310.

Asahito

Mikor megébredek, Yoru hozzám bújva alszik mellettem, s bár nyugodtnak tűnik, arcáról süt a gondterheltség. Nem tudom, merre járhatott tegnap, mert amikor felébredtem, nem volt a szobában, de nem volt erőm ahhoz, hogy felhívjam és megkérdezzem. Majd ha felébred. Nézem arcát, s ujjammal gyengéden cirógatom meg ujjatlan, trikószerű felsője alól kilógó tetoválását. Elmosolyodom. Akkor találkoztunk először. Mikor megjelentem a tetoválószalonban, mindenki elhúzta onnan a csíkot, de ő rám se hederített, vizslatta a fényképeket, keresgélt valami hozzáillőt és megállapodva az egyik képnél eszmélt fel arra, hogy nincs egyedül. Megnéztem azt a képet, amit magának választott, nem tetszett. Túl snassznak találtam hozzá, így elvettem tőle az albumot és kikerestem neki a mostani tetoválását. Hetekig figyeltettem, követtem néha én magam is, végül nálam kötött ki. Véglegesen is és olyan szeretőt nyertem magamnak, akitől nem akarok sohasem szabadulni. Pedig egyszer muszáj lesz.


Nem tudtam még neki elmondani, mert nem akartam felzaklatni, de egyszer el kell neki mondanom, hogy beteg vagyok, tudom. De ezt nehéz bárkinek is. Másfél évvel ezelőtt felkerestem Asamét és megkértem, segítsen abban, hogy elmehessek egy orvoshoz a lehető legnagyobb titokban. Megtette, pedig nem kellett volna megtennie... Hálás voltam neki még annak ellenére is, hogy folyton elutasított. A helyzet pedig csak rosszabb lett, miután megtudta, gyógyíthatatlan beteg vagyok. Akartam, hogy elfogadjon testvéreként, hogy tanítson néhány dolgot, mert tudtam jól, hogy az apánk neki többet mutatott meg abból, mint amit én kaptam a sajátomnak hittől, mégis inkább ellökött magától és csak akkor keresett, ha valami kellett neki, így ezeket voltam kénytelen kihasználni. Mindegy is, azt hiszem. Yoru lassan ébredezni kezd mellettem, én pedig mosolyogva nyomok csókot ajkaira. Álmosan morog egyet, mire megcsóválom a fejem. Szeret aludni és nem szereti, ha ébredezés közben zavarják. Olyankor kész házisárkány, de olyankor imádom a legjobban.

- Hogy vagy? - morogja a kérdést és fejét nyakamhoz fúrja.

- Remekül – felelem neki őszintén. - Merre jártál éjjel? - kérdezem tőle csendesen, mire újabb morgást kapok. - Ne morogj, nem szeretem. - De nagyon, bár tisztában van vele szerintem.

- Ne zaklass, fáradt vagyok – vág vissza. Pont leszarom.

- Aki éjjel úr, az nappal is legyen az. Ha mellettem aludtál volna, nem lennél fáradt – közlöm vele tényként, mire besértődve fordít nekem hátat és még a takarót is magára húzza. A durcás kisgyerek. - Úgy viselkedsz, mint egy hisztis óvodás. - Újabb morgással jutalmaz. - Vadmacska... - ölelem át végül és hámozom ki a takaróból. - Morogj még... - lehelem fülébe búgó hangon.

- Ha felizgatsz, letámadlak és könyöröghetsz, az sem fog érdekelni.

- Egyetlen egy dologért könyörögnék jelen pillanatban... a folytatásért – lehelem ismét fülébe a szavakat és finoman beleharapok fülcimpájába. Megremeg alattam, én pedig elégedetten elvigyorodom.


Imádom azt a vadat, ami benne rejlik. Azt, amelyik csak nekem szelídül meg annyira, hogy ahelyett, hogy széttépne, dorombolva nyalogat végig a kezemen. Sosem használnám ki a szerelmét, nem tudnám megtenni vele. Akkor, a tetoválószalonban valamit megláttam benne, valami olyan megmagyarázhatatlan kisugárzása volt, ami vonzott... Nem volt ennyire vagány, ennyire vadóc, de mellettem igazi ragadozó vált, aki bármikor képes maga alá parancsolni, uralkodni felettem és mindezt úgy, hogy ne akarjam érte megbüntetni... Szeretem.