Kuncogok azon, hogy Kazu visszafordítja ellenem a kifejezéseimet. Ugye, hogy milyen fincsi, mikor az ember a saját fegyverével találja szembe magát? Még jó, hogy én az ilyesmit élvezem. Én sem örülnék, ha Nishida megorrolna rám, ettől függetlenül nem fogok csak az ő kedvéért valaki mást választani magam mellé. Pont leszarom, ha neki sem tetszik az egymáshoz való kötődésünk Tatsukival, Asame már megígérte, hogy segít nekem megszerezni a tetoválószalont és nyilván nem siklott el afelett a tény felett sem, hogy ezzel az én emberemmé teszi a pirszingesemet. Nem mintha már most nem a vérebemként viselkedne, de mindegy.
Azt hiszem, Tatsuki embert nem enne, noha ezen feltételezésemre azért mérget nem vennék, de Shinjit biztos vagyok benne, hogy addig nem likvidálja, míg a srác az én oldalamon áll, vagy ha nem zavarja komolyan a rottweiler köreit. Majd nem felejtem el megjegyezni neki, hogy Shint kedvelem, azzal bebiztosítom az életét. Hát igen… Tatsuki tényleg az a fajta kutya, amelyik megvéd az élete árán is, de a többit sem viseli el. Shinjit viszont tényleg bírom, nem sikerült túlságosan megismerni, ez azonban könnyen változhat. Csak az a bökkenő, hogy ő Asame vérebe lesz. Nem tudom, ez milyen hatással lesz a személyiségére, hiszen a nagy yakuza kutyája nem lehet akármilyen, főleg nem olyan hibbant és kölykös, mint sokszor mi vagyunk Kazuval. Shin egyszerre remek véreb és jó span, szóval majd az idő eldönti, mi lesz vele. Azt mindenesetre kétlem, hogy mellettem köt ki, mert ha véreb akar lenni, meg kell komolyodnia, ami mellettem borítékolt, hogy lehetetlen küldetés lenne.
Bakari viszont meg fog felelni erre a célra. Szerintem Asame is kénytelen lesz elismerni a rátermettségét, és a zord külső is tetszetős lehet. Nem tudom, ha őszinte akarok lenni. Azt sem, hogy én akarom-e Bakarit. Ő Tatsuki legjobb kutyája és ha egy karót nyelt fasz, kipurcantom rövid időn belül. Báááár… nem lehet az, ha a tetoválómester mellett évek óta kibírja, mert azért Tatsukit sem kell félteni, hülyeségért ő sem a boltba jár.
Rámosolygom Kazura a kérdését hallva.
- Ha unsz, akkor most – válaszolok lazán, kicsit ezzel heccelve is őt. Kétlem, hogy elege lett volna a fecsegésből, inkább fáradt és pihenni akar, csak nem meri bevallani, vagy valami hasonló.
- Nem, örülök, hogy itt vagy - mondja komolyan.
- Fáradsz? – kérdezem meg tőle az arcát fürkészve. – Lefekhetsz, nem zavar – teszem hozzá, hogy ne érezze magát kínosan. Ez általában nem szokott segíteni, mégis jobb tisztázni. – Nem kell itt tartanod, ha inkább pihennél, jövök holnap is – mondom meg ezt is neki őszintén. Ha kitesz, sértődés nélkül hagyom itt, ha viszont ragaszkodik a jelenlétemhez még egy kicsit, akkor szívesen maradok. Teljesen mindegy, hol nem tudok magammal mit kezdeni, kit ápolgatok legjobb tudásom szerint, bár Kazunak talán egy kicsit nagyobb szüksége van most rám, mert őmellette sem egy jószívű véreb, sem a yakuzája nem ül. Ennyi erővel gondolhatnék Ryuuichire, aki várja azt a dossziét, ami még mindig a szoba szőnyegén hever, vagy arra, hogy fáradt, vagy talán intéznie kéne a dolgait, ám megértően viselné, ha azt mondanám, bocsesz, de a barátomba kellett egy kis lelket önteni, mert a rázúduló magány kezdte kikészíteni.
- Jól vagyok, leszámítva azt, hogy még mindig ketten vagy - mosolyogja. - De nem akarlak távol tartani Asamétól sem, ha vele szeretnél lenni inkább - mondja őszintén, mire mosolyogva megcsóválom a fejem. - Azért kérdeztem, hogy meddig tarthatlak még itt - vigyorodik el.
- Ja, hogy erről fúj a szél… - állapítom meg csendesen. - Hát… - Kicsit elgondolkodom, kínosan megvonom szám szegletét, aztán újra a srác szemébe nézek. – Asame most leginkább alszik, szóval… meg ott van mellette Ryuuichi… Nem mondom, szeretnék ott is ott lenni, de azon kívül, hogy ülök az ágya mellett, nézem őt, esetleg olvasok, nem nagyon tudok mit tenni. Takashi elmondta, mit kéne vele csinálni, de az ő bőre sokkal melegebb mindig, mint az én kezem, szóval azt se veszem észre igazából, ha belázasodik és nincs gyakorlatom az orvoslásban sem, ezért felügyelet mindenképp kell mellé – vallom be szégyenkezve. Rossz érzés, hogy használhatatlan vagyok, bánt. Ott ülni Asame szobájában… menne, de hogy nagyon kínlódnék, az is biztos. Szeretnék vele lenni, de a saját haszontalanságom idegesítene. Bizonyára bánatos képet vágok, mert Kazu a vállamra teszi a kezét.
- Nincs miért szégyenkezned, Deon - mondja őszintén. Hogy ezzel megvigasztal-e? Nem. De jólesik, hogy egyáltalán megpróbálja. - Én sem tudnám, mit kéne tennem, ha Nishida kerülne ilyen helyzetbe - húzza el száját. - Valahogy ezt a részét szeretik kihagyni a yakuzáink…
- Asame azért annyira nem jeleskedik – mondom meg őszintén Kazunak. – Mióta ismerem, ez a harmadik hasonló eset. Először Cheng szabdalta össze, aztán kapott egy golyót, most meg kis híján odaveszett. Komolyan kibuktam, még azt is megmondtam Ryuuichinek, hogy lelépek, ha Asame nem hajlandó ezek után vigyázni magára, amibe nekem az is beletartozik, hogy most fekszik és pihen – vallom be. – A vállába kapott golyó miatt cseszett sokat veszekedtünk, egyszer ordítoztam is vele, méghozzá a dojoban, Akihito előtt. Eldurrant az agyam – mesélem őszintén. - Még soha nem akadtam ki annyira, mint akkor és megmondtam Asaménak, hogy még egyszer ezt nem játszom el, meg hogy tizenhét évesen nem érzem magam jogosultnak arra, hogy papoljak neki a felelősségről. Végiggondoltam, Kazu és arra jutottam, ha nem hajlandó most ágyban maradni, amíg Takashi azt nem mondja neki, hogy felkelhet onnan, én nem megyek tönkre az aggódásban és az idegességtől mellette – ismerem be ezt is barátomnak. - Inkább szívom a fogam, meg minden, míg Ryuuichi azzal nem hív fel, hogy a kemény yakuzám képes puhulni a kedvemért. Ne érts félre, nem akarok uralkodni rajta, csak… nem bírom, hogy ki kell fordulnom magamból, hogy elérjem, hogy az ágyban maradjon. Kibaszottul nem vagyok büszke arra a kiborulásomra – teszem hozzá komolyan. - Szerencsére ebben az esetben Asame is eléggé komolyan veszi a dolgot. Nem tudom, hogy saját belátásból hagyja, hogy Ryuuval intézkedjünk, vagy a gyógyszerektől van kiütve, de egyelőre minden rendben.
- Megértelek. Nem tudom, milyen lehet, igazából mióta belekeveredtem ebbe az egészbe, én azt látom, hogy Asame az, aki mindent elintéz. Nem tudom, hogy vannak ezek a dolgok közöttük, mert sosem magyarázta el Nishi, de nekem az a meglátásom, hogy bár Nishida az idősebb, Asame az, aki mindenben dönt, aki cselekszik... Asame... lehet, magától tért jobb belátásra, főleg, ha volt ideje végiggondolni azt, hogy akár el is veszíthetett volna most és nem azért, mert te megsérülsz vagy bajod esik, hanem azért, mert ő nem éli túl. Nem tudom, nem értek a yakuzádhoz - vallja be nekem elmosolyodva. - Nekem ő mindig is valahogy olyan megfejthetetlen és megközelíthetetlen volt. Most sincs másképp, csak abból tudok következtetni, amiket elmondasz.
Meglep, amit Kazutól hallok. Azt vágom, hogy Asame mindenhol ott van, folyton intézkedik, ő végzi ki az ellenségeket is, de hogy ő döntene… Felvont szemöldökkel gondolkodom rajta még annak ellenére is, hogy a srác mond olyasmit, amire azért tudnék mit felelni.
- Asame vakmerő – kezdem aztán inkább azt, amire utóbb gondoltam. A közte és Nishida közti viszonyról nem tudom úgysem faggatni Kazut, szóval nincs értelme arról bármit is tárgyalni. – Az viszont igaz, hogy végigfutott benne, hogy kész, ennyi, pedig még a java hátravan – ismerem el, ezzel nem elárulva barátomnak, amit Asame bevallott nekem. – Majd én értek hozzá, neked meg Nishidához kell, akihez meg én nem értek – passzolom aztán vissza a labdát játékosan Kazunak. – Bár azért érdekel, mi olyan megfejthetetlen Asaméban – teszem hozzá, mert a kíváncsiság meglehetősen dolgozik bennem.
- Ez igaz – feleli felnevetve. - Nem tudom, sosem árulkodott az arca érzelmekről, ahogy a hangja sem. Nem tudtad eldönteni, hogy amikor beszél hozzád, akkor éppen dühös vagy csak közömbös... Ilyen szempontból értem, hogy megfejthetetlen. Ha valamiért lecseszett, ugyanúgy tette, mint amikor dicsért, nem volt közte különbség semennyi - árulja el nekem, én pedig elmosolyodom és nosztalgiázva gondolok vissza arra az első pár napra, amit a házban töltöttem.
- Fura, ha azt mondom, nem gyulladtam be a ridegségétől? Hogy végig a szemébe röhögtem és egy percig sem gondolkodtam, tetszik-e neki, amit kap? – kérdezem meg őszintén.
- Az lenne, ha nem rólad lenne szó - vigyorgja. - De nálad a fura dolgok a normálisak, és valószínűleg pont az tetszett Asaménak is, hogy volt ezekhez bátorságod – mondja minden bizonnyal komolyan is gondolva.
- Vakmerőségnek inkább nevezném – jelentem ki vállat vonva. – De ja, tetszett neki, néha mosolyt csalt az arcára. Sőt, utólag visszagondolva nagyon is bejött neki, hogy nem tud beijeszteni és valszeg ezzel úsztam meg a komoly eszközöket. Mert engem nem is próbált betörni – magyarázom Kazunak. – Mindig csak tesztelt, próbálgatott, fenyegetett, igyekezett elrettenteni…
- Eredményt nem ért el vele - kuncogja. - De szerintem ezt ő sem bánja. Emlékszel, mikor először hozott el a versenyre? - kérdezi vigyorogva. - Úgy támaszkodott a BMW-jének, mint egy ugrásra kész ragadozó – neveti és én is elmosolyodom.
- Tévedés – mondom neki. – Nagyon is sokat ért el vele, felmérte, hogy hol vannak a határaim és mennyire tágíthatóak – osztom is meg Kazuval. – Akkor már túlvoltunk pár nagy baszd megen – közlöm kuncogva. Igen, addigra Asame már tudta, hogy elég jó alapanyag lehetek a céljaihoz, szóval volt oka félteni.
- Megnéztem volna a kettőtök párharcát - kuncogja. Hát igen, nem volt utolsó, az tuti. – Gondolom, látványos volt - vigyorogja. Mindenképpen. - Mesélsz? - kérdezi őszinte kíváncsisággal és megigazítva maga mögött a párnát helyezkedik kényelmesebb pozícióba. Cigiért nyúl, de nem sikerül elsőre megtalálnia azt a kettős látás miatt, így kínoskodva megdörzsöli tarkóját. Mosolyogva megcsóválom a fejem, aztán a kezébe adom a dobozt és ölébe ejtem a gyújtót, majd én is feljebb kúszom az ágyon, mellé pockolom magam, aztán elkezdek visszagondolni az egészre, hogy hogyan is kezdődött.
- Voltak laza párharcok, az biztos – ismerem el vállamat megvonogatva. – Például közölte, hogy a húgomért sokat adnának, én meg ahelyett, hogy rinyálni kezdtem volna, felajánlottam, hogy elhozom őt, merthogy nekem öröm lenne, ha megszabadítana a kis hisztérikától – kezdek mesélni. – Vagy jött nekem olyan példával, hogy nem az az uke ér sokat, amelyik leszopja egy tárgyalás közben, én meg azzal vágtam vissza, hogy a kellemest a hasznossal azért köti össze, mert semmit sem tud élvezi – folytatom elröhögve magam. – De megesett olyan is, hogy kaptam tőle egy doboz cigit, én meg kivágtam az ablakon, jelezve, hogy nem vagyok lekenyerezhető. Jól kicsesztem magammal – teszem hozzá rázkódva a nevetéstől. – Sok ilyen volt. Rájött például, hogy azzal sokkal jobban kiborít, ha semmibe vesz. Néha tényleg vártam, hogy rám másszon, megüssön, vagy ordítson velem, de nem, semmi – árulom el hadarva és kicsit elharapva a szavakat. – Nem a nyugodtsága zavart, hanem hogy folyton arról beszélt, mit csinálnak egy szajhával és hiába készültem rá fel, merthogy nagyon eltökéltem, hogy megkeserítem a szájízét, távolságot tartott tőlem… Ilyen téren bevitt nálam pár mélyütést, mert engem haza lehet vágni azzal, hogy nincs reakció valamilyen tettemre. - Vigyorog azon, amit mesélek neki, fel is nevet, mikor egy-egy helyzetet elképzel, amit nem csodálok és tetszik is.
- Azt a cigit öreg hiba volt kidobnod - kuncogja. - Sosem kenyerez le senkit, ebből a szempontból mindigis valahol furcsa volt. Mikor ott éltem nála, velem is csinált hasonlóakat. Azt hittem, azért teszi, hogy majd a valamit valamiért elv alapján készségesebb legyek vagy bármi, de nem. Emlékszem, mikor cigit kaptam tőle, gyanakodva méregettem őt, hogy mire fel és már vártam, hogy magához int, hogy dolgozzak meg érte, ha már ilyen nagylelkű volt, mégsem tette, egyszerűen otthagyott a szobában - vonja meg vállát. - Asame mindenkinél megtalálja, hol tud bevinni néhány mélyütést mégis - mondja megint elvigyorodva.
- Ha lekenyerezne, mindig a jutalmat várnád és amikor elmarad, elégedetlen lennél. Nem kenyerez le senkit, mert nem kutyát nevel, hanem még annál is mélyebbre süllyeszt. Annyira mélyre, hogy zokszó és jutalomvárás nélkül megtedd, amit akar – mondom meg Kazunak a véleményemet. – Legalábbis én így gondolom – teszem azért hozzá. – Én egy hálátlan dög lettem volna, meg is mondtam Asaménak, hogy kicsipegetem a helyzetekből, ami jó, a rosszat meg elfelejtem, és lépek tovább – árulom el ezt is. – Az első nagyobb mélyütés nekem például az volt, amikor azt vártam a csuklóm elkapása után, hogy felken a falra, ehelyett a markomba nyomott egy doboz altatót. Anélkül akkor még nem tudtam aludni – teszem hozzá a magyarázatot. – És hogy ne legyen ennyi elég, még azt is elmondta, hogy lehetőségeket lát bennem, majd megvártam, míg ott hagy a szobában és sírógörcsöt kaptam, annyira… azt hiszem, örültem.
- Én is erre a következtetésre jutottam a dologgal kapcsolatban, bár azt csak ő tudná megmondani, hogy ezeket miért tette - mondja komolyan. Elmosolyodik ezután, úgy látom, kigondolt valamit, amit mindjárt meg is oszt velem. - Nem megtört, magához szelídített, ahogy te is őt magadhoz... Furcsa volt, mikor átkerültem Nishihez. Vártam, hogy majd úgy bánik velem, ahogy azt Asame felvázolta, ehelyett két napig a közelembe se jött, s mikor végre benyitott hozzám, mindenre fel voltam készülve, de arra nem, amit ajánlott... Lassan pedig mi is egymáshoz szelídültünk... - árulja el csendesen, én pedig mosolygom rajta.
- Becsület – jelentem ki egyszerűen. – Még akkor is ebből a szemszögből néz valamit, amikor az nem becsületbeli ügy. Asaménak minden az. A lekenyerezés ócska dolog, az viszont tiszta munka, amit ő csinált a leendő szajhákkal – magyarázom el Kazunak, hogy egy kicsit értse a rosszfiúmat. Egyetértek vele abban, hogy magához szelídített, noha azért meg is tört, bár akaratán kívül. De ez kellett, szükségem volt rá. – Engem is Nishidával fenyegetett állandóan, meg a kínaiakkal. Ha két napig a közeledbe sem jött, miért ajánlott fel neked lehetőséget? – kérdezem meg valódi kíváncsisággal, mert ezt nem értem tényleg.
- Nem tudom - válaszol őszintén. - Talán mégis volt bennem valami, amit ő észrevett, Asame pedig csak egyszerűen nem akart. Abban a két napban nem éppen úgy viselkedtem, mint egy jólnevelt szajha - mosolyodik el, mire felvonom a szemöldököm. - Nem voltam éppen csendes, fel akartam hívni magamra a figyelmet, hogy igenis tegyen már valamit, mert a két napos szobafogságot nem nekem találták ki, főleg úgy, hogy rabként is kezeltek... Annyira nyitották ki a szobaajtóm, míg betolták rajta a kaját tálcán, majd visszazárták. Ugyanígy kapták is vissza. Asame meg tudott törni, ezt elismerem, de a rabságot rosszul viseltem.
- Nem csodálom, azt én is utálnám – jegyzem meg, miközben elképzelem Kazu múltjának ezen szeletét. Különös számomra, de lehet, hogy csak azért, mert én másmilyen úton jutottam el oda, ahol most vagyok. – Tudod… én nem igazán hittem el, hogy nem csak azért mondja azt nekem Asame, hogy lehetőségeket lát bennem, tanítani akar, hogy aztán jól pofára ejtsen és ezzel megtörjön. Én biztos voltam benne, hogy ha sikerül elhinnem ezeket és ő becsap, az nekem az utolsó cérnaszál elszakadását jelentette volna – ismerem be halkan.
- Te mondtad, hogy a becsület számára szent és sérthetetlen, ez is egy olyan dolog lett volna részéről, ami gondolom, sértette volna a becsületét, ha meglépi, ha ezzel akar pofára ejteni... Legalábbis így gondolom. – És én közben bőszen bólogatok, hogy tudja, erről beszéltem neki. - Mellesleg az ember hamar bizalmatlanná válik, ha ilyen helyzetbe kerül... Mikor Nishi bejött a második nap éjjelén a szobámba, minden kertelés nélkül vágtam hozzá az első kezembe kerülő tárgyat... Az más tészta, hogy nem találtam el. Akkor tálalta elém azt, hogy nem szajhának akar... Betalált, levegőt venni is elfelejtettem percekig... – vallja be elmosolyodva. - És persze a fejéhez vágtam, hogy menjen és az öreganyjával szórakozzon inkább – kuncogja és én is elvigyorodom.
- És még te csodálkoztál, hogy kicsesztem Asamét a szobámból, mikor megértettem, hogy mit akar tőlem! – vágom barátom fejéhez játékosan. – Bár azért lett volna időm összerakni a képet, voltak jelek, meg minden, de nem voltam hajlandó szembesülni azzal, hogy mi a szitu. Azt gondoltam, ha kinyírni nem hajlandó, nem vagyok áru, nem leszek szajha, akkor a szeretőjévé tesz. Hát nem, beközölte, hogy a pártfogoltjának választott, én meg ugye ordítva, meg valamit hozzávágva elküldtem a picsába – idézem fel azt a napot nevetgélve és vállat vonva. – Elég sokáig nem voltam hajlandó persze elfogadni, de most rohadt jól érzem magam. Ryuuichi kis yakuzának nevez – teszem hozzá szégyenlős mosollyal.
- Na jó, de Asame más, mint Nishi – vigyorgja. Igen, ez kérem, tény, méghozzá igen egyértelmű, bizonyítást nem igénylő tény. A becenevemet hallva aztán felnevet. - Tud valamit Ryuu - kuncogja és rám kacsint, mire én csak mosolyogva megcsóválom a fejem. - Amúgy meg na... két napig be voltam zárva és akkor beközölte, hogy nem megdugni akar egy-egy fáradtabb napja után, hanem tanítani. Ki tudtam volna ugrani az ablakon a méregtől és a döbbenettől. – Azt megértem. - Asaménál azért nem voltam ilyen bátor, ő valahogy, nem tudom... engem megrémített. – Talán én valami hasonlót éreztem ma Nishida dolgozószobájában, mikor kizavarta Tatsukit. - Jó, akkor azért nem így néztem ki - vallja be, majd nem túl magabiztosan benyúl az éjjeli szekrény fiókjába és elővesz egy régi személyit belőle, amit elém dob. A képen egy sovány, szemüveges fiú van, aki sokkal inkább hasonlít egy okostojásra, mint a mostani Kazukira. - Nem röhögni... nagyon – vigyorogja, belőlem pedig röhögőgörcs tör ki. Percekig nem bírom abbahagyni, néha összehasonlítom a képen látható srácot és a mellettem ülő barátomat, aztán visszaadom neki a személyijét.
- Ha legközelebb meglátogatom anyát, elhozom a laptopom és majd megmutatom, én milyen voltam pár éve – ajánlom gálánsan. – Voltam csont szőke, majdnem fehérre fakított és voltam full fekete hajú is, erősen darkos – osztom meg a sráccal, aztán eszembe jut, hogy a Nokiámban van pár kép, ezért előbányászom az övtáskámból, kikeresem a fotóalbumot és a kezébe adom a készüléket, remélve, hogy a kettős látás azért nem akadályozza meg abban, hogy kivegyen valamit a képekből. Nem túl régiek, inkább vad frizurák és sminkek, merthogy otthon, a négy fal között mertem egészen kemény megjelenést is bevállalni, de van egy pár ruhaösszeállítás is, amiben feszítek. Kazu erősen fókuszál, ám hősiesen végignézi a képeket, végül elismerően hümmög.
- Hát, hozzád képest, azt hiszem, kispályás voltam és vagyok – jelenti ki vigyorogva, én meg inkább nem is mondok neki erre semmit. Visszaadja a telefont, aztán komolyan néz rám. - Ha valakinek elárulod az okostojás fejemet... - hagyja félbe a mondatot és felnevet. - Rég nevettem ennyit - vallja be, nekem meg megint kedvem támad odabújni hozzá. Megtegyem? Ne tegyem? Megteszem. Fejem a vállára hajtom és csak idülten vigyorgok.
- Nem kell aggódnod, nem árulom el, hogy totál tökfilkónak néztél ki régen – ígérem meg neki jókedvűen. – Nekem tök cuki gyerekkori képeim vannak, azokon még látszik, hogy az eredeti hajszínem gesztenyebarna. Elég gyorsan megnőttem, szóval úgy néztem ki, mintha pálcikákból raktak volna össze, ugyanakkor erősebbek voltak a vállaim, ami halál viccessé tette a megjelenésemet. Az meg csak rontott a helyzeten, amilyen cuccokat hordtam – teszem hozzá röhögve, mivel régen bő farmerokat és pulcsikat hordtam, amik valósággal lógtak rajtam. - Majd szeretnélek elvinni anyához bemutatni – osztom meg Kazuval a vágyamat csendesen, remélve, hogy belemegy a dologba. – Majd, amikor lecsillapodtak a kedélyek – teszem hozzá. – Megmutatnám a menő szobámat is, meg a kicsit leharcolt bringámat, megismertetnélek a szobabuli frenetikus élményével és remélem, anya valami olyasmit csinálna kajának, amit nem kapsz meg a kajáldákban, mivel elég kevés hazai ételt fogyasztunk ahhoz képest, hogy itt élünk – magyarázok barátomnak elképzelve mindent.
- Szóval tökfilkónak néztem ki? - kérdez vissza tetetett sértődöttséggel, és én határozottan bólogatok, majd megint felnevet azon, amit mondok. - Örülnék neki - vallja be. - Sajnos én nem tudok neked ilyen látványossággal szolgálni... - mondja csendesen, kicsit szomorúan.
- Említettél valamit erről, dee… Ha nem akarsz, nem kell beszélned róla! – teszem hozzá gyorsan, s közben elhúzódom Kazutól. Tudom, hogy nem kellene ennyire óvatoskodnom, hiszen barátok vagyunk és őszintén meg tudunk beszélni dolgokat, azonban nem akarom lehangolni, főleg, hogy végre jól érzi magát.
- Nem gáz - mosolyodik el. - Én akartam így részben. Nem akartam, hogy közük legyen ehhez a világhoz, így csak annyit tudnak, hogy jól vagyok, jól megy a sorom és tudok nekik segíteni - mondja őszintén. Barátságosan megdörgölöm a vállát, hogy ne bánkódjon, aztán kicsúszom mellőle az ágy szélére. Ideje lassan indulnom, rengeteg időt töltöttem itt, Ryuuichi várja a dossziét és talán Asame is felébred megint egy pár percre.
- Hidd el, okosan döntöttél – osztom meg sóhajtva a sráccal. Ha látta volna anyámat tegnap éjjel… Makacsul tartotta magát, amennyire tudta, de teljesen szétcsúszott. Nekem nem volt választásom, anya egy yakuza színházában dolgozik főként, az apám pedig olyan ügyletbe keveredett, amivel közel került ehhez a világhoz. Nem mintha távol akartam tőle tartani, hiszen be akarom mutatni Asamét.
- Én is így vélem, de azért hiányoznak - mondja csendesen, elmosolyodva. Meghiszem azt.
- És ha csak egymagad hazalátogatnál? – kérdezem meg.
- Nehéz lenne... idővel talán, de még nem most. Mikor eltűntem, úgy néztem ki, mint azon a képen, meg sem ismernének talán - árulja el ugyanazt a hangot használva, mint ahogy azóta beszél, hogy erre terelődött a téma, én pedig szelíden rámosolygok Kazura. - Nem tudom, mit váltana ki belőlük a megjelenésem.
- Menekülsz – állapítom meg tényszerűen. – Jó srác vagy, úgyhogy nincs okod félni. Igazából te vagy az, aki nem tudja, hogy kezelje ezt a szitut és talán tartasz a kellemetlen kérdésektől is, de nem tudom, mit vársz, hogy milyennek kéne lenned most, hiszen itt mindened megvan. Nem csoda, hogy idősebb lettél, menőbb, vonzóbb, az lenne gáz, ha maradtál volna a kiscserkész – osztom meg vele kozmetikázatlanul a véleményemet.
- Utállak, mikor ennyire őszinte vagy - vigyorogja. Mosolyogva vállat vonok, hiszen ez hozzám tartozik. - De ezt szeretem benned – teszi hozzá és már nem tudok csak úgy mosolyogni. Jólesik ezt hallani és a jól ismert, kellemes fájdalmat érzem a mellkasomban tőle. - Igen, menekülök, félek... Nem tudom, hogy reagálnék, ha faggatnának. Nem is a külsőm miatt, inkább amiatt, ami lettem Nishida mellett. Nem kell tudniuk persze, de... - sóhajtja - a szüleim idősek. Anyám harmincnyolc volt, mikor engem megszült, apám meg negyvenöt... Nem egy átlag családkép, azt hiszem. Nem akarom őket felzaklatni.
- Tök mindegy – közlöm lazán, miközben felállok az ágyról és a dossziéért indulok. – Neked kell eldöntened, hogy mit akarsz. Szerintem képes vagy elhallgatni, amiről nem akarsz beszélni és olyan formában közölni azt, amiről meg igen, hogy az a szüleid fülének is befogadható legyen – folytatom. – Mi lettél Nishida mellett, Kazu? – kérdezek rá immár a papírhalommal a kezemben, szembe fordulva vele. – Én csak egy srácot látok, aki megerősödött, akit jófejnek találok és vannak előtte célok, jövő. Nem kell az utolsó részletig beszámolnod semmiről, már nem vagy gyerek, sz'val ha tartani akarod velük a kapcsolatot, elsősorban rajtad áll. Van egy pártfogód, akitől mindent megkapsz, amire szükséged van, tanulhatsz mellette, támogatja az elképzeléseidet, van otthonod, meg egy utálnivaló, hülye barátod. Ezekkel eldicsekedhetsz, és ha személyesen nem megy, akár levelet is írhatsz – biztatom, mert látom rajta, hogy ezek neki nagyon is fontosak, csak túlságosan fél, hogy a szülei nem lesznek vele elégedettek. Furcsa, mert Kazu tényleg remek srác, szerintem van mire büszkének lennie neki is és a szüleinek is.
- Az az utálnivaló, hülye barátom eljönne velem, ha már nincs ennyi szar körülöttünk? - kérdezi őszintén, elmosolyodva. Kuncognom kell rajta, annyira aranyos.
- Lazán – válaszolok azért neki, hogy tuti biztos lehessen benne, hogy elkísérném. – Kitartást, te gyogyi, én megyek haza, hátha hiányolnak – kezdek búcsúzni Kazutól. – Jönnék holnap is, ha akarsz látni és a yakuzád se lesz morci miatta, de ezt még nem mondom biztosra. Holnap lesz Naoto temetése és nagyban függ attól, mennyire leszek szabad, hogy ez Asame tudatáig is eljut-e, meg mit tervez Ryuu.
- Még szép, hogy akarlak – közli elmosolyodva. - Majd írj vagy hívj, hogy döntöttek a dologról a nagyok - mondja komolyan. - És... kösz... mindenért – böki ki, mire színpadiasan felfelé emelem hirtelen a kezem és mosolyogva megcsóválom a fejem.
- Mintha kéne bármit köszönnöd, te hülye – vágom oda neki, aztán sarkon fordulok és elhagyom a szobát. Kilépve az ajtón persze Tatsuki azonnal mellém lép, ám látva, hogy jó kedélyállapotban vagyok, megnyugszik. Nem röhögtünk elég hangosan, hogy még most is ennyire aggódik értem? Tiszta bolondok körülöttem az emberek. – Menjünk haza – mondom és indulok is.
Azt hiszem, Tatsuki embert nem enne, noha ezen feltételezésemre azért mérget nem vennék, de Shinjit biztos vagyok benne, hogy addig nem likvidálja, míg a srác az én oldalamon áll, vagy ha nem zavarja komolyan a rottweiler köreit. Majd nem felejtem el megjegyezni neki, hogy Shint kedvelem, azzal bebiztosítom az életét. Hát igen… Tatsuki tényleg az a fajta kutya, amelyik megvéd az élete árán is, de a többit sem viseli el. Shinjit viszont tényleg bírom, nem sikerült túlságosan megismerni, ez azonban könnyen változhat. Csak az a bökkenő, hogy ő Asame vérebe lesz. Nem tudom, ez milyen hatással lesz a személyiségére, hiszen a nagy yakuza kutyája nem lehet akármilyen, főleg nem olyan hibbant és kölykös, mint sokszor mi vagyunk Kazuval. Shin egyszerre remek véreb és jó span, szóval majd az idő eldönti, mi lesz vele. Azt mindenesetre kétlem, hogy mellettem köt ki, mert ha véreb akar lenni, meg kell komolyodnia, ami mellettem borítékolt, hogy lehetetlen küldetés lenne.
Bakari viszont meg fog felelni erre a célra. Szerintem Asame is kénytelen lesz elismerni a rátermettségét, és a zord külső is tetszetős lehet. Nem tudom, ha őszinte akarok lenni. Azt sem, hogy én akarom-e Bakarit. Ő Tatsuki legjobb kutyája és ha egy karót nyelt fasz, kipurcantom rövid időn belül. Báááár… nem lehet az, ha a tetoválómester mellett évek óta kibírja, mert azért Tatsukit sem kell félteni, hülyeségért ő sem a boltba jár.
Rámosolygom Kazura a kérdését hallva.
- Ha unsz, akkor most – válaszolok lazán, kicsit ezzel heccelve is őt. Kétlem, hogy elege lett volna a fecsegésből, inkább fáradt és pihenni akar, csak nem meri bevallani, vagy valami hasonló.
- Nem, örülök, hogy itt vagy - mondja komolyan.
- Fáradsz? – kérdezem meg tőle az arcát fürkészve. – Lefekhetsz, nem zavar – teszem hozzá, hogy ne érezze magát kínosan. Ez általában nem szokott segíteni, mégis jobb tisztázni. – Nem kell itt tartanod, ha inkább pihennél, jövök holnap is – mondom meg ezt is neki őszintén. Ha kitesz, sértődés nélkül hagyom itt, ha viszont ragaszkodik a jelenlétemhez még egy kicsit, akkor szívesen maradok. Teljesen mindegy, hol nem tudok magammal mit kezdeni, kit ápolgatok legjobb tudásom szerint, bár Kazunak talán egy kicsit nagyobb szüksége van most rám, mert őmellette sem egy jószívű véreb, sem a yakuzája nem ül. Ennyi erővel gondolhatnék Ryuuichire, aki várja azt a dossziét, ami még mindig a szoba szőnyegén hever, vagy arra, hogy fáradt, vagy talán intéznie kéne a dolgait, ám megértően viselné, ha azt mondanám, bocsesz, de a barátomba kellett egy kis lelket önteni, mert a rázúduló magány kezdte kikészíteni.
- Jól vagyok, leszámítva azt, hogy még mindig ketten vagy - mosolyogja. - De nem akarlak távol tartani Asamétól sem, ha vele szeretnél lenni inkább - mondja őszintén, mire mosolyogva megcsóválom a fejem. - Azért kérdeztem, hogy meddig tarthatlak még itt - vigyorodik el.
- Ja, hogy erről fúj a szél… - állapítom meg csendesen. - Hát… - Kicsit elgondolkodom, kínosan megvonom szám szegletét, aztán újra a srác szemébe nézek. – Asame most leginkább alszik, szóval… meg ott van mellette Ryuuichi… Nem mondom, szeretnék ott is ott lenni, de azon kívül, hogy ülök az ágya mellett, nézem őt, esetleg olvasok, nem nagyon tudok mit tenni. Takashi elmondta, mit kéne vele csinálni, de az ő bőre sokkal melegebb mindig, mint az én kezem, szóval azt se veszem észre igazából, ha belázasodik és nincs gyakorlatom az orvoslásban sem, ezért felügyelet mindenképp kell mellé – vallom be szégyenkezve. Rossz érzés, hogy használhatatlan vagyok, bánt. Ott ülni Asame szobájában… menne, de hogy nagyon kínlódnék, az is biztos. Szeretnék vele lenni, de a saját haszontalanságom idegesítene. Bizonyára bánatos képet vágok, mert Kazu a vállamra teszi a kezét.
- Nincs miért szégyenkezned, Deon - mondja őszintén. Hogy ezzel megvigasztal-e? Nem. De jólesik, hogy egyáltalán megpróbálja. - Én sem tudnám, mit kéne tennem, ha Nishida kerülne ilyen helyzetbe - húzza el száját. - Valahogy ezt a részét szeretik kihagyni a yakuzáink…
- Asame azért annyira nem jeleskedik – mondom meg őszintén Kazunak. – Mióta ismerem, ez a harmadik hasonló eset. Először Cheng szabdalta össze, aztán kapott egy golyót, most meg kis híján odaveszett. Komolyan kibuktam, még azt is megmondtam Ryuuichinek, hogy lelépek, ha Asame nem hajlandó ezek után vigyázni magára, amibe nekem az is beletartozik, hogy most fekszik és pihen – vallom be. – A vállába kapott golyó miatt cseszett sokat veszekedtünk, egyszer ordítoztam is vele, méghozzá a dojoban, Akihito előtt. Eldurrant az agyam – mesélem őszintén. - Még soha nem akadtam ki annyira, mint akkor és megmondtam Asaménak, hogy még egyszer ezt nem játszom el, meg hogy tizenhét évesen nem érzem magam jogosultnak arra, hogy papoljak neki a felelősségről. Végiggondoltam, Kazu és arra jutottam, ha nem hajlandó most ágyban maradni, amíg Takashi azt nem mondja neki, hogy felkelhet onnan, én nem megyek tönkre az aggódásban és az idegességtől mellette – ismerem be ezt is barátomnak. - Inkább szívom a fogam, meg minden, míg Ryuuichi azzal nem hív fel, hogy a kemény yakuzám képes puhulni a kedvemért. Ne érts félre, nem akarok uralkodni rajta, csak… nem bírom, hogy ki kell fordulnom magamból, hogy elérjem, hogy az ágyban maradjon. Kibaszottul nem vagyok büszke arra a kiborulásomra – teszem hozzá komolyan. - Szerencsére ebben az esetben Asame is eléggé komolyan veszi a dolgot. Nem tudom, hogy saját belátásból hagyja, hogy Ryuuval intézkedjünk, vagy a gyógyszerektől van kiütve, de egyelőre minden rendben.
- Megértelek. Nem tudom, milyen lehet, igazából mióta belekeveredtem ebbe az egészbe, én azt látom, hogy Asame az, aki mindent elintéz. Nem tudom, hogy vannak ezek a dolgok közöttük, mert sosem magyarázta el Nishi, de nekem az a meglátásom, hogy bár Nishida az idősebb, Asame az, aki mindenben dönt, aki cselekszik... Asame... lehet, magától tért jobb belátásra, főleg, ha volt ideje végiggondolni azt, hogy akár el is veszíthetett volna most és nem azért, mert te megsérülsz vagy bajod esik, hanem azért, mert ő nem éli túl. Nem tudom, nem értek a yakuzádhoz - vallja be nekem elmosolyodva. - Nekem ő mindig is valahogy olyan megfejthetetlen és megközelíthetetlen volt. Most sincs másképp, csak abból tudok következtetni, amiket elmondasz.
Meglep, amit Kazutól hallok. Azt vágom, hogy Asame mindenhol ott van, folyton intézkedik, ő végzi ki az ellenségeket is, de hogy ő döntene… Felvont szemöldökkel gondolkodom rajta még annak ellenére is, hogy a srác mond olyasmit, amire azért tudnék mit felelni.
- Asame vakmerő – kezdem aztán inkább azt, amire utóbb gondoltam. A közte és Nishida közti viszonyról nem tudom úgysem faggatni Kazut, szóval nincs értelme arról bármit is tárgyalni. – Az viszont igaz, hogy végigfutott benne, hogy kész, ennyi, pedig még a java hátravan – ismerem el, ezzel nem elárulva barátomnak, amit Asame bevallott nekem. – Majd én értek hozzá, neked meg Nishidához kell, akihez meg én nem értek – passzolom aztán vissza a labdát játékosan Kazunak. – Bár azért érdekel, mi olyan megfejthetetlen Asaméban – teszem hozzá, mert a kíváncsiság meglehetősen dolgozik bennem.
- Ez igaz – feleli felnevetve. - Nem tudom, sosem árulkodott az arca érzelmekről, ahogy a hangja sem. Nem tudtad eldönteni, hogy amikor beszél hozzád, akkor éppen dühös vagy csak közömbös... Ilyen szempontból értem, hogy megfejthetetlen. Ha valamiért lecseszett, ugyanúgy tette, mint amikor dicsért, nem volt közte különbség semennyi - árulja el nekem, én pedig elmosolyodom és nosztalgiázva gondolok vissza arra az első pár napra, amit a házban töltöttem.
- Fura, ha azt mondom, nem gyulladtam be a ridegségétől? Hogy végig a szemébe röhögtem és egy percig sem gondolkodtam, tetszik-e neki, amit kap? – kérdezem meg őszintén.
- Az lenne, ha nem rólad lenne szó - vigyorgja. - De nálad a fura dolgok a normálisak, és valószínűleg pont az tetszett Asaménak is, hogy volt ezekhez bátorságod – mondja minden bizonnyal komolyan is gondolva.
- Vakmerőségnek inkább nevezném – jelentem ki vállat vonva. – De ja, tetszett neki, néha mosolyt csalt az arcára. Sőt, utólag visszagondolva nagyon is bejött neki, hogy nem tud beijeszteni és valszeg ezzel úsztam meg a komoly eszközöket. Mert engem nem is próbált betörni – magyarázom Kazunak. – Mindig csak tesztelt, próbálgatott, fenyegetett, igyekezett elrettenteni…
- Eredményt nem ért el vele - kuncogja. - De szerintem ezt ő sem bánja. Emlékszel, mikor először hozott el a versenyre? - kérdezi vigyorogva. - Úgy támaszkodott a BMW-jének, mint egy ugrásra kész ragadozó – neveti és én is elmosolyodom.
- Tévedés – mondom neki. – Nagyon is sokat ért el vele, felmérte, hogy hol vannak a határaim és mennyire tágíthatóak – osztom is meg Kazuval. – Akkor már túlvoltunk pár nagy baszd megen – közlöm kuncogva. Igen, addigra Asame már tudta, hogy elég jó alapanyag lehetek a céljaihoz, szóval volt oka félteni.
- Megnéztem volna a kettőtök párharcát - kuncogja. Hát igen, nem volt utolsó, az tuti. – Gondolom, látványos volt - vigyorogja. Mindenképpen. - Mesélsz? - kérdezi őszinte kíváncsisággal és megigazítva maga mögött a párnát helyezkedik kényelmesebb pozícióba. Cigiért nyúl, de nem sikerül elsőre megtalálnia azt a kettős látás miatt, így kínoskodva megdörzsöli tarkóját. Mosolyogva megcsóválom a fejem, aztán a kezébe adom a dobozt és ölébe ejtem a gyújtót, majd én is feljebb kúszom az ágyon, mellé pockolom magam, aztán elkezdek visszagondolni az egészre, hogy hogyan is kezdődött.
- Voltak laza párharcok, az biztos – ismerem el vállamat megvonogatva. – Például közölte, hogy a húgomért sokat adnának, én meg ahelyett, hogy rinyálni kezdtem volna, felajánlottam, hogy elhozom őt, merthogy nekem öröm lenne, ha megszabadítana a kis hisztérikától – kezdek mesélni. – Vagy jött nekem olyan példával, hogy nem az az uke ér sokat, amelyik leszopja egy tárgyalás közben, én meg azzal vágtam vissza, hogy a kellemest a hasznossal azért köti össze, mert semmit sem tud élvezi – folytatom elröhögve magam. – De megesett olyan is, hogy kaptam tőle egy doboz cigit, én meg kivágtam az ablakon, jelezve, hogy nem vagyok lekenyerezhető. Jól kicsesztem magammal – teszem hozzá rázkódva a nevetéstől. – Sok ilyen volt. Rájött például, hogy azzal sokkal jobban kiborít, ha semmibe vesz. Néha tényleg vártam, hogy rám másszon, megüssön, vagy ordítson velem, de nem, semmi – árulom el hadarva és kicsit elharapva a szavakat. – Nem a nyugodtsága zavart, hanem hogy folyton arról beszélt, mit csinálnak egy szajhával és hiába készültem rá fel, merthogy nagyon eltökéltem, hogy megkeserítem a szájízét, távolságot tartott tőlem… Ilyen téren bevitt nálam pár mélyütést, mert engem haza lehet vágni azzal, hogy nincs reakció valamilyen tettemre. - Vigyorog azon, amit mesélek neki, fel is nevet, mikor egy-egy helyzetet elképzel, amit nem csodálok és tetszik is.
- Azt a cigit öreg hiba volt kidobnod - kuncogja. - Sosem kenyerez le senkit, ebből a szempontból mindigis valahol furcsa volt. Mikor ott éltem nála, velem is csinált hasonlóakat. Azt hittem, azért teszi, hogy majd a valamit valamiért elv alapján készségesebb legyek vagy bármi, de nem. Emlékszem, mikor cigit kaptam tőle, gyanakodva méregettem őt, hogy mire fel és már vártam, hogy magához int, hogy dolgozzak meg érte, ha már ilyen nagylelkű volt, mégsem tette, egyszerűen otthagyott a szobában - vonja meg vállát. - Asame mindenkinél megtalálja, hol tud bevinni néhány mélyütést mégis - mondja megint elvigyorodva.
- Ha lekenyerezne, mindig a jutalmat várnád és amikor elmarad, elégedetlen lennél. Nem kenyerez le senkit, mert nem kutyát nevel, hanem még annál is mélyebbre süllyeszt. Annyira mélyre, hogy zokszó és jutalomvárás nélkül megtedd, amit akar – mondom meg Kazunak a véleményemet. – Legalábbis én így gondolom – teszem azért hozzá. – Én egy hálátlan dög lettem volna, meg is mondtam Asaménak, hogy kicsipegetem a helyzetekből, ami jó, a rosszat meg elfelejtem, és lépek tovább – árulom el ezt is. – Az első nagyobb mélyütés nekem például az volt, amikor azt vártam a csuklóm elkapása után, hogy felken a falra, ehelyett a markomba nyomott egy doboz altatót. Anélkül akkor még nem tudtam aludni – teszem hozzá a magyarázatot. – És hogy ne legyen ennyi elég, még azt is elmondta, hogy lehetőségeket lát bennem, majd megvártam, míg ott hagy a szobában és sírógörcsöt kaptam, annyira… azt hiszem, örültem.
- Én is erre a következtetésre jutottam a dologgal kapcsolatban, bár azt csak ő tudná megmondani, hogy ezeket miért tette - mondja komolyan. Elmosolyodik ezután, úgy látom, kigondolt valamit, amit mindjárt meg is oszt velem. - Nem megtört, magához szelídített, ahogy te is őt magadhoz... Furcsa volt, mikor átkerültem Nishihez. Vártam, hogy majd úgy bánik velem, ahogy azt Asame felvázolta, ehelyett két napig a közelembe se jött, s mikor végre benyitott hozzám, mindenre fel voltam készülve, de arra nem, amit ajánlott... Lassan pedig mi is egymáshoz szelídültünk... - árulja el csendesen, én pedig mosolygom rajta.
- Becsület – jelentem ki egyszerűen. – Még akkor is ebből a szemszögből néz valamit, amikor az nem becsületbeli ügy. Asaménak minden az. A lekenyerezés ócska dolog, az viszont tiszta munka, amit ő csinált a leendő szajhákkal – magyarázom el Kazunak, hogy egy kicsit értse a rosszfiúmat. Egyetértek vele abban, hogy magához szelídített, noha azért meg is tört, bár akaratán kívül. De ez kellett, szükségem volt rá. – Engem is Nishidával fenyegetett állandóan, meg a kínaiakkal. Ha két napig a közeledbe sem jött, miért ajánlott fel neked lehetőséget? – kérdezem meg valódi kíváncsisággal, mert ezt nem értem tényleg.
- Nem tudom - válaszol őszintén. - Talán mégis volt bennem valami, amit ő észrevett, Asame pedig csak egyszerűen nem akart. Abban a két napban nem éppen úgy viselkedtem, mint egy jólnevelt szajha - mosolyodik el, mire felvonom a szemöldököm. - Nem voltam éppen csendes, fel akartam hívni magamra a figyelmet, hogy igenis tegyen már valamit, mert a két napos szobafogságot nem nekem találták ki, főleg úgy, hogy rabként is kezeltek... Annyira nyitották ki a szobaajtóm, míg betolták rajta a kaját tálcán, majd visszazárták. Ugyanígy kapták is vissza. Asame meg tudott törni, ezt elismerem, de a rabságot rosszul viseltem.
- Nem csodálom, azt én is utálnám – jegyzem meg, miközben elképzelem Kazu múltjának ezen szeletét. Különös számomra, de lehet, hogy csak azért, mert én másmilyen úton jutottam el oda, ahol most vagyok. – Tudod… én nem igazán hittem el, hogy nem csak azért mondja azt nekem Asame, hogy lehetőségeket lát bennem, tanítani akar, hogy aztán jól pofára ejtsen és ezzel megtörjön. Én biztos voltam benne, hogy ha sikerül elhinnem ezeket és ő becsap, az nekem az utolsó cérnaszál elszakadását jelentette volna – ismerem be halkan.
- Te mondtad, hogy a becsület számára szent és sérthetetlen, ez is egy olyan dolog lett volna részéről, ami gondolom, sértette volna a becsületét, ha meglépi, ha ezzel akar pofára ejteni... Legalábbis így gondolom. – És én közben bőszen bólogatok, hogy tudja, erről beszéltem neki. - Mellesleg az ember hamar bizalmatlanná válik, ha ilyen helyzetbe kerül... Mikor Nishi bejött a második nap éjjelén a szobámba, minden kertelés nélkül vágtam hozzá az első kezembe kerülő tárgyat... Az más tészta, hogy nem találtam el. Akkor tálalta elém azt, hogy nem szajhának akar... Betalált, levegőt venni is elfelejtettem percekig... – vallja be elmosolyodva. - És persze a fejéhez vágtam, hogy menjen és az öreganyjával szórakozzon inkább – kuncogja és én is elvigyorodom.
- És még te csodálkoztál, hogy kicsesztem Asamét a szobámból, mikor megértettem, hogy mit akar tőlem! – vágom barátom fejéhez játékosan. – Bár azért lett volna időm összerakni a képet, voltak jelek, meg minden, de nem voltam hajlandó szembesülni azzal, hogy mi a szitu. Azt gondoltam, ha kinyírni nem hajlandó, nem vagyok áru, nem leszek szajha, akkor a szeretőjévé tesz. Hát nem, beközölte, hogy a pártfogoltjának választott, én meg ugye ordítva, meg valamit hozzávágva elküldtem a picsába – idézem fel azt a napot nevetgélve és vállat vonva. – Elég sokáig nem voltam hajlandó persze elfogadni, de most rohadt jól érzem magam. Ryuuichi kis yakuzának nevez – teszem hozzá szégyenlős mosollyal.
- Na jó, de Asame más, mint Nishi – vigyorgja. Igen, ez kérem, tény, méghozzá igen egyértelmű, bizonyítást nem igénylő tény. A becenevemet hallva aztán felnevet. - Tud valamit Ryuu - kuncogja és rám kacsint, mire én csak mosolyogva megcsóválom a fejem. - Amúgy meg na... két napig be voltam zárva és akkor beközölte, hogy nem megdugni akar egy-egy fáradtabb napja után, hanem tanítani. Ki tudtam volna ugrani az ablakon a méregtől és a döbbenettől. – Azt megértem. - Asaménál azért nem voltam ilyen bátor, ő valahogy, nem tudom... engem megrémített. – Talán én valami hasonlót éreztem ma Nishida dolgozószobájában, mikor kizavarta Tatsukit. - Jó, akkor azért nem így néztem ki - vallja be, majd nem túl magabiztosan benyúl az éjjeli szekrény fiókjába és elővesz egy régi személyit belőle, amit elém dob. A képen egy sovány, szemüveges fiú van, aki sokkal inkább hasonlít egy okostojásra, mint a mostani Kazukira. - Nem röhögni... nagyon – vigyorogja, belőlem pedig röhögőgörcs tör ki. Percekig nem bírom abbahagyni, néha összehasonlítom a képen látható srácot és a mellettem ülő barátomat, aztán visszaadom neki a személyijét.
- Ha legközelebb meglátogatom anyát, elhozom a laptopom és majd megmutatom, én milyen voltam pár éve – ajánlom gálánsan. – Voltam csont szőke, majdnem fehérre fakított és voltam full fekete hajú is, erősen darkos – osztom meg a sráccal, aztán eszembe jut, hogy a Nokiámban van pár kép, ezért előbányászom az övtáskámból, kikeresem a fotóalbumot és a kezébe adom a készüléket, remélve, hogy a kettős látás azért nem akadályozza meg abban, hogy kivegyen valamit a képekből. Nem túl régiek, inkább vad frizurák és sminkek, merthogy otthon, a négy fal között mertem egészen kemény megjelenést is bevállalni, de van egy pár ruhaösszeállítás is, amiben feszítek. Kazu erősen fókuszál, ám hősiesen végignézi a képeket, végül elismerően hümmög.
- Hát, hozzád képest, azt hiszem, kispályás voltam és vagyok – jelenti ki vigyorogva, én meg inkább nem is mondok neki erre semmit. Visszaadja a telefont, aztán komolyan néz rám. - Ha valakinek elárulod az okostojás fejemet... - hagyja félbe a mondatot és felnevet. - Rég nevettem ennyit - vallja be, nekem meg megint kedvem támad odabújni hozzá. Megtegyem? Ne tegyem? Megteszem. Fejem a vállára hajtom és csak idülten vigyorgok.
- Nem kell aggódnod, nem árulom el, hogy totál tökfilkónak néztél ki régen – ígérem meg neki jókedvűen. – Nekem tök cuki gyerekkori képeim vannak, azokon még látszik, hogy az eredeti hajszínem gesztenyebarna. Elég gyorsan megnőttem, szóval úgy néztem ki, mintha pálcikákból raktak volna össze, ugyanakkor erősebbek voltak a vállaim, ami halál viccessé tette a megjelenésemet. Az meg csak rontott a helyzeten, amilyen cuccokat hordtam – teszem hozzá röhögve, mivel régen bő farmerokat és pulcsikat hordtam, amik valósággal lógtak rajtam. - Majd szeretnélek elvinni anyához bemutatni – osztom meg Kazuval a vágyamat csendesen, remélve, hogy belemegy a dologba. – Majd, amikor lecsillapodtak a kedélyek – teszem hozzá. – Megmutatnám a menő szobámat is, meg a kicsit leharcolt bringámat, megismertetnélek a szobabuli frenetikus élményével és remélem, anya valami olyasmit csinálna kajának, amit nem kapsz meg a kajáldákban, mivel elég kevés hazai ételt fogyasztunk ahhoz képest, hogy itt élünk – magyarázok barátomnak elképzelve mindent.
- Szóval tökfilkónak néztem ki? - kérdez vissza tetetett sértődöttséggel, és én határozottan bólogatok, majd megint felnevet azon, amit mondok. - Örülnék neki - vallja be. - Sajnos én nem tudok neked ilyen látványossággal szolgálni... - mondja csendesen, kicsit szomorúan.
- Említettél valamit erről, dee… Ha nem akarsz, nem kell beszélned róla! – teszem hozzá gyorsan, s közben elhúzódom Kazutól. Tudom, hogy nem kellene ennyire óvatoskodnom, hiszen barátok vagyunk és őszintén meg tudunk beszélni dolgokat, azonban nem akarom lehangolni, főleg, hogy végre jól érzi magát.
- Nem gáz - mosolyodik el. - Én akartam így részben. Nem akartam, hogy közük legyen ehhez a világhoz, így csak annyit tudnak, hogy jól vagyok, jól megy a sorom és tudok nekik segíteni - mondja őszintén. Barátságosan megdörgölöm a vállát, hogy ne bánkódjon, aztán kicsúszom mellőle az ágy szélére. Ideje lassan indulnom, rengeteg időt töltöttem itt, Ryuuichi várja a dossziét és talán Asame is felébred megint egy pár percre.
- Hidd el, okosan döntöttél – osztom meg sóhajtva a sráccal. Ha látta volna anyámat tegnap éjjel… Makacsul tartotta magát, amennyire tudta, de teljesen szétcsúszott. Nekem nem volt választásom, anya egy yakuza színházában dolgozik főként, az apám pedig olyan ügyletbe keveredett, amivel közel került ehhez a világhoz. Nem mintha távol akartam tőle tartani, hiszen be akarom mutatni Asamét.
- Én is így vélem, de azért hiányoznak - mondja csendesen, elmosolyodva. Meghiszem azt.
- És ha csak egymagad hazalátogatnál? – kérdezem meg.
- Nehéz lenne... idővel talán, de még nem most. Mikor eltűntem, úgy néztem ki, mint azon a képen, meg sem ismernének talán - árulja el ugyanazt a hangot használva, mint ahogy azóta beszél, hogy erre terelődött a téma, én pedig szelíden rámosolygok Kazura. - Nem tudom, mit váltana ki belőlük a megjelenésem.
- Menekülsz – állapítom meg tényszerűen. – Jó srác vagy, úgyhogy nincs okod félni. Igazából te vagy az, aki nem tudja, hogy kezelje ezt a szitut és talán tartasz a kellemetlen kérdésektől is, de nem tudom, mit vársz, hogy milyennek kéne lenned most, hiszen itt mindened megvan. Nem csoda, hogy idősebb lettél, menőbb, vonzóbb, az lenne gáz, ha maradtál volna a kiscserkész – osztom meg vele kozmetikázatlanul a véleményemet.
- Utállak, mikor ennyire őszinte vagy - vigyorogja. Mosolyogva vállat vonok, hiszen ez hozzám tartozik. - De ezt szeretem benned – teszi hozzá és már nem tudok csak úgy mosolyogni. Jólesik ezt hallani és a jól ismert, kellemes fájdalmat érzem a mellkasomban tőle. - Igen, menekülök, félek... Nem tudom, hogy reagálnék, ha faggatnának. Nem is a külsőm miatt, inkább amiatt, ami lettem Nishida mellett. Nem kell tudniuk persze, de... - sóhajtja - a szüleim idősek. Anyám harmincnyolc volt, mikor engem megszült, apám meg negyvenöt... Nem egy átlag családkép, azt hiszem. Nem akarom őket felzaklatni.
- Tök mindegy – közlöm lazán, miközben felállok az ágyról és a dossziéért indulok. – Neked kell eldöntened, hogy mit akarsz. Szerintem képes vagy elhallgatni, amiről nem akarsz beszélni és olyan formában közölni azt, amiről meg igen, hogy az a szüleid fülének is befogadható legyen – folytatom. – Mi lettél Nishida mellett, Kazu? – kérdezek rá immár a papírhalommal a kezemben, szembe fordulva vele. – Én csak egy srácot látok, aki megerősödött, akit jófejnek találok és vannak előtte célok, jövő. Nem kell az utolsó részletig beszámolnod semmiről, már nem vagy gyerek, sz'val ha tartani akarod velük a kapcsolatot, elsősorban rajtad áll. Van egy pártfogód, akitől mindent megkapsz, amire szükséged van, tanulhatsz mellette, támogatja az elképzeléseidet, van otthonod, meg egy utálnivaló, hülye barátod. Ezekkel eldicsekedhetsz, és ha személyesen nem megy, akár levelet is írhatsz – biztatom, mert látom rajta, hogy ezek neki nagyon is fontosak, csak túlságosan fél, hogy a szülei nem lesznek vele elégedettek. Furcsa, mert Kazu tényleg remek srác, szerintem van mire büszkének lennie neki is és a szüleinek is.
- Az az utálnivaló, hülye barátom eljönne velem, ha már nincs ennyi szar körülöttünk? - kérdezi őszintén, elmosolyodva. Kuncognom kell rajta, annyira aranyos.
- Lazán – válaszolok azért neki, hogy tuti biztos lehessen benne, hogy elkísérném. – Kitartást, te gyogyi, én megyek haza, hátha hiányolnak – kezdek búcsúzni Kazutól. – Jönnék holnap is, ha akarsz látni és a yakuzád se lesz morci miatta, de ezt még nem mondom biztosra. Holnap lesz Naoto temetése és nagyban függ attól, mennyire leszek szabad, hogy ez Asame tudatáig is eljut-e, meg mit tervez Ryuu.
- Még szép, hogy akarlak – közli elmosolyodva. - Majd írj vagy hívj, hogy döntöttek a dologról a nagyok - mondja komolyan. - És... kösz... mindenért – böki ki, mire színpadiasan felfelé emelem hirtelen a kezem és mosolyogva megcsóválom a fejem.
- Mintha kéne bármit köszönnöd, te hülye – vágom oda neki, aztán sarkon fordulok és elhagyom a szobát. Kilépve az ajtón persze Tatsuki azonnal mellém lép, ám látva, hogy jó kedélyállapotban vagyok, megnyugszik. Nem röhögtünk elég hangosan, hogy még most is ennyire aggódik értem? Tiszta bolondok körülöttem az emberek. – Menjünk haza – mondom és indulok is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése