Állni már nagyon nem ment, azt hittem, leszakadnak a lábaim, olyan ólom súllyal fájtak, ezért kénytelen voltam lecsúszni a falon, mert az ajtó mellől tágítani nem akartam. Amíg van bent valaki Deonnal, semmi gondom, de mikor kilép onnan Asame vérebe, szinte azonnal talpra ugrom. Lehet, hogy túlféltem a kölyköt, ám inkább az, mintsem megint rosszul legyen. Szerencsére kidugja a fejét, tudja, hogy felőlem aztán ötcsillagos szállodai szobát ellátással is felkínálhatnak, pont nem érdekel, amíg őrá nem vigyáz senki. Magamban kérem őt, hogy eresszen be, nem érdekel a yakuzája, rá se nézek, ha ez nyugton tartja, és némi hezitálás után megteszi, nekem pedig kő zuhan le a szívemről. Eléggé le van terhelve a srác érzelmileg, úgyhogy nem alkuszom meg, ha valaki nem figyel rá, akkor leszarom, mi van odabent, én bizony ott fogok ülni. Legalább lesz egy felnőtt ember is a szobában, mert Deon kétlem, hogy tudja, mit csináljon adott esetben.
Étellel kínál, majd elmondja, hogy Nishidához megyünk. Nem jó ötlet, határozottan nem kéne nekem odamennem, viszont akkor máris bukik, hogy vigyázok a fiúra. Ez érdekes lesz... Remélem, a yakuza nem emlékszik a nevemre, vagy ha mégis, nem lő le azonnal. Én mindenkinek tettem már keresztbe, ha tudja, ha nem, még Deonnak is és ő az egyetlen, akinek ha nem muszáj, újra nem akarok. Érzem, hogy bízik bennem, hogy támaszkodik rám, amennyire az tőle telik és ez a bizalom értékesebb nekem mindennél. Egyszer már elbasztam, másodszor nem fogom. Végül csak rákérdezek a kölyöknél, akar-e velem mutatkozni, hiszen nem vet rá jó fényt, ha egy olyan alvilágival jelenik meg, mint én, s mivel komolyan fontolóra veszi az arcából ítélve, hogy merjen-e nemleges választ adni, felajánlom neki leendő testőrét. Úgyis szokniuk kell egymást, mert noha Bakari remek kiképzést kapott mellettem mindenből, Deon mégiscsak egy kicsikét másfajta vadállat. Bízom a sebhelyes képességeiben, nagyon végiggondoltam, hogy ha a fiú mellé adom, melyiküknek lesz nehezebb túlélni a másikat, de megvitatva vele a dolgokat végül elhatároztam, hogy igen, a legjobb emberem adom a srác mellé.
Ez a parancsoló kijelentés... Nem bírom ki nevetés nélkül és még akkor sem tudom leállítani magam, mikor Deon befogja a szám. Annyira édes volt... Lemegyek hídba ettől a gyerektől... Hogy lehet valaki ilyen fiatalon ennyire... nem is tudom, milyen, de van benne valami... valami, amitől még én is jól nevelt kutyaként kezdek viselkedni. És felettébb élvezem, hogy uralni próbál. Hogy sikerülhet-e neki? Ha én is akarom, akkor igen.
Leveszem számról a kezét, hogy közöljem vele, Bakari igazából már elég régóta neki van szánva, de ahelyett, hogy meglepődne, megadná magát nekem, visszavág. Ezt imádom benne! Képtelen megtagadni a büszkeségét, amitől ellenállhatatlanná válik a számomra. Muszáj a magaménak tudnom egy ilyen lényt! És rögtön „kettőt kapok belőle” hamarosan, bár kétlem, hogy ez a Shinji most is Deon stílusában virít majd. Pedig érdekes és hihetetlenül vicces lenne két díszes kölyökkel megjelenni Nishidánál. Elképzelem a jelenetet és megint kitör rajtam a röhögőgörcs, de a kölyök morogva helyre rak. Cseszd meg, Deon, ne most akarjuk lejátszani, melyikünk az erősebb kutya!
Míg nyammogok a szendvicsen, a fiú is befal egyet, aztán nagy műgonddal megtörli a száját, a kezét, lerázza magáról a morzsát, megigazítja a ruháját és megrázza a haját is, majd helyet foglal Asame ágya mellett. Olyan természetesek számára ezek a páváskodó dolgok, hogy már észre sem veszi őket, ám pontosan azért, mert már reflexként rögzültek, nem idegesítőek. Hozzá tartoznak, mint a többszínű, spontán vágott haj, a színes, vagány öltözet és a frappáns beszólások, vagy az órákig tartó szófosás. Nem csak én szeretem ezt, Asame arcán is halvány mosoly jelenik meg, mikor rájön, hogy Deon ül az ágya mellett. A srác rögtön átcsúszik mellé és megkeresik egymás kezét, engem meg egyszerre ráz ki a hideg és önt el a féltékenység. Még így is, hogy a kölyök igyekszik elrejteni előlem az arcát, kiveszem, hogy rajong ezért a férfiért, ami felbosszant, főleg, mert ez nyilvánvalóan viszonzott dolog. Okosabb lenne felállnom és szarni az alvásra, amelyre remek lehetőséget kaptam, a kapcsolatukból leeső morzsák azonban még jól jöhetnek a számomra, bármennyire is kínszenvedés lesz azokat felcsipegetni.
- Igen, teljesen – válaszol csendesen Deon. Vajon csak azért beszél ilyen halkan, mert jelen vagyok, vagy egyébként is így tenne? A hangjából kihallom, hogy mosolyog és amilyen gyorsan mozdul, Asame valamiben hiányt szenved. Szomjas és a kölyök óvatosan megitatja. Szörnyű, mennyire figyelmes, vagyis inkább az, hogy én meg bírnék veszni, hogy a yakuza helyében lehessek. Nem a sebét irigylem, hanem azt a gondoskodást, amit Deontól kap. Inkább lehunyom a szemeimet, hogy ne láthassam őket, mert ha felhúzom magam, abból semmi jó nem lesz. - Nem, Ryuuichi érte csak el, de még délelőtt meglátogatom – hallom a fiú hangját. - Kérsz valamit még? - kérdezi Asamétól, majd halk koppanás jelzi, hogy a poharat visszatette az éjjeliszekrényre.
Étellel kínál, majd elmondja, hogy Nishidához megyünk. Nem jó ötlet, határozottan nem kéne nekem odamennem, viszont akkor máris bukik, hogy vigyázok a fiúra. Ez érdekes lesz... Remélem, a yakuza nem emlékszik a nevemre, vagy ha mégis, nem lő le azonnal. Én mindenkinek tettem már keresztbe, ha tudja, ha nem, még Deonnak is és ő az egyetlen, akinek ha nem muszáj, újra nem akarok. Érzem, hogy bízik bennem, hogy támaszkodik rám, amennyire az tőle telik és ez a bizalom értékesebb nekem mindennél. Egyszer már elbasztam, másodszor nem fogom. Végül csak rákérdezek a kölyöknél, akar-e velem mutatkozni, hiszen nem vet rá jó fényt, ha egy olyan alvilágival jelenik meg, mint én, s mivel komolyan fontolóra veszi az arcából ítélve, hogy merjen-e nemleges választ adni, felajánlom neki leendő testőrét. Úgyis szokniuk kell egymást, mert noha Bakari remek kiképzést kapott mellettem mindenből, Deon mégiscsak egy kicsikét másfajta vadállat. Bízom a sebhelyes képességeiben, nagyon végiggondoltam, hogy ha a fiú mellé adom, melyiküknek lesz nehezebb túlélni a másikat, de megvitatva vele a dolgokat végül elhatároztam, hogy igen, a legjobb emberem adom a srác mellé.
Ez a parancsoló kijelentés... Nem bírom ki nevetés nélkül és még akkor sem tudom leállítani magam, mikor Deon befogja a szám. Annyira édes volt... Lemegyek hídba ettől a gyerektől... Hogy lehet valaki ilyen fiatalon ennyire... nem is tudom, milyen, de van benne valami... valami, amitől még én is jól nevelt kutyaként kezdek viselkedni. És felettébb élvezem, hogy uralni próbál. Hogy sikerülhet-e neki? Ha én is akarom, akkor igen.
Leveszem számról a kezét, hogy közöljem vele, Bakari igazából már elég régóta neki van szánva, de ahelyett, hogy meglepődne, megadná magát nekem, visszavág. Ezt imádom benne! Képtelen megtagadni a büszkeségét, amitől ellenállhatatlanná válik a számomra. Muszáj a magaménak tudnom egy ilyen lényt! És rögtön „kettőt kapok belőle” hamarosan, bár kétlem, hogy ez a Shinji most is Deon stílusában virít majd. Pedig érdekes és hihetetlenül vicces lenne két díszes kölyökkel megjelenni Nishidánál. Elképzelem a jelenetet és megint kitör rajtam a röhögőgörcs, de a kölyök morogva helyre rak. Cseszd meg, Deon, ne most akarjuk lejátszani, melyikünk az erősebb kutya!
Míg nyammogok a szendvicsen, a fiú is befal egyet, aztán nagy műgonddal megtörli a száját, a kezét, lerázza magáról a morzsát, megigazítja a ruháját és megrázza a haját is, majd helyet foglal Asame ágya mellett. Olyan természetesek számára ezek a páváskodó dolgok, hogy már észre sem veszi őket, ám pontosan azért, mert már reflexként rögzültek, nem idegesítőek. Hozzá tartoznak, mint a többszínű, spontán vágott haj, a színes, vagány öltözet és a frappáns beszólások, vagy az órákig tartó szófosás. Nem csak én szeretem ezt, Asame arcán is halvány mosoly jelenik meg, mikor rájön, hogy Deon ül az ágya mellett. A srác rögtön átcsúszik mellé és megkeresik egymás kezét, engem meg egyszerre ráz ki a hideg és önt el a féltékenység. Még így is, hogy a kölyök igyekszik elrejteni előlem az arcát, kiveszem, hogy rajong ezért a férfiért, ami felbosszant, főleg, mert ez nyilvánvalóan viszonzott dolog. Okosabb lenne felállnom és szarni az alvásra, amelyre remek lehetőséget kaptam, a kapcsolatukból leeső morzsák azonban még jól jöhetnek a számomra, bármennyire is kínszenvedés lesz azokat felcsipegetni.
- Igen, teljesen – válaszol csendesen Deon. Vajon csak azért beszél ilyen halkan, mert jelen vagyok, vagy egyébként is így tenne? A hangjából kihallom, hogy mosolyog és amilyen gyorsan mozdul, Asame valamiben hiányt szenved. Szomjas és a kölyök óvatosan megitatja. Szörnyű, mennyire figyelmes, vagyis inkább az, hogy én meg bírnék veszni, hogy a yakuza helyében lehessek. Nem a sebét irigylem, hanem azt a gondoskodást, amit Deontól kap. Inkább lehunyom a szemeimet, hogy ne láthassam őket, mert ha felhúzom magam, abból semmi jó nem lesz. - Nem, Ryuuichi érte csak el, de még délelőtt meglátogatom – hallom a fiú hangját. - Kérsz valamit még? - kérdezi Asamétól, majd halk koppanás jelzi, hogy a poharat visszatette az éjjeliszekrényre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése