Szelíd, kicsit kínos képpel nézek fel Ryuuichire, ahogy a pihenésről beszél, aprót mosolygom, de aztán csak lemállik a mosoly a számról. Megállok előtte, kicsit megküzdök a szavakkal, végül kimondom őket.
- Nem aludhatok – vallom be csendesen. – Este nyolc-tíz fele lefekhetek, ez attól függ, legutóbb mennyit kaptam a bogyómból, egyébként rosszul leszek – magyarázom el neki. – Fáradt vagyok, ezt elismerem, de a gyógyszerem miatt az ébrenlét nem üt ki. Két napot röhögve kibírok így, nem lesz baj, ne aggódj – kérem őt. – És… Asaménak ne mondd meg, hogy nem aludtam, nem akarom, hogy még egy dolog miatt megpróbáljon kiugrani az ágyból – teszem hozzá a fontosabbik kérésemet. Kicsit kijjebb araszolok a szobából, mintha kísérném Ryuut, majd újra megállok előtte. – Sok minden jutott eszembe hirtelen. Köszönöm, hogy a zuhany alá állítottál és nem Asame elé. Eddig nem volt alkalmam ezt eszközölni, ezért most. Igazad volt, nem gondolkodtam, csak meg akartam szabadulni mindentől – ismerem el hol a szemébe nézve, hol a mellkasát fixírozva. – Beszéltem Yoruval, de ez is maradjon köztünk, eléggé beparáztam Asame reakcióján, mikor elmondtam neki, hogy Asahitotól kapott vért – kérem, folytatva ugyanazon a nyugodt, halk hangon, ahogy eddig beszéltem. – Próbáltam órákkal ezelőtt Nishidát hívni Asame telefonjáról, de nem vette fel, másodszorra meg nem akartam megpróbálni. Nekem az is jó, ha veled beszél, de ne hagyjatok ki. A nap folyamán szeretném meglátogatni őt és beszélni vele, meg ránézni Kazura és Hirotora – osztom meg a terveimet Ryuuichivel. – Aztán… a temetés… Asame így biztosan nem mehet el, akkor sem, ha ki bír kelni az ágyból, nekem viszont halvány lilám sincs, mi legyen azzal kapcsolatban – ismerem be. – Amit pedig a kimenetelem előtt mondtál… - Most leszegem a fejem és még egyszer visszaidézem a szavait. Újra érzem azt a fájdalmat és félelmet, de mindkettőt le akarom győzni. – Régóta tudom, hogy Asame szeret engem és azt is, hogy vérszemet kapna, ha bajom esne. Én tudtam azt is, hogy Naoto mit érzett iránta, rájöttem, és arra is, hogy nekem kell okosnak lennem, ha nem akarom, hogy Asaménak sajátkezűleg kelljen végeznie a második legjobb emberével, ami eléggé kirúgná alóla a talajt. Én javasoltam neki ezért, hogy ha testőröket akar mellém adni, keressen másokat, nektek rá kell vigyáznotok; direkt kerültem Naotot és nagyon igyekeztem néma maradni, amikor rám mordult, mert tudtam, hogy Asaménak lenne a legrosszabb, ha botrányt csinálnánk. Elmondhatatlanul szeretem őt, felnézek rá, imádom, tisztelem, rajongok érte, gyakorlatilag azt, hogy igazából élek, neki köszönhetem, de el tudom őt hagyni. – És most felnézek Ryuuichire, komolyan, bele a szemeibe. – Nem függök Asamétól, nem nőttem hozzá, megállok a saját lábamon is. A szerelmét sosem lennék képes eldobni, az felbecsülhetetlen kincs a számomra, de ha csak akkor érti meg, hogy milyen fontos ő nekem, neked és másoknak, ha magára marad, ha itt hagyom, ha rájön, hogy igenis elveszíthet, méghozzá a saját makacssága miatt, akkor kibírom nélküle azt az időt, míg lekoppan neki – vallom be őszintén Ryuuichinek. - Nem azért akarnék elmenni, mert nekem ő nem kell betegen, sérülten, gyengén, mert ezek semmit sem változtatnak őrajta. Nem az a nehéz, hogy fájdalmai vannak, mert vele fájok, vele szenvedek, méghozzá kész örömmel. Hülyén hangzik, de komolyan mondom. Nekem ő nem csak akkor jó, ha ruhákat kapok tőle, vagy szórakozni visz, sőt, ezek nem is fontosak. Engem lenyűgöz a tudása, az ereje, az a tudat, hogy igazából soha senki nem kaphatott olyan sok mindent tőle, mint én. Nekem ez számít. Ruhákat tud nekem bárki venni, én is saját magamnak, de azt, amit Asame tud, rajta kívül senki sem adhatja meg nekem, márpedig én azt akarom és őtőle. Kegyetlenül nagyon akarom és az borít ki, hogy még mindig nem elég felelősségteljes, hogy tényleg vigyázzon magára. Ez szerintem nem csak abból áll, hogy megígéri, aztán sérülten jön haza. Oké, megesik, de bassza meg, akkor bírja ki nyugton, míg meggyógyul…! – suttogom, mert az engem megkörnyékező sírástól elszorul a torkom. – Fiatal vagyok, nem hülye… tudom, hogy a pillanatnyi életveszély elmúlt, de még simán fordíthat az álláson… Ezért akarok mindent elvenni tőle, mindennel foglalkozni, amivel csak lehet. Nem menőzök, mert nincs mire felvágnom, csak azt akarom, hogy egyedül a felépülésére figyelhessen. El tudom ismerni, hogy segítségre van szükségem, de úgy gondolom, ha te mellettem állsz, Tatsuki és Nishida meg segít, akkor rendben lesz minden. Asahitot ki akarom hagyni, Yoruval megbeszéltük, hogy ez a legjobb Asaménak is, úgyhogy miatta nem kell aggódni – folytatom kitartóan. – Tudod, rettegek attól, hogy lázálma lesz – pillantok az ágyon fekvőre, aztán újra Ryuu szemeibe nézek. – Nem azért, mert nem tudom ápolni, mert ha annak ellenére fertőtlenítettem és újrakötöttem az előző sebét, hogy rosszul vagyok a vér látványától és szagától, meg tudom csinálni, hanem azért, mert nem akarom tudni, amiket akkor elmond. Mindenről csak úgy akarok tudni, hogy józanul mondja el nekem, a titkait nem akarom mindenáron ismerni – vallom be őszintén a vérebnek. – Hasonlóan gondolok arra is, hogy épp csak megúszta élve most, de már rendezkedik. Nem kell úgy tennie, mintha jól lenne, szarul van, látszik rajta és ez a normális. A makacskodásával csak ronthat a helyzetén és én nem akarok addig süllyedni, hogy nyugtatóval kelljen tömnöm, lekötöznöm és ordítoznom vele. Ez a harc a szememben az ő megbecsültségét rombolná és igen, én inkább elmegyek, Ryuuichi, mintsem hagyjam, hogy tönkretegye, amit eddig nálam elért – vallom ezt is be neki a szemébe nézve. Végiggondoltam, mert amit kérdezett tőlem, az annyira mélyre betalált, hogy az nem igaz és tudni akartam rá a választ. Most megmondom, nyíltan. - Tudom, hogy Asame nem százas, mert ha az lenne, szóba sem állna velem, de van egy határ, ameddig nem akarok elmenni. Kétszer olyan idős, mint én, legyen kétszer több esze is nálam. Szerintem borzasztó volt, mikor üvöltöztem vele a dojoban a felelőtlensége miatt és nem akarom megismételni. Megmondtam neki, ismeri az álláspontomat, én csak annyit teszek hozzá, hogy a határfeszegetés, amiről még anno beszélgettem vele, nálam nem jelenti azt, hogy az épelméjűség határán is túllépünk. – Megint ömlenek belőlem a szavak, de legalább tényleg megnyugszom. Ez az egész feszült bennem azóta, hogy kiléptem innen és tudom, hogy engednem kéne Ryuuichit pihenni menni, de előbb muszáj megértetnem vele ezt, különben én nem tudok túllendülni. Igazából nem fontos annyira a visszacsatolás, jólesne, de megleszek nélküle is, csak azért nem a falnak mondom, mert egy élőlénnyel sokkal szívesebben osztom meg a gondolataimat, érzéseimet és életemet. Soe is állandóan hallgathatta tőlem az osztást. Szegény macska, ha beszélni tudott volna… - Nem akarom azt csinálni, amit Asahito és Yoru, én nem akarom semmikor sem nevelni Asamét. Felnőtt ember, én még a húszat se töltöttem be. Nekik elfogadom, ráadásul egy korúak is, a mi kapcsolatunkba azonban nekem nem fér bele ez a fajta szerepcsere. Egyszerűen nem, mert ha csak egyszer is meg kell újra tennem, lehet, hogy elveszíti bennem a mester szerepét, és akkor nem fogok tudni tőle tanulni. Pedig akarok, mert veszettül élvezem, amit a dojoban művel. – Vagy nézni, ahogy eszik, hallgatni a meséit vagy a történelemóráit, … - Nekem kell az, hogy felnézhessek rá, hogy erősnek és legyőzhetetlennek tarthassam. Küzdeni fogok, megpróbálom majd legyőzni, el akarom érni a szintjét, mert ez motivál és hajt előre, miközben tudom, hogy igazából sosem győzhetem le, mert amikor arra a szintre kerülök, hogy megtehetném, már lesz bennem annyi bölcsesség, hogy nem lesz rá szükségem. Nekem Asame túl sokat jelent… - fejezem be végre, majd kínosan elmosolyodom.
- Nem aludhatok – vallom be csendesen. – Este nyolc-tíz fele lefekhetek, ez attól függ, legutóbb mennyit kaptam a bogyómból, egyébként rosszul leszek – magyarázom el neki. – Fáradt vagyok, ezt elismerem, de a gyógyszerem miatt az ébrenlét nem üt ki. Két napot röhögve kibírok így, nem lesz baj, ne aggódj – kérem őt. – És… Asaménak ne mondd meg, hogy nem aludtam, nem akarom, hogy még egy dolog miatt megpróbáljon kiugrani az ágyból – teszem hozzá a fontosabbik kérésemet. Kicsit kijjebb araszolok a szobából, mintha kísérném Ryuut, majd újra megállok előtte. – Sok minden jutott eszembe hirtelen. Köszönöm, hogy a zuhany alá állítottál és nem Asame elé. Eddig nem volt alkalmam ezt eszközölni, ezért most. Igazad volt, nem gondolkodtam, csak meg akartam szabadulni mindentől – ismerem el hol a szemébe nézve, hol a mellkasát fixírozva. – Beszéltem Yoruval, de ez is maradjon köztünk, eléggé beparáztam Asame reakcióján, mikor elmondtam neki, hogy Asahitotól kapott vért – kérem, folytatva ugyanazon a nyugodt, halk hangon, ahogy eddig beszéltem. – Próbáltam órákkal ezelőtt Nishidát hívni Asame telefonjáról, de nem vette fel, másodszorra meg nem akartam megpróbálni. Nekem az is jó, ha veled beszél, de ne hagyjatok ki. A nap folyamán szeretném meglátogatni őt és beszélni vele, meg ránézni Kazura és Hirotora – osztom meg a terveimet Ryuuichivel. – Aztán… a temetés… Asame így biztosan nem mehet el, akkor sem, ha ki bír kelni az ágyból, nekem viszont halvány lilám sincs, mi legyen azzal kapcsolatban – ismerem be. – Amit pedig a kimenetelem előtt mondtál… - Most leszegem a fejem és még egyszer visszaidézem a szavait. Újra érzem azt a fájdalmat és félelmet, de mindkettőt le akarom győzni. – Régóta tudom, hogy Asame szeret engem és azt is, hogy vérszemet kapna, ha bajom esne. Én tudtam azt is, hogy Naoto mit érzett iránta, rájöttem, és arra is, hogy nekem kell okosnak lennem, ha nem akarom, hogy Asaménak sajátkezűleg kelljen végeznie a második legjobb emberével, ami eléggé kirúgná alóla a talajt. Én javasoltam neki ezért, hogy ha testőröket akar mellém adni, keressen másokat, nektek rá kell vigyáznotok; direkt kerültem Naotot és nagyon igyekeztem néma maradni, amikor rám mordult, mert tudtam, hogy Asaménak lenne a legrosszabb, ha botrányt csinálnánk. Elmondhatatlanul szeretem őt, felnézek rá, imádom, tisztelem, rajongok érte, gyakorlatilag azt, hogy igazából élek, neki köszönhetem, de el tudom őt hagyni. – És most felnézek Ryuuichire, komolyan, bele a szemeibe. – Nem függök Asamétól, nem nőttem hozzá, megállok a saját lábamon is. A szerelmét sosem lennék képes eldobni, az felbecsülhetetlen kincs a számomra, de ha csak akkor érti meg, hogy milyen fontos ő nekem, neked és másoknak, ha magára marad, ha itt hagyom, ha rájön, hogy igenis elveszíthet, méghozzá a saját makacssága miatt, akkor kibírom nélküle azt az időt, míg lekoppan neki – vallom be őszintén Ryuuichinek. - Nem azért akarnék elmenni, mert nekem ő nem kell betegen, sérülten, gyengén, mert ezek semmit sem változtatnak őrajta. Nem az a nehéz, hogy fájdalmai vannak, mert vele fájok, vele szenvedek, méghozzá kész örömmel. Hülyén hangzik, de komolyan mondom. Nekem ő nem csak akkor jó, ha ruhákat kapok tőle, vagy szórakozni visz, sőt, ezek nem is fontosak. Engem lenyűgöz a tudása, az ereje, az a tudat, hogy igazából soha senki nem kaphatott olyan sok mindent tőle, mint én. Nekem ez számít. Ruhákat tud nekem bárki venni, én is saját magamnak, de azt, amit Asame tud, rajta kívül senki sem adhatja meg nekem, márpedig én azt akarom és őtőle. Kegyetlenül nagyon akarom és az borít ki, hogy még mindig nem elég felelősségteljes, hogy tényleg vigyázzon magára. Ez szerintem nem csak abból áll, hogy megígéri, aztán sérülten jön haza. Oké, megesik, de bassza meg, akkor bírja ki nyugton, míg meggyógyul…! – suttogom, mert az engem megkörnyékező sírástól elszorul a torkom. – Fiatal vagyok, nem hülye… tudom, hogy a pillanatnyi életveszély elmúlt, de még simán fordíthat az álláson… Ezért akarok mindent elvenni tőle, mindennel foglalkozni, amivel csak lehet. Nem menőzök, mert nincs mire felvágnom, csak azt akarom, hogy egyedül a felépülésére figyelhessen. El tudom ismerni, hogy segítségre van szükségem, de úgy gondolom, ha te mellettem állsz, Tatsuki és Nishida meg segít, akkor rendben lesz minden. Asahitot ki akarom hagyni, Yoruval megbeszéltük, hogy ez a legjobb Asaménak is, úgyhogy miatta nem kell aggódni – folytatom kitartóan. – Tudod, rettegek attól, hogy lázálma lesz – pillantok az ágyon fekvőre, aztán újra Ryuu szemeibe nézek. – Nem azért, mert nem tudom ápolni, mert ha annak ellenére fertőtlenítettem és újrakötöttem az előző sebét, hogy rosszul vagyok a vér látványától és szagától, meg tudom csinálni, hanem azért, mert nem akarom tudni, amiket akkor elmond. Mindenről csak úgy akarok tudni, hogy józanul mondja el nekem, a titkait nem akarom mindenáron ismerni – vallom be őszintén a vérebnek. – Hasonlóan gondolok arra is, hogy épp csak megúszta élve most, de már rendezkedik. Nem kell úgy tennie, mintha jól lenne, szarul van, látszik rajta és ez a normális. A makacskodásával csak ronthat a helyzetén és én nem akarok addig süllyedni, hogy nyugtatóval kelljen tömnöm, lekötöznöm és ordítoznom vele. Ez a harc a szememben az ő megbecsültségét rombolná és igen, én inkább elmegyek, Ryuuichi, mintsem hagyjam, hogy tönkretegye, amit eddig nálam elért – vallom ezt is be neki a szemébe nézve. Végiggondoltam, mert amit kérdezett tőlem, az annyira mélyre betalált, hogy az nem igaz és tudni akartam rá a választ. Most megmondom, nyíltan. - Tudom, hogy Asame nem százas, mert ha az lenne, szóba sem állna velem, de van egy határ, ameddig nem akarok elmenni. Kétszer olyan idős, mint én, legyen kétszer több esze is nálam. Szerintem borzasztó volt, mikor üvöltöztem vele a dojoban a felelőtlensége miatt és nem akarom megismételni. Megmondtam neki, ismeri az álláspontomat, én csak annyit teszek hozzá, hogy a határfeszegetés, amiről még anno beszélgettem vele, nálam nem jelenti azt, hogy az épelméjűség határán is túllépünk. – Megint ömlenek belőlem a szavak, de legalább tényleg megnyugszom. Ez az egész feszült bennem azóta, hogy kiléptem innen és tudom, hogy engednem kéne Ryuuichit pihenni menni, de előbb muszáj megértetnem vele ezt, különben én nem tudok túllendülni. Igazából nem fontos annyira a visszacsatolás, jólesne, de megleszek nélküle is, csak azért nem a falnak mondom, mert egy élőlénnyel sokkal szívesebben osztom meg a gondolataimat, érzéseimet és életemet. Soe is állandóan hallgathatta tőlem az osztást. Szegény macska, ha beszélni tudott volna… - Nem akarom azt csinálni, amit Asahito és Yoru, én nem akarom semmikor sem nevelni Asamét. Felnőtt ember, én még a húszat se töltöttem be. Nekik elfogadom, ráadásul egy korúak is, a mi kapcsolatunkba azonban nekem nem fér bele ez a fajta szerepcsere. Egyszerűen nem, mert ha csak egyszer is meg kell újra tennem, lehet, hogy elveszíti bennem a mester szerepét, és akkor nem fogok tudni tőle tanulni. Pedig akarok, mert veszettül élvezem, amit a dojoban művel. – Vagy nézni, ahogy eszik, hallgatni a meséit vagy a történelemóráit, … - Nekem kell az, hogy felnézhessek rá, hogy erősnek és legyőzhetetlennek tarthassam. Küzdeni fogok, megpróbálom majd legyőzni, el akarom érni a szintjét, mert ez motivál és hajt előre, miközben tudom, hogy igazából sosem győzhetem le, mert amikor arra a szintre kerülök, hogy megtehetném, már lesz bennem annyi bölcsesség, hogy nem lesz rá szükségem. Nekem Asame túl sokat jelent… - fejezem be végre, majd kínosan elmosolyodom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése