311.

Asahito

- Nem megyünk haza? - kérdezi csendesen Yoru mellkasom cirógatva. Hallom hangján, hogy bántja valami és nem mondja el nekem. Talán szeretné, talán nem, nem tudom, de nem szeretem, mikor ilyen. Utoljára akkor viselkedett így, mikor összefutott a bátyjával az egyik üzletemben. Ott voltam vele, messzebbről figyeltem kettejüket. A bátyja megalázta őt, szajhának nevezte mindenki előtt, ráadásul a szemére vetette, hogy az anyjuk miatta lett beteg, mert belebetegedett a bánatba és a szégyenbe. Persze a pénz jól jött neki és egyre többet kért, mondván, kellenek a gyógyszerekre. Yoru pedig adott neki. Végül én elégeltem meg a dolgot és odaléptem Yoruhoz. A bátyja tudta, kivel áll szemben, mert azonnal meghunyászkodva kért elnézést, de láttam és éreztem a belőle áradó gyűlöletet, melyet az öccse iránt táplált. Havi kétszázezer jen, ennyi volt az ára annak, hogy végre békén hagyja őt. Yoru napokig alig szólalt meg, ha kérdeztem, vagy nem válaszolt, csak elvonult, vagy olyan választ kaptam, ami rövid volt, de kellően lényegre törő. Hagyjam békén, ne feszegessem a témát, kattanjak le róla... Nem tetszett az az állapot és most úgy érzem, megint ebbe csúszunk bele szép lassan, de én ezt nem akarom és nem is fogom hagyni neki, most nem.

- Nem érzem jól magam – füllentem neki nyerve ezzel legalább még talán egy napot, hogy itt maradjak Asame közelében, ha máshogy nem, legalább így. Itt akarok lenni vele. Tudni akarok arról, ha baj van. Azt hiszem, Yoruval ebből a szempontból is tökéletesen összeillünk. Mindketten azért küzdünk, hogy elfogadjanak minket és megszenvedünk a sikerért. Pokolian meg. Rám emeli mogyoróbarna tekintetét és aggodalom ül ki arcára, aminek hamarosan hangot is ad.

- Mit érzel? Fáj valamid? Orvos? - kérdezgeti, mire mutatóujjamat szájára tapasztva hallgattatom el doromboló vadmacskámat. Szemébe nézek és halvány mosolyra húzom számat. Néha túlzásba viszi a dolgokat. Bolond vadmacskám. Magamhoz húzom egy gyengéd csókra, s miután elválnak ajkaink, mosolyogva lehelem bőrére a szavakat.

- Csak gyengének érzem magam, Bagira – szólítom becenevén. Nem szereti, pedig illik rá, főleg, mikor dühös és fújtat, mint egy veszett macska. Most azonban nem teszi szóvá és ezzel meglep. Tényleg gond lehet, méghozzá nem is kicsi és ez egyre jobban aggaszt. Tekintetét fürkészem, hátha kiolvasok belőle valamit, de az aggodalmon és félelmen kívül nincs benne semmi. - Mi bánt ennyire, Bagira? - kérdezem csendesen, de nem felel. Kikel mellőlem az ágyból és nadrágba bújik.

- Kérek magunknak reggelit, meg valamit, ami rendbe hoz. Még mindig sápadt vagy – mondja nekem csendesen és kimegy. Megint terel és ez nem lesz így jó. Felülök magam mögé rakva a párnát és megvárom, míg visszatér. Nem érkezik meg túl hamar. Tálcával a kezében tér vissza végül és ölembe rakva azt ül le mellém. Nem ellenkezem vele, hagyom, hogy kiszolgáljon, mert rettenetesen bosszant, hogy nem őszinte hozzám, hogy nem mondja el, mi van.

- Megint a bátyád? - kérdezek rá végül, mire meglepetten néz rám. Tehát nem. - Yoru Takuyama, mi a lófasz bajod van? És nekem ne mondd azt, hogy semmi, mert van. Akkor nem terelnél, hanem válaszolnál. Miért nem bízol meg bennem még mindig?

- Miért, te megbízol? - kérdez vissza semlegesen, újabb szendvicset készítve közben. Most rajtam a sor, hogy meglepődjek. - Hagyjuk – mondja csendesen és felém nyújt valami édesnek tűnő löttyöt. - Ezt idd meg, jobban leszel tőle! – mondja határozottan.

- Megiszom, ha válaszolsz a kérdésemre – jelentem ki határozottan.

- Most tényleg ezt akarod játszani? - morogja. - Muszáj neked mindig makacskodni és ellenkezni? Egyszer végre figyelhetnél magadra is, cseszd meg! Kurva jó, hogy játszod a kemény yakuzát, miközben arra se vagy hajlandó, hogy eláruld nekem, mi bajod van! - akad ki végül, én pedig vállára teszem kezem. Hát rájött...

- Yoru, kérlek, nyugodj meg... - kérem, de ő lesöpri magáról a kezem és feláll. - Yoru Takuyama!

- Menj a faszba! Beszélsz itt őszinteségről, de te vagy az egyetlen, aki nem őszinte itt még magához sem! – sziszegi. Félrerakom a tálcát és kikelve az ágyból hozzálépek. - Engedj el! - lök el magától, én pedig kezdek egyre mérgesebb lenni.

- Beteg vagyok, cseszd meg, igen, az! Változtat ez bármin is? Számít? Kurvára nem, amíg te itt vagy nekem! – kiabálok vele. - Nem lesz jobb attól, ha csak feleslegesen felzaklatlak vele, attól még nem gyógyulok meg! Attól még ugyanúgy meg fogok dögleni előbb vagy utóbb! – morgom, mire hatalmas pofon csattan az arcomon. Szemébe nézek, könnyei végigfolynak arcán és dühösen néz szemeimbe, majd egyszerűen otthagy a fenébe. Felsóhajtok és visszamegyek az ágyhoz. Megcsináltad magadnak, Asa, gratulálok... Visszafészkelem magam, s a tálcát az ölembe véve állok neki reggelizni és meginni azt a löttyöt, amit hozott.