311.

Kazuki

Miután Deon távozik, mosolyogva csúszom lejjebb az ágyon és bújok a takaró alá. Elgondolkodok azon, amit mondott. Tényleg nincs okom szégyenkezni, hiszen az akkori önmagamhoz képest rengeteget változtam mind külsőleg, mind belsőleg is. Megerősödtem testileg, lelkileg, mindenhogy. Határozottabb lettem, magabiztosabb és sokkal megfontoltabb is. Furcsa lesz viszontlátni anyát ennyi év után, de már rettenetesen várom, ezt nem tudom letagadni. Nishida vajon mit szólna hozzá? Mit mondana, ha esetleg be akarnám mutatni őt, mint pártfogómat? A többit nem biztos, hogy be merném vallani. Legalábbis azt nem, hogy a pártfogóm egyben az az ember, akiért meghalni és ölni is képes lennék. Előtúrom párnám alól a mobilomat és megpróbálkozom az sms-írással, ám miután negyedjére sem sikerül leírni rendesen azt, hogy hiányzol, így feladom és megcsörgetem Nishit, majd visszabújok takaróm rejtekébe. Elfáradtam és megint pokolian szédülök, de jólesett az, hogy Deon itt volt velem és egy kicsit felvidított. Hamarosan nyílik az ajtóm és Nii-san lép be rajta, majd rám nézve megcsóválja fejét és ahelyett, hogy hozzám lépne, ablakot nyit. Oké, nem ártott volna kiszellőztetni a cigifüstöt, az biztos. Végül csak visszasétál hozzám és leül mellém az ágy szélére. Gyengéden simít végig arcomon.

- Mi a baj, Kazu? - kérdezi kedvesen. Az, hogy hiányzol, hogy mindig azokat a tetves papírokat bújod ahelyett, hogy legalább most az egyszer velem foglalkoznál, csak egy kicsit. Végül inkább csak felsóhajtok, mielőtt véletlenül a fejéhez vágnám ezeket a dolgokat és halványan elmosolyodom azon, hogy még mindig fejem simogatja, mint egy zaklatott kisgyereknek. Végül is valahol még az vagyok. Ha nem is kisgyerek, de zaklatott. És ez nem Deon hibája.

- Hiányoztál, Nii-san – mondom csendesen, lehunyva szemem. - Tudom, hogy sok dolgod van, hogy meg kell csinálnod sok mindent, de nem hanyagolnád kicsit a papírmunkát helyettem? - kérdezem csendesen, mire érzem, hogy feláll mellőlem, én pedig csak összegömbölyödöm az ágyon, mint egy kismacska. Mindenre számítottam, de arra nem, hogy itt hagy. Nem merek felnézni, csak várom, hogy csukódjon szobám ajtaja, hogy sírhassak végre és megkönnyebbüljek, de ez nem történik meg. Helyette koppan valami az asztalon, mire végre fel merek pillantani. Nishida épp nyakkendőjétől és cipőjétől szabadul meg, majd visszalépve ágyamhoz bújik be mellém és ölel magához. Megkapaszkodom ingében és sírni kezdek. Annyira hiányzott a jelenléte.

- Ne haragudj – mondja csendesen, nyugtatva, csókot lehelve fejemre, amitől ha lassan is, de megnyugszom. - Nem akartalak elhanyagolni – vallja be. Elhiszem neki, miért ne tenném? Az elmúlt napok feszültsége csak most tör fel belőlem, de attól, hogy sírhatok, megkönnyebbülök. Nem akartam kiborulni, de ez most jólesett és ezt ő is érzi, mert csak némán nyugtatgat, ölel és újabb csókokat lehel fejemre. Teljesen megnyugszom, már nem markolom görcsösen ingét sem, de a fejem egyre jobban fáj.

- Hogy érzed magad? - kérdezi kedvesen, mire tőlem csak egy halk szarulra futja. Elenged és kibújva mellőlem az éjjeliszekrényhez sétál. Kivesz egy fájdalomcsillapítót és némi vízzel belém diktálja azt. Alig várom, hogy visszafeküdjek. - Nem akarsz enni?

- Nem tudnék, hányingerem van – vallom be neki őszintén.

- Pedig valamit muszáj lesz, mielőtt a gyomrod kikészül a gyógyszerektől – mondja komolyan. - Később megpróbálunk enni, rendben? - kérdezi kedvesen és a többesszám hallatán megdobban szívem. Jólesnek ezek az apró gesztusok. Visszabújik hozzám, szorosan ölelve engem, én pedig egy halk rendben után lehunyom szemem és mélyen magamba szívom illatát. Annyi mindent köszönhetek neki.

- Nii-san – mondom csendesen, mire csak hümmög egyet kérdőn -, ha vége ennek az egésznek – kezdek bele végül -, szeretném meglátogatni a családom – árulom el neki halkan, nem tudva és félve attól, mi lesz a reakciója. Ám Nishi nem szól semmit, csak csókot lehel fejemre, én pedig nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy sem. Végül megszólal.

- Eddig sem tiltottalak tőlük – jelenti ki. Ebben igaza van. Csak annyit kért, ne beszéljek velük arról, hogy egy yakuza vett pártfogásba, én voltam az, aki azt mondta, nem szeretne találkozni velük. - Kazuki, miért nem akartál velük találkozni eddig? - kérdezi meg őszinte kíváncsisággal hangjában. Miért? Magam sem tudom.

- Nem tudom. Féltem attól, hogy mit szólnál hozzá. Féltem attól, hogy ők hogy fogadnák, és attól is, hogy nem mernék a szemükbe nézni. Hónapokra eltűntem, azt sem tudták, mi történt velem, hogy élek-e egyáltalán, mígnem Asame eladott neked, te pedig értesítetted őket arról, hogy a pártfogoltad lettem.

- Kazuki Youji! Néha annyira bolond vagy – lehel csókot fejemre. - Nincs mit szégyellned. Nagyszerű lettél, megerősödtél és már cseppet sem hasonlítasz arra a ronda kisegérre, aki akkor voltál, mikor hozzám kerültél – mondja halkan és hallom hangján, hogy mosolyog. Tudom, hogy igaza van, sokat változtam, jó irányba és ezt neki köszönhetem.

- És ezt neked köszönhetem – mondom csendesen.

- Magadnak, Kazu, magadnak – mondja határozottan. - Én csak segítettem abban, hogy meg tudd valósítani mindezt. Ha te nem akartad volna, akkor nem lennél most ilyen – feleli halkan. - Viszont ideje lenne lassan megejteni egy alapos kivizsgálást megint.

- Semmi bajom, Nii-san – mondom kicsit durcásan. Nem kedvelem az orvosokat, sem a kivizsgálásokat. Egészséges vagyok, felesleges cirkusz lenne az egész, ahogy a gyerekes hisztim is az, de nem érdekel. Kicsit hadd legyek most gyerek és gyenge. Közelebb fészkelem magam hozzá, mire magunkra húzza a takarót és szorosan átölel.

- Rendben – mondja csendesen, de tudom, hogy nem fogja ennyiben hagyni, csak most, míg amúgy is szarul vagyok, nem akar velem veszekedni. - Pihenj egy kicsit - leheli egy csók kíséretében homlokomra a szavakat, én pedig lehunyva szemem újra, lassan megint elalszom, végre a karjaiban.