2.

Deon

Ha valaki megkérdezné, miért csináltam, nem tudnám megmondani a választ. Egyszerűen csak elegem volt a mai napból és pont azon az öltönyösön kellett csattannia a Deon-féle ostornak. Már csupán annyi a problémám, hogy nem ő, hanem két nagydarab testőre eredt a nyomomba. Hogy nem szúrtam ki őket?! Annyira lefoglalt, hogy megint kapom az osztást a külsőm miatt – amit csakértse vagyok hajlandó megváltoztatni! -, hogy nem volt időm elindítani az agyam, mielőtt mozdult volna a testem. Most már rohadtul mindegy, csak kapkodhatom a lábaim, mint egy speedet evett nyúl, különben termetük ellenére utolérnek és széttépnek. Picsába, hogy láthatatlan üzemmódjuk is van, nem csak turbó!


Jól van, jól van! Gondolkodjunk! Ha ez eddig nem ment volna. Mit akarnának egy magamfajta csírától?! Ez itt a huszonegyedik század, ahol a szabad véleménynyilvánítás teljesen legális. Ahogy az illegalitás ellenére is virágzik a szervkereskedelem... Hm, ez menő lesz! Sosem akartam felajánlani a szerveimet az orvostudomány számára, főleg, hogy úgy gondoltam, mire megadom magam a halálnak, már a tüdőm egy feketelyuk lesz, a szívem elmeszesedik, a veséimet és a májamat meg eliszom, a hímivarsejtjeim és az agysejtjeim pedig kipusztulnak. Azt gondolják ezek, tizenhét évesen még ép bennem valami?! Jó vicc...


Szerencsémre úgy ismerem az utcákat, mint a tenyeremet, s azt is, hogyan rázhatok le olyanokat, akiknek a testmozgás kimerül valaki módszeres szétverésében. Még élvezni is elkezdem a dolgot, miután a táskám behajítom az udvarunkba, mert nem kell olyan felesleges dolgokkal törődnöm, mint a tanszerek cipelése. Lihegve loholnak utánam, már kezdik nagyon unni így fél óra után a fogócskát, de hát csak ne panaszkodjanak, egy nyulat nehéz lefutni! Átrohanok a parkon – most kihalt a délutáni forgataghoz képest -, az ott található játszótéri eszközöket akadálypályának szánva nekik ugrom meg. Egy hinta két szára közt átlendülni ekkora testtel lehetetlen küldetés, félreverni azt meg a másik számára lehet igen fájdalmas. Röhögve lendülök át a felső kapaszkodót megragadva a macskaszarral töltött homokozón, hogy aztán a faforgácsot végigszántva szaladjak tovább a közeli kis erdősített terep felé. Szép kis szavakat sziszegnek mögöttem, még jó, hogy a padon döbbent képpel ülő, apró gyerekét alvásba ringató nő leragadt magán a látványán annak, amit művelünk: egy nyurga, feltűnő suhanc játszadozik két igencsak rosszarc pasassal.


Persze fáradok, az oldalam szúr, a torkom vízért sípol. Vagy az a tüdőm, ami sípol és a torkom kiabál? Mindegy. Még mindig a nyomomban vannak, pedig legalább egy órája kergetnek. Ezek mit szednek? Én is akarok olyat! Ugrálok át az árkokon, az építkezést elzáró akadályokon, a két fickó meg már elveszthette a türelmét, mert ugrás helyett félrerúgják az útjukból azt, amit lehet. Érzem, hogy nagyon nem kéne hagyni, hogy utolérjenek, de ez a fejvesztett rohanás még nekem is sok, a combjaimban az izmok azzal fenyegetőznek, hogy szétszakadva mondják fel a szolgálatot, mire én meg azzal, hogy akkor bekaphatják tövig, leváltom őket fáradhatatlan tolókocsira. Ugye, hogy meggyőző tudok lenni?! Befutok az épülő családi ház bejárati ajtójának tervezett lukán, átlendülök két munkáson, szlalomozva rohanok végig a szobákon, majd felhúzom magam a magas ablak párkányára. Az éles tégla felsérti a tenyereimet, de nem állhatok meg, különben ha eddig nem akartak végezni velem, ezért a megfuttatásért tutira félig átsütve tálalnak fel a gazdájuknak. Ostoba kutyák, féltitek a bőrötök, mi, hogy egy egyszerű középiskolás kifogott rajtatok?


Az ablak alatt friss beton, abba toppanok bele. Még jó, hogy a tornacipőt én rendesen befűzöm, mert most lecuppantaná az anyag a lábaimról. A rohadt életbe, a legmenőbb csukám! Ennyit erről. Ha ezt élve megúszom...


Elém került az egyik, de hogy hogyan... Egy ököl repül a számba, én pedig mámormosollyal szédülök bele a fűbe. Hát vége... Felcibálnak, megrángatnak és idegesen szavakat skandálnak nekem, de halvány gőzöm sincs, mit, a vérem száguldásán és a szívem dobolásán kívül semmit sem hallok. Ez jobb, mint egy party a hangszórók előtt, nem csak a tüdőm lüktet az ütemre, hanem mindenemben forrón pulzál a vér. Mennyei érzés...


Azt hiszem, bele is ájultam, mert most csak azt érzékelem, hogy mint egy rongybabát, lehajítanak, én pedig tompán puffanok a szőnyegen. Igen méltatlan helyzet ez rám nézve és nem is valami vendégszerető gesztus. Azért ekkorát nem vétettem... Mégiscsak egy hülye tini vagyok, nézzék el nekem a ballépést, megkaptam érte a jobb belátásra bíró pofont, most szeretnék elhúzni haza. Ígérem, tanulok és jó kisfiú leszek... Anyám, repedezik a plafon, hallom, ahogy finom recsegő hanggal igyekszik körbeszaladni, hogy pont a fejem felett kiváljon egyszeriben belőle egy darab és agyoncsapjon ezért a világrengető hazugságért. Oké-okéé, megreformálom a mondatot: tanulok ma és jó kisfiú leszek ma, ha most hazaengednek innen.