Aprót bólintok.
- Fél tízkor várni fog a kocsi – jelentem ki komolyan, majd elköszönök Deontól, és még megkérem, hogy ha bármi történne, értesítsen azonnal, majd aprót biccentek neki és kilépek az ajtón. A folyosón, az ajtó mellett Tatsuki ül és rám emeli tekintetét. - Megmutatom a szobádat, ha gondolod - ajánlom fel neki. Most már szeretnék lepihenni én is pár órára, hogy utána folytatni tudjam a munkát. A temetést már nem lehet átrakni másik időpontra, így arra is fel vagyok készülve, hogy meg kell küzdenem Asaméval majd emiatt.
A hosszú évek folyamán most először éreztem azt, hogy vége is lehet a dolognak és ez megrémített. Nem magam miatt aggódtam, tudom, hogy ha egyszer úgy alakulna, hogy engem is lelőnek, és belehalok a sérüléseimbe, Asame továbbra is támogatja a családot, fizeti a fiúk tanulmányait. Ebben biztos vagyok. Nem tett rá ígéretet, de tudom, hogy neki ezek a dolgok éppolyan fontosak, mint az, hogy Naotonak tisztes temetése legyen, vagy átadja a tudását Deonnak. És Asame korához képest rendkívül bölcs és rengeteg mindent tud és ismer. Nem csak azért, mert elfogult vagyok vele szemben, hanem mert tényleg így van. Mielőtt aludni térnék, benézek Akihitohoz is. Takashi ugyan ránézett, mielőtt távozott volna, de már nem volt időm beszélni vele. Meglepetésemre ébren találom őt, és magához int.
- Történt valami, Akihito-sama? - kérdezem közelebb lépve az ágyhoz.
- Nem, csak már annyit aludtam, hogy lassan félő, hogy mormotává változom – mosolyodik el, és ez engem is megmosolyogtat. - Mondd csak, Ryuu, Asame hogy van? - kérdezi komolyan. A barátságuk gyerekkoruk óta tart és nemhogy romlott volna az évek alatt, de egyre erősebbé vált. Kitartanak egymás mellett. Talán Akihito az egyetlen, aki megmaradt Asaménak a múltból és akitől nem is akar megszabadulni talán soha.
- Most már rendbe jön – felelem őszintén -, bár egy pár napig még lógni fog az edzéseidről.
- Én magam vágnám érte fejbe, ha nem így tenne – válaszolja csendesen. - Deon? Gondolom, nem könnyű neki. De meglepően erős a kölyök.
- Már most olyan, mint egy yakuza, bár még van mit tanulnia, de erős és talpraesett, nem lesz gond, hacsak Asame nem játssza továbbra is a tökös legényt – sóhajtom. - Mit mondott Takashi? - kérdezem őszintén.
- Semmit azon kívül, hogy most már nem ítél ágyfogságra, de ne ugráljak még azért – mosolyodik el. - Asame mellett mániája lett az, hogy mindenki ugrál és hősködik – vigyorodik el. Vajon miért is?
- Csodálkozol? - kérdezem kíváncsian. - Asame sosem tudott megülni a seggén, de remélem, ez most nem így lesz és tanul a dolgokból. Igazából nincs kedvem harcolni vele, de ha rákényszerí,t fogok... és nem tiszta eszközökkel - jelentem ki.
- Asame... az Asame marad - mondja komolyan. - De meg lehet győzni, és ahogy Deont láttam, meg is fogja győzni – mosolyodik el. - Neked viszont most már nem ártana pihenni. Szarul festesz - parancsol burkoltan rám, hogy távozzak és lehetőleg pihenjek. Meghajlok és távozom a szobából, majd most már tényleg elvonulok én is pihenni.
A hosszú évek folyamán most először éreztem azt, hogy vége is lehet a dolognak és ez megrémített. Nem magam miatt aggódtam, tudom, hogy ha egyszer úgy alakulna, hogy engem is lelőnek, és belehalok a sérüléseimbe, Asame továbbra is támogatja a családot, fizeti a fiúk tanulmányait. Ebben biztos vagyok. Nem tett rá ígéretet, de tudom, hogy neki ezek a dolgok éppolyan fontosak, mint az, hogy Naotonak tisztes temetése legyen, vagy átadja a tudását Deonnak. És Asame korához képest rendkívül bölcs és rengeteg mindent tud és ismer. Nem csak azért, mert elfogult vagyok vele szemben, hanem mert tényleg így van. Mielőtt aludni térnék, benézek Akihitohoz is. Takashi ugyan ránézett, mielőtt távozott volna, de már nem volt időm beszélni vele. Meglepetésemre ébren találom őt, és magához int.
- Történt valami, Akihito-sama? - kérdezem közelebb lépve az ágyhoz.
- Nem, csak már annyit aludtam, hogy lassan félő, hogy mormotává változom – mosolyodik el, és ez engem is megmosolyogtat. - Mondd csak, Ryuu, Asame hogy van? - kérdezi komolyan. A barátságuk gyerekkoruk óta tart és nemhogy romlott volna az évek alatt, de egyre erősebbé vált. Kitartanak egymás mellett. Talán Akihito az egyetlen, aki megmaradt Asaménak a múltból és akitől nem is akar megszabadulni talán soha.
- Most már rendbe jön – felelem őszintén -, bár egy pár napig még lógni fog az edzéseidről.
- Én magam vágnám érte fejbe, ha nem így tenne – válaszolja csendesen. - Deon? Gondolom, nem könnyű neki. De meglepően erős a kölyök.
- Már most olyan, mint egy yakuza, bár még van mit tanulnia, de erős és talpraesett, nem lesz gond, hacsak Asame nem játssza továbbra is a tökös legényt – sóhajtom. - Mit mondott Takashi? - kérdezem őszintén.
- Semmit azon kívül, hogy most már nem ítél ágyfogságra, de ne ugráljak még azért – mosolyodik el. - Asame mellett mániája lett az, hogy mindenki ugrál és hősködik – vigyorodik el. Vajon miért is?
- Csodálkozol? - kérdezem kíváncsian. - Asame sosem tudott megülni a seggén, de remélem, ez most nem így lesz és tanul a dolgokból. Igazából nincs kedvem harcolni vele, de ha rákényszerí,t fogok... és nem tiszta eszközökkel - jelentem ki.
- Asame... az Asame marad - mondja komolyan. - De meg lehet győzni, és ahogy Deont láttam, meg is fogja győzni – mosolyodik el. - Neked viszont most már nem ártana pihenni. Szarul festesz - parancsol burkoltan rám, hogy távozzak és lehetőleg pihenjek. Meghajlok és távozom a szobából, majd most már tényleg elvonulok én is pihenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése