Elmosolyodom és felemelve kezem összeborzolom haját.
- Köszönöm, csibém – mondom neki csendesen. Már hiányzott, hogy összekócoljam és még mindig tetszik, amit a hajával művelt, ez tagadhatatlan. - Nem – válaszolok arra a kérdésére, hogy kérek-e még valamit vagy sem. - Holnap, ha beszélsz Nishidával – kezdek bele -, kérd meg, hogy küldje el Ryuunak azokat az információkat, amiket nekem ígért – kérem őt csendesen. - Viszont beszélni akarok veled... őszintén... - simítok végig arcán. Most vagy később, ezt hagyom, hogy ő döntse el. Tulajdonképpen lenne mit kérnem még. Azt, hogy bújjon hozzám, hogy érezzem, itt van, de most beérem annyival is, hogy itt ül mellettem. Még mindig elég kábának érzem magam és fáradtnak ahhoz, hogy monológokba kezdjek, de amit mondani akarok neki, van olyan fontos, hogy magammal és a fáradtsággal is megküzdjek azért, hogy elmondhassam neki. - Sajnálom, hogy megijesztettelek – kezdek bele csendesen. - Megígértem neked, hogy vigyázok magamra, mégsem tudtam tartani az ígéretem... - küzdök meg a szavakkal. - Sosem féltem annyira, mint akkor, mikor eldördült az a lövés... Csak azt tudtam, hogy túl kell élnem, hogy nem veszíthetlek el, hogy látni akarlak... tanítani... szeretni... - mondom alig hangon. A fáradtság megint kezd legyőzni, pedig lenne mit mondanom még a kölyöknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése