308.

Asame

Az ébredés nem kellemes. Fázom és a vállam is pokolian lüktet. Kinyitom szemem, s a szoba fordul velem egyet. Nagyszerű. Ennél kellemesebb ébresztésre már nem is vágyhat az ember. Ryuu hangját hallom, valószínűleg telefonon beszél valakivel, aminek én a végét éppen csak elcsípem, s amint feltűnik testőrömnek, hogy ébren vagyok, már indul is el hozzám. Keze azonnal a homlokomon landol és elhúzza száját. Nem kell túl nagy zseninek lenni ahhoz, hogy tudjam, belázasodtam. Egyelőre nem szólunk egymáshoz, én hiába tiltakoznék, nem venné figyelembe, ő pedig most túlságosan bele van merülve abba, hogy kicserélje az infúziót egy másikra. Az asztalra pillantok, ahol a még félig tele lévő zacskó végzi. Takashi jól ellátta őket és ahogy ismerem orvosom, van nyugtató is az injekciók között, hátha nem viselkednék jókisfiúként. Nem tenném, ez tény, de most érzem, hogy jobb, ha inkább meghúzom magam. Miután végez az infúzió cseréjével, eltűnik a fürdőben, majd egy lavór vízzel és törülközővel tér vissza és leülve mellém kezdi el hűteni testemet. Jólesik a hideg a bőrömnek.

- Hogy érzed magad? - kérdezi csendesen, mire halványan elmosolyodom. Ryuura mindig számíthattam, ha baj volt, most sincs ez másképp és ezért tényleg, őszintén hálás vagyok neki.

- Szarul – felelem neki minden kertelés nélkül, ráadásul a láz miatt pokolian szomjazom. - Szomjas vagyok – mondom csendesen és egy pillanatra lehunyom szemem. Ryuu az éjjeliszekrényhez nyúl, és elvéve onnan a poharat megitat, majd folytatja tovább testem hűtését. Pokoli érzés, hogy ennyire kiszolgáltatott vagyok, de ezt tudja nagyon jól ő is, mert halványan rám mosolyog biztatva, némán bátorítva. Kösz, de ettől még kellemetlen ez az egész. - Mi a helyzet itthon?

- Deon Nishidánál van – mondja mosolyogva -, Akihito-sama is rendbe jött, Takashi már megengedte neki, hogy felkeljen. Minden rendben van – jelenti ki.

- Ennek örülök. Megkértem Deont, hogy hozza el Nishidától azokat az információkat, amiket pár napja kértem tőle. Ami nem Luxszal, Feijel és Nathan Elerdennel kapcsolatos, arról nyugodtan tájékoztathatod őt, a többi nem tartozik rá – kérem csendesen testőrömet. - Zavar, hogy itt van ez a Tatsuki...

- Nem csak téged – mondja csendesen -, de Deon kordában tartja, ő pedig őrzi a kölyköt. Figyeljük őt persze, mert nem bízom benne és Shinji sem. Őt is elküldtem Deonnal – osztja meg velem. - Egyelőre azonban hagyjuk Deon mellett, legalább tudja, mit kell tennie, ha a kölyök a gyógyszer miatt rosszul lenne - mondja komolyan, s bár nincs hangjában egy cseppnyi szemrehányás sem, most mégis úgy érzem, annak szánta. Akartam tudni a dologról, de Deon kizárt belőle valamennyire. Nem akartam faggatni, kényszeríteni, hogy mondja el, de amint menni fog, beszélni fogok erről vele.

- Akihito mondott valamit a verésével kapcsolatban? - teszem fel a következő kérdést, mire nemlegesen megrázza fejét testőröm.

- Még nem volt időm megkérdezni – vallja be -, fontosabb volt, hogy téged ellássalak és gondoskodjak a vendégeinkről is – mondja őszintén.

- Asahito még itt van? - kérdezem komolyan.

- Nem láttam őket távozni, de a szobájukat sem elhagyni. Asahitot rettenetesen kikészítette a transzfúzió és Yoru sem volt rózsás állapotban az éjjel – mondja komolyan.

- Asahito beteg – mondom csendesen. - Gyógyíthatatlan. A tüneteit lehet kezelni és lassítani a folyamatot, de a tényen nem változtat – magyarázom neki és látom, rajta, hogy egy pillanatra megrémül. - Ne aggódj, adhat vért.

- Ezért borult ki Yoru éjjel – gondolkodik el. - Tegnap, azaz ma hajnalban hazaugrott néhány holmiért, de mikor visszajött, borzalmasan festett és össze is esett. Valószínűleg talált valamit, amiből rájött – magyarázza nekem, mire bólintok. - Mennyire súlyos?

- Másfél éve diagnosztizálták nála, azóta szteroidokat kap, hogy szinten tartsák, de az állapot romlása attól is függ, mennyire stresszes életet él, mennyi rossz behatás éri. A betegség az idegsejteket támadja meg, érzékkiesést, fáradékonyságot, a mozgáskoordináció romlását eredményezi, mígnem lebénul.

- Mennyi ideje van, míg ez bekövetkezik? Mi ez a betegség?

- Nem tudom, az említett dolgoktól is függ - mondom komolyan. - Asahitonak szklerózis multiplexe van – válaszolom végül.

- Ezért akarod őt távol tartani magadtól és mindentől? - kérdezi csendesen, mire aprót bólintok. Megint kezdek rettenetesen fáradni és ezt Ryuu is látja rajtam, mert befejezi testem hűtését és betakar. - Pihenj! - kér csendesen, de már annyit pihentem, hogy félek, nem menne, ráadásul erősen küszködök azzal is, hogy ki kéne mennem mosdóba. Ryuu persze észreveszi, hogy gond van. - Mi a baj? Szükséged van még valamire? - A vécére, de ezt hogy is kéne finoman a tudtára adni?

- Ki kéne mennem a mosdóba – vallom be neki, mire elgondolkodva vakarja meg tarkóját. Fogadok, hogy Takashi a lelkére kötötte, hogy oda sem mehetek. De akkor most hogy is? Ryuu körbenéz a szobában, mintha keresne valamit és hamarosan meg is találja azt. Na nem, ez már túlzottan megalázó. - Viccelsz – pillantok a kezében tartott tárgyra.

- Kimegyek, ha úgy könnyebb – Nem, kurvára nem lesz könnyebb. -, de kérhetem Takashit, hogy oldja meg ezt a problémát is – ajánlja fel. Az kéne még. Elveszem tőle a kacsát és megvárom, míg tényleg elhagyja a szobát. Hát ez... Nem kommentálom, de legalább ettől megkönnyebbülök, majd szólok neki, hogy bejöhet és a kezébe nyomom kérésére azt a vackot. Ez még mindig kínos és megalázó számomra. Nem neki kéne ezt csinálnia... sőt, csinálnia sem kéne, mert nem az ő dolga, de talán még egy vadidegen ápolónőtől sem viselném el ezt jól. Mikor visszatér, visszarakja az ágy alá a kacsát és mint egy gondoskodó apa, betakar, miközben mosolyogva csóválja meg a fejét. - Két fiam van, Asame, nekem ez már rutinmunka – mosolyogja, amitől csak még kellemetlenebbül érzem magam, ezért lehunyom szemem, az új infúziónak köszönhetően pedig ismét elnyom az álom.