306.

Kazuki

Fáradtan térek magamhoz és mászok ki az ágyból. Gőzöm sincs, hány óra lehet, csak azt tudom, hogy rohadtul szeretnék már leszállni erről az istenverte körhintáról, amelyikre Fei emberei ültettek. „Kösz, baszd meg!” - nézek fel a plafonra hálálkodva annak a kínai mocsoknak. Néha gyerekesen viselkedek, tudom, de mi mást tudnék most tenni, mint tényleg megköszönni? Nehezen jutok el a fürdőig, hogy könnyítsek magamon és miután végzek, jobb híján leülök a kád szélére erősen kapaszkodva a mosdóba. Vagy megvárom, míg csillapodik a helyzet, vagy szerencsém lesz és Nii-san bedugja az orrát hozzám is a hatalmas munkái közepette. Nem tudom, hogy vehetném rá, hogy egy kicsit lazítson, hogy most velem foglalkozzon, de valamit ki fogok találni. Ha mást nem, egy óvatlan pillanatban magamhoz bilincselem. Ezzel csak az a gondom, hogy nincs bilincsem. Szar az élet... így duplán meg kétszer olyan szar. Kazuki fiam, most megkaptad kétszeresen is a világot. Majd adok fel hirdetést, hogy az egyiktől szívesen megszabadulnék olcsóért.


Nem tudom, mióta ücsörgök ott a kád szélén, mikor hallom, hogy nyílik szobám ajtaja. Köszönöm, kamik, hogy meghallgattatok! Nagyon remélem, hogy Nii-san az, bár jelen pillanatban bárki megfelelne, csak jussak vissza az ágyamba, akárhogy... Azonban a csend túl nagy és ez nem tetszik.

- Nii-san? - kérdezem magamhoz képest elég érdekes hangon. Na jó, mit akarok én normális hangot ilyen fejfájás és hányinger mellett? Bár most simán elmehetnék haldoklónak valamelyik filmbe. Az elhaló hang még menne.