298.

Deon

Hát... Ryuuichi nem egészen értett meg, valszeg fél tízkor botránnyal indul a műsor, mert Tatsuki nem fog engedni az akaratából, Shinji meg követni akarja a parancsot. Kíváncsi leszek, mit hozunk össze hárman. Biccentek a vérebnek, hogy természetesen értesítem, majd újabbat elköszönésül, aztán utána lépdelek. Tatsuki a fejét csóválva áll fel a fal tövéből, amin mosolyognom kell. Nyilván nem akar lefeküdni, pedig most már határozottan látszik rajta, hogy legalább két napja talpon van egy-egy óra alvásszünettel. Némi vacillálás után behívom a szobába, bent legalább le tud ülni egy fotelben, alhat is, meg ehet is. Fanyar kis mosollyal az arcán fogadja el az ajánlatot, majd ketten kezdjük elpusztítani a korábban készített szendvicseket. Kíváncsian a dossziéra pillant, mire elhúzom az orra elől. A tekintetünk találkozik, szigor a szigor ellen, de végül hagyja magát meggyőzni, máskülönben tudja, hogy úgy hajítom ki innen, hogy a lába nem éri a földet.

- Fél tízkor indulunk Nishidához – közlöm vele, mire megáll a szájában a falat. Kínos mosoly suhan át az arcán, aztán kezd tetszeni neki a dolog, végül mégis komoly képpel néz rám, immár lenyelve a falatot. Nem ígér semmi jót ez az átvonuló érzelemfelhő, de megadom az esélyt neki arra, hogy ő mondja el, mi miatt is volt ez pontosan.

- Biztos vagy benne, hogy jó ötlet ez? Úgy értem, én most nem megyek el a közeledből, de velem együtt menni oda... Olyan, mint a pedigrés kiállítási kutyák közé bevinni egy koszos utcai korcsot.

- Leszarom – mondom meg neki őszintén, de halkan. - Csináltál valamit, amiről ha Nishida tudna, nem tapsolna örömében? - kérdezem meg komolyan, mert jobb tudni az ilyesmit.

- Talán – hagyja függőben, én pedig nem faggatom. Ez is válasz volt, méghozzá erősen igenlő válasz, de azzal, hogy nem ismerte el, arra következtetek, hogy nem olyasmi, amit nekem el fog mondani. Nem is baj talán. Tisztában vagyok vele, hogy nem feltétlenül jár jóponttal Tatsukival mutatkoznom, de ettől függetlenül ragaszkodom őhozzá. Jól ismer, képes rám hatni és gyorsan kapcsol. Bízom benne. - Ha akarod, melléd adom Bakarit.

- Ő a legjobb embered, nehogy már engem pesztráljon! – morgom felháborodottan. - Egyébként sem érdekel, milyen fekete pontokat sikerült gyűjtened, most már az én emberem vagy és megdolgozol azért, hogy ne kelljen kínosan éreznem magam a dolgaidat illetően – jelentem ki parancsolóan, mire elneveti magát. Riadtan fogom be a száját, ő is próbálja abbahagyni a nevetést, de azonnal nem sikerül, ezért mind a ketten Asaméra pillantunk. Míg én fürkészem az ő arcát, Tatsuki leveszi szájáról a kezemet.

- Bakarit már jó ideje melléd szánom, úgyhogy barátkozz meg a gondolattal, hogy ő fog rád vigyázni – veti elém elégedett, már-már fölényes és flegma örömmel. - Én nem vagyok testőr és nem is leszek, ő viszont valóban kiváló.

- Te meg emészd meg indulásig azt, hogy Shinji vezet – válaszolok így.

- Az ki? - kérdezi felvont szemöldökkel.

- Az exhasonmásom. – És a kijelentésemre majdnem elröhögi magát. - Eldöntheted, hogy kimész, vagy csendben meghúzod ott magad – mutatok is rá az egyik fotelre villogó szemekkel. Tatsuki jó kedvén cseppet sem ront a morgásom, egy szendvicset magához véve, vigyorogva sétál a neki kijelölt helyre, aztán letelepszik és folytatja a burkolást. Én lenyelem az utolsó falatot, megtörlöm a szám, aztán az ágy mellett hagyott székre ülök.


Bakari... Rémlik egy arc... szögletes, markáns, égés nyommal tarkított... Kávé színű szemek, alattuk egy töréstől már elferdült orr, és bal oldalt a szája szegletét furcsán eltorzított, vastag ajkú száj. Olyan arc, amit megjegyzel. Vagy azért, mert annyira ijesztőnek találod, vagy azért, mert annyira különlegesnek. Engem érdekelt, mi égette meg, de mikor fürkésztem őt és találkozott a pillantásunk, éreztem, hogy soha nem akarom megkérdezni tőle. És ezt az embert Tatsuki mellém szánja... Őmellette még valahogy mutatott is, de ha én megjelenek egy ilyen ékességekkel rendelkező testőrrel... Szép lesz és már most tudom, hogy Asame nem lesz elragadtatva.