Kikerekednek a szemeim és megáll bennem az ütő, mikor Ryuu féltérdre ereszkedik előttem és megfogja a kezem. A fejem felett villódznak a kérdőjelek és a WTF?!-ek, de kényszerítem magam, hogy ne fussak el visítozva, mint egy királylány a kérője elől. Ez gáz... Fingom sincs, hogyan kezeljem ezt a szituációt, mit jelent, miért csinálja ezt, és kínosan érint. Az első dolog, ami helyre zökkenti az agyam, az Shinji említése.
- Mellém adhatod őt, de Tatsukit nem hagyom itt – jelentem ki. - Nem mintha itt tudnám tartani, ha akarnám – jegyzem meg egy félmosollyal a számon. Megértettem már, hogy ő hozzám tartozik, rám akar vigyázni, engem akar nevelni, hozzám hűséges és olyan fajta, amelyik csak a saját környezetében működik jól, egyébként jobb nem otthagyni a tűz mellett, mert mire visszaérsz, már ég körülötte minden. Ezt remélem, Ryuuichinek nem kell megmagyaráznom, mert nem akarom, hogy azt higgye, a pirszingesem megbízhatatlan. Nem az, csak megvannak a maga céljai és ha én nem foglalom le, akkor azokat igyekszik elérni, márpedig ez nem feltétlenül elfogadott itt. Mellesleg kizártnak tartom, hogy az elmúlt nap után hagyja magát lepattintani Tatsuki. Aggódik értem és érzi, hogy szükségem van a támogatásra.
Elmosolyodom. Tudom, hogy Asame egészen addig egyedül volt, míg rá nem jött, hogy maga mellett akar engem tudni.
- Eszemben sincs kihagyni – jelentem ki csendesen, de határozottan. Tudom, hogy kimászna az ágyból, ha csak megpróbálnánk elvenni tőle mindazt, amivel egészen eddig tök egyedül foglalatoskodott. Meg is érteném ezt. - Beszéltem Asaméval, csak más kontextusban arról, hogy kicsit túlságosan is beleépült a kötelességeibe. Elfelejtett mellette élni, például. Szóval nem kell aggódnod, meg fog szabadulni a függőségétől – mutatok macskakörmöket ennél a szónál, amit csak azért használok, mert Ryuuichi így nevezte. - Nem azt akarom, hogy a kötelességtudata eltűnjön, hanem hogy ne robotoljon. Rengeteg lehetőség veszi körbe, csak semelyiket sem veszi észre, mert annyira bele van esve a yakuzaságba, de én nem hagyom neki ezt tovább. Igenis kell egy kis lazítás és pihenés – mondom vigyorogva.
Furán érzem magam a dicsérettől. Jólesik és nem mondom, hogy nem erre vágytam, mert pont, hogy de, deee... olyan idegen. Olyan rég dicsértek úgy igazán; úgy, hogy tudtam is, hogy megérdemlem. Szégyenlősen elmosolyodom és keresek egy pontot a szőnyegen, amit bámulhatok. Már nem szállok el a dicsérő szavaktól, mint egykor, inkább... zavarba jövök tőlük. Azt is tudom, hogy Asame ugyanúgy bekattanna nélkülem, mint én nélküle, hogy ezt érti Ryuuichi „beláthatatlan következmények” alatt. Sokáig csak hallgatok, aztán újra elvigyorodom.
- Én azt hittem, álmodom, mikor azt mondta, nem ragaszkodik hozzá, hogy elkísérjem a versenyre. Komolyan fontolóra vettem, hogy valamelyikünk agya felmondta a szolgálatot – ismerem el a vérebnek -, de tudom, hogy kemény harcot vívott magával, hogy el tudjon engedni, ahogy az se volt neki könnyű, mikor beközöltem, hogy Tatsukihoz akarok menni. Hidd el, látom rajta, érzem a hangjából ezeket – mondom meg őszintén Ryuunak. - Tényleg nem ismerem évek óta Asamét, nem tudom, milyen volt azelőtt, hogy idekerültem, de ettől még tudom, hogy ő ugyanannyira megváltozik magához képest, mint én – vallom be. - Tanítom, ahogy ő engem – jelentem ki halványan mosolyogva. - Nem tudja például élvezni az életet, rutinszerűen dohányzik, iszik, vezet, satöbbi, pedig mindet lehet élvezettel is művelni – mondom vállat vonva. - Igen – ismerem el, hogy tisztában vagyok vele, milyen hatással vagyok Asaméra. Eszembe jut, mennyire féltem, mikor az álarcaink lekerültek rólunk és mosolyt csal az arcomra. Aztán Ryuuichi megint olyasmiket mond, amitől furán kezdem érezni magam. Én tudom, hogy a szerelem bizonyos kor után már nem jön-megy és azt is, hogy utánam már nagyon kicsi az esélye, hogy Asame boldogságot találjon. Elismerem, hogy így van, ezért lesütöm a tekintetemet. Nekem sem lenne könnyű, valószínűleg nem menne, főleg, ha nem akarnám, hogy menjen, de neki ez amolyan lehetetlen küldetés lenne. Ezzel tisztában vagyok és becsülöm ezért is azt, hogy én nyerhettem meg őt, hogy engem ért mindez. Büszke vagyok rá és zokszó nélkül ölni tudnék Asaméért.
Biccentek Ryuuichinek, jelezve, hogy rábízom a temetést, meg az ezzel kapcsolatos dolgokat, meg majd hívom, ha kell, aztán feláll és magához ölel. Először a meglepetéstől nem is nagyon tudok mit kezdeni ezzel, aztán zavartan átkarolom. Nem igazán vagyok hozzászokva az ilyesmihez, anya, Tatsuki, aztán Asame, Kazu, most Ryuuichi, … Lassan visszaszelídítenek ezek az emberek. Bár azt hiszem, már nem tudom elfelejteni, milyen egyedül, mikor meg kell tudnom védenem magam, még akkor is, ha fegyvertelen vagyok, vagy azzal állok szemközt, akit szeretek. A véreb ölelése elég hosszú ideig tart ahhoz, hogy megérezze, miképp engedem bele magam, hogy a kezdeti riadtságot feloldja a „biztonságban vagyok” kellemes-jó érzése, de nem elég hosszú ideig szerencsére, hogy belesimuljak.
- Fél tízkor szeretnék indulni – mondom végül. Nagyjából ebben az időben látogatott meg minket mindig Nishida is, ezért gondolom, megfelelő lesz neki. De persze más időpont is megfelel, nekem mindegy, mikor, csak valamikor.
- Mellém adhatod őt, de Tatsukit nem hagyom itt – jelentem ki. - Nem mintha itt tudnám tartani, ha akarnám – jegyzem meg egy félmosollyal a számon. Megértettem már, hogy ő hozzám tartozik, rám akar vigyázni, engem akar nevelni, hozzám hűséges és olyan fajta, amelyik csak a saját környezetében működik jól, egyébként jobb nem otthagyni a tűz mellett, mert mire visszaérsz, már ég körülötte minden. Ezt remélem, Ryuuichinek nem kell megmagyaráznom, mert nem akarom, hogy azt higgye, a pirszingesem megbízhatatlan. Nem az, csak megvannak a maga céljai és ha én nem foglalom le, akkor azokat igyekszik elérni, márpedig ez nem feltétlenül elfogadott itt. Mellesleg kizártnak tartom, hogy az elmúlt nap után hagyja magát lepattintani Tatsuki. Aggódik értem és érzi, hogy szükségem van a támogatásra.
Elmosolyodom. Tudom, hogy Asame egészen addig egyedül volt, míg rá nem jött, hogy maga mellett akar engem tudni.
- Eszemben sincs kihagyni – jelentem ki csendesen, de határozottan. Tudom, hogy kimászna az ágyból, ha csak megpróbálnánk elvenni tőle mindazt, amivel egészen eddig tök egyedül foglalatoskodott. Meg is érteném ezt. - Beszéltem Asaméval, csak más kontextusban arról, hogy kicsit túlságosan is beleépült a kötelességeibe. Elfelejtett mellette élni, például. Szóval nem kell aggódnod, meg fog szabadulni a függőségétől – mutatok macskakörmöket ennél a szónál, amit csak azért használok, mert Ryuuichi így nevezte. - Nem azt akarom, hogy a kötelességtudata eltűnjön, hanem hogy ne robotoljon. Rengeteg lehetőség veszi körbe, csak semelyiket sem veszi észre, mert annyira bele van esve a yakuzaságba, de én nem hagyom neki ezt tovább. Igenis kell egy kis lazítás és pihenés – mondom vigyorogva.
Furán érzem magam a dicsérettől. Jólesik és nem mondom, hogy nem erre vágytam, mert pont, hogy de, deee... olyan idegen. Olyan rég dicsértek úgy igazán; úgy, hogy tudtam is, hogy megérdemlem. Szégyenlősen elmosolyodom és keresek egy pontot a szőnyegen, amit bámulhatok. Már nem szállok el a dicsérő szavaktól, mint egykor, inkább... zavarba jövök tőlük. Azt is tudom, hogy Asame ugyanúgy bekattanna nélkülem, mint én nélküle, hogy ezt érti Ryuuichi „beláthatatlan következmények” alatt. Sokáig csak hallgatok, aztán újra elvigyorodom.
- Én azt hittem, álmodom, mikor azt mondta, nem ragaszkodik hozzá, hogy elkísérjem a versenyre. Komolyan fontolóra vettem, hogy valamelyikünk agya felmondta a szolgálatot – ismerem el a vérebnek -, de tudom, hogy kemény harcot vívott magával, hogy el tudjon engedni, ahogy az se volt neki könnyű, mikor beközöltem, hogy Tatsukihoz akarok menni. Hidd el, látom rajta, érzem a hangjából ezeket – mondom meg őszintén Ryuunak. - Tényleg nem ismerem évek óta Asamét, nem tudom, milyen volt azelőtt, hogy idekerültem, de ettől még tudom, hogy ő ugyanannyira megváltozik magához képest, mint én – vallom be. - Tanítom, ahogy ő engem – jelentem ki halványan mosolyogva. - Nem tudja például élvezni az életet, rutinszerűen dohányzik, iszik, vezet, satöbbi, pedig mindet lehet élvezettel is művelni – mondom vállat vonva. - Igen – ismerem el, hogy tisztában vagyok vele, milyen hatással vagyok Asaméra. Eszembe jut, mennyire féltem, mikor az álarcaink lekerültek rólunk és mosolyt csal az arcomra. Aztán Ryuuichi megint olyasmiket mond, amitől furán kezdem érezni magam. Én tudom, hogy a szerelem bizonyos kor után már nem jön-megy és azt is, hogy utánam már nagyon kicsi az esélye, hogy Asame boldogságot találjon. Elismerem, hogy így van, ezért lesütöm a tekintetemet. Nekem sem lenne könnyű, valószínűleg nem menne, főleg, ha nem akarnám, hogy menjen, de neki ez amolyan lehetetlen küldetés lenne. Ezzel tisztában vagyok és becsülöm ezért is azt, hogy én nyerhettem meg őt, hogy engem ért mindez. Büszke vagyok rá és zokszó nélkül ölni tudnék Asaméért.
Biccentek Ryuuichinek, jelezve, hogy rábízom a temetést, meg az ezzel kapcsolatos dolgokat, meg majd hívom, ha kell, aztán feláll és magához ölel. Először a meglepetéstől nem is nagyon tudok mit kezdeni ezzel, aztán zavartan átkarolom. Nem igazán vagyok hozzászokva az ilyesmihez, anya, Tatsuki, aztán Asame, Kazu, most Ryuuichi, … Lassan visszaszelídítenek ezek az emberek. Bár azt hiszem, már nem tudom elfelejteni, milyen egyedül, mikor meg kell tudnom védenem magam, még akkor is, ha fegyvertelen vagyok, vagy azzal állok szemközt, akit szeretek. A véreb ölelése elég hosszú ideig tart ahhoz, hogy megérezze, miképp engedem bele magam, hogy a kezdeti riadtságot feloldja a „biztonságban vagyok” kellemes-jó érzése, de nem elég hosszú ideig szerencsére, hogy belesimuljak.
- Fél tízkor szeretnék indulni – mondom végül. Nagyjából ebben az időben látogatott meg minket mindig Nishida is, ezért gondolom, megfelelő lesz neki. De persze más időpont is megfelel, nekem mindegy, mikor, csak valamikor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése