Elképzelhetetlenül örülök, hogy Asame magához tért, nem is bírok betelni vele. Mindenki más ájultan heverne napokig, ő nem, őt még a halál sem tudja legyőzni és ez fantasztikus. Ráadásul egész beszámíthatónak tűnik, még vizet is kér. Elképesztő. Mindig eggyel több okot ad arra ezekkel az emberfeletti dolgokkal, hogy csodáljam őt. Előre hajolok, mikor látom, hogy az arcom felé akar nyúlni, mert nem akarom, hogy nyújtózkodnia kelljen, ám most nem megsimogat, hanem belekócol a hajamba, én pedig nagyon mosolygom rajta. Boldoggá tesz az ilyen apróságokkal, még most is látom rajta, hogy tetszik neki az új séróm, pedig azért be voltam rezelve, mit szól, ha meglátja a pinket a hajamban, vagy ahhoz, hogy levágtam a hosszából.
- Ma – javítom ki halkan. – Hamarosan felkel a Nap – tájékoztatom, majd biccentek. – Rendben. Azok az információk rám is tartoznak? – kérdezem meg Asamét, mert ha lehet, szeretnék tudni mindent. Ha nem, nem fogok kutakodni vagy acsarogni a tudásért, elfogadom, hogy így döntött és remélem, hogy nekem nem szükséges valóban tudnom azokat a dolgokat. Mást viszont mondani akar nekem, ezért felegyenesedem, miután végigsimított az arcomon. Csettintek egyet a nyelvemmel, majd a fotel felé pillantok. Tatsuki laposakat pislog rám, tíz évvel lazán többnek tűnik a fáradtságtól, mint amennyi valójában, s mikor intek neki a fejemmel, hogy menjen ki, morcos képpel kikászálódik az elkényelmesedésből és pár nagyobb lépéssel elhagyja a szobát. Tudom, hogy ő tipikusan az az ember, akinek álmában is úgy megy be az infó a fejébe, hogy utána úgy emlékszik rá, mintha éberen hallotta volna, ezért Asame bármit is akar mondani nekem, nem hallhatja. Egyébként sem tartozik rá semmi kettőnkről, így hát bármennyire is figyelni akar engem, ki kell mennie. Ezt ő tudja, mert kiment. – Ha tudsz most… beszélhetünk – motyogom Asaménak újra őt nézve. Bocsánatot kér tőlem és én nem tudom, hogy ezt akarta-e megbeszélni velem, vagy mást, de immár nem bírom fékezni magam, egészen az első perctől kezdve, hogy hazajöttem, ezt akarom csinálni, csak sosem lehetett, most azonban senki sem állíthat meg. Felemelkedem ültömből, hogy aztán Asame fölé telepedhessek. Úgy csinálom, hogy még az ágyat se rengessem meg alatta, inkább lassan és óvatosan, mintsem a legcsekélyebb fájdalmat is okozzam neki. Én csak közel akarok lenni hozzá, amennyire csak lehet. Átvetem lábamat felette, négykézláb magasodom fölé, s homlokom Asamééhoz nyomom. – Nem haragszom – vallom be neki suttogva. Ha félt, az nagyon jó, mert az azt jelenti, hogy ezentúl tényleg vigyáz majd magára. – Túlélted, megmaradsz és mindent megtehetsz majd, amit akarsz – mormolom neki, és beletúrok a hajába. Én mikor rémültem meg annyira, mint ő a lövéskor? Talán akkor, amikor Ryuuichi azt mondta hadarva a telefonba, hogy haza kell jönnöm.
- Ma – javítom ki halkan. – Hamarosan felkel a Nap – tájékoztatom, majd biccentek. – Rendben. Azok az információk rám is tartoznak? – kérdezem meg Asamét, mert ha lehet, szeretnék tudni mindent. Ha nem, nem fogok kutakodni vagy acsarogni a tudásért, elfogadom, hogy így döntött és remélem, hogy nekem nem szükséges valóban tudnom azokat a dolgokat. Mást viszont mondani akar nekem, ezért felegyenesedem, miután végigsimított az arcomon. Csettintek egyet a nyelvemmel, majd a fotel felé pillantok. Tatsuki laposakat pislog rám, tíz évvel lazán többnek tűnik a fáradtságtól, mint amennyi valójában, s mikor intek neki a fejemmel, hogy menjen ki, morcos képpel kikászálódik az elkényelmesedésből és pár nagyobb lépéssel elhagyja a szobát. Tudom, hogy ő tipikusan az az ember, akinek álmában is úgy megy be az infó a fejébe, hogy utána úgy emlékszik rá, mintha éberen hallotta volna, ezért Asame bármit is akar mondani nekem, nem hallhatja. Egyébként sem tartozik rá semmi kettőnkről, így hát bármennyire is figyelni akar engem, ki kell mennie. Ezt ő tudja, mert kiment. – Ha tudsz most… beszélhetünk – motyogom Asaménak újra őt nézve. Bocsánatot kér tőlem és én nem tudom, hogy ezt akarta-e megbeszélni velem, vagy mást, de immár nem bírom fékezni magam, egészen az első perctől kezdve, hogy hazajöttem, ezt akarom csinálni, csak sosem lehetett, most azonban senki sem állíthat meg. Felemelkedem ültömből, hogy aztán Asame fölé telepedhessek. Úgy csinálom, hogy még az ágyat se rengessem meg alatta, inkább lassan és óvatosan, mintsem a legcsekélyebb fájdalmat is okozzam neki. Én csak közel akarok lenni hozzá, amennyire csak lehet. Átvetem lábamat felette, négykézláb magasodom fölé, s homlokom Asamééhoz nyomom. – Nem haragszom – vallom be neki suttogva. Ha félt, az nagyon jó, mert az azt jelenti, hogy ezentúl tényleg vigyáz majd magára. – Túlélted, megmaradsz és mindent megtehetsz majd, amit akarsz – mormolom neki, és beletúrok a hajába. Én mikor rémültem meg annyira, mint ő a lövéskor? Talán akkor, amikor Ryuuichi azt mondta hadarva a telefonba, hogy haza kell jönnöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése