Csak a kocsiban jut eszembe, hogy a cigimet sikeresem otthagytam Kazunál és ahogy matatok utána, Tatsuki is a sajátját kezdi keresni, mígnem elröhögi magát. Nem kell szó, hogy megbeszéljük a dolgot, kicsit nevetgélünk rajta, aztán vállat vonunk. Hazaérve egy sárga kisautó vár minket, melyből leendő testőröm, Bakari száll ki és egy sporttáskát ad a tetoválómester kezébe, meg egy másik pakkot, amiben valószínűleg lapok, ceruzák, ecsetek, festékek, radírok, meg hasonlók vannak. Úgy fest, a művészúr sok időre szándékozik maradni, ami engem cseppet sem zavar, ellenben lesz visszhangja a dolognak, ahogy érzem. Tatsuki végül a sebhelyes arcú férfi elé állít. Nem szól semmit, csak odavezényel elé, s mi némán nézzük egymást. Olyan, mint amilyennek emlékeztem rá, talán még vészjóslóbb is az igazi égésnyomot bámulni az arcán, de ahogy rám néz…
- Van aktája? – kérdezem meg a pirszingesemet.
- Hogyne.
- Az lesz a belépője – jelentem ki, azzal ennyiben hagyom a dolgot. Nincs kedvem veszekedni Tatsukival, mert tudom, hogy „nem enged a nyolcból”. Bakarit, a legjobb emberét akarja mellém, egy olyan vérebet, amelyik gondolkodás nélkül veti magát elém egy golyózáporban, öleti magát meg, ha ezzel az én életemet megmentheti. Látom rajta, hogy senkije sincs, egy vadember, amelyik profi gyilkos, tudja, mi a dolga és a hűségéhez sem férhet kétség. Elfogadom őt, ha elfogad engem. Igen, ez kettőn áll, és elsősorban neki kell jobban akarnia, mert Tatsuki meggörbülhet, ha ez a pasas nem hajlandó engem szolgálni.
- Nincs nyilvános aktám – közli, mikor ellépek előle. Kíváncsivá tesz, ezért vállam felett nézek rá vissza. – Te döntesz, másnak nincs beleszólása.
- Asame nem fogja engedni, hogy mellettem légy, ha nem ismeri a múltad – mondom meg neki a szemébe nézve.
- A yakuzák egy másik életet élnek, mint mi, Deon. – És ezzel teljesen egyet kell értenem. – Nálunk elsősorban nem a gazda választ kutyát, hanem a kutya gazdát.
- Ezek szerint azt akarod, hogy én legyek a gazdád? – teszem fel a logikus kérdést, mire elkapja a tekintetét. Nem. Csak azért hajlandó erre, mert Tatsuki évek óta pumpolja a fejét, szinte biztos vagyok benne. – Amíg nem igen a válasz, nem akarlak látni sem – vetem oda Bakarinak. Nem szállok szembe Asaméval egy olyan korcsért, amelyik kényszerűségből van mellettem, de amint enged a póráz, meglóg. Nekem olyan véreb kell, mint Tatsuki, egy mindenre elszánt. Azt hittem, az évek során megpuhította az ellenállását, ám ebből a párbeszédből ítélve nagyon úgy fest, a pirszinges talán most először kudarcot vallott. Mérgesen hagyom őt és legjobb emberét ott, nagy lépésekkel haladok a házba, kezemben a dossziéval. Shinji követ, majd alighogy belépünk a bejárati ajtón, a tetoválómester is befut. Megragadja a vállam és szembe fordít magával, de ahelyett, hogy bármit is mondana, hirtelen lehiggad és nagyot mosolyog. Némán megdicsér azért, hogy nem fogadtam el Bakarit, hogy az alvilágiak szabályait betartva viselkedtem és ahogy látom, komoly nyomot hagytam a vérebben, mert mikor Tatsuki erős válla mellett visszanézek a cuki kis sárga Suzukira, a férfi annak dőlve fixíroz engem egy cigit majszolva. – Nem egyszerű eset – jegyzem meg félvállról a pirszingesnek, mire elkuncogja magát.
- Csak tesztel.
- Bekaphatja… magának – vetem oda, azzal elfordulok tőle és folytatom utamat Asame dolgozószobája felé. Tatsuki nevet, vidáman és őszintén, én pedig tudom, hogy imádja, amikor ilyen vagyok.
A fülem, mielőtt még a célhoz érnék, távoli kiabálás hangjai ütik meg. Azt mondhatnám, nem az én dolgom, nem kellene vele foglalkoznom, de tudom, hogy csak két ember hajlandó bárhol, bármikor, bárhogy egymásnak esni és senkinek sem lesz jó, ha most ez megtörténik. Leteszek arról, hogy Asaméhoz menjek, inkább meglódulok Asahito és Yoru szobája felé. Látom kivágódni onnan a srácot, halk léptekkel osonok utána, majd miután lecsúszik a falon, végül kimozdulok a rejtekemből és hozzá lépek. Ráfogok vállára, de lesöpri automatikusan, majd ahogy felnéz rám, meg tudna ölni a pillantásával. Nem ijedek meg, az sem hatna igazán meg, ha most felpattanna, kést rántana és nekiszegve a falnak a pengét a torkomhoz fogná. Tatsuki mellettem van, tehát bajom nem eshet, Yoruval pedig a múlt éjjel megalapoztunk valamit, ezért már semmi okom, hogy akár az agyam egy hátsó szegletében azt feltételezzem, hogy egy óvatlan pillanatban kinyír. Segíteni akarok neki. Neki, Asahitonak és Asaménak.
Shinjihez fordulok és a kezébe nyomom a dossziét.
- Add oda Ryuuichinek! – utasítom. – Nézze át, és mire a szobába érek, döntse el, mennyi tartozik rám – teszem még hozzá, azzal Tatsukira pillantok. – Cuccolj le, …
- Nem hagylak itt – közli a szavamba vágva.
- Cuccolj le a szobádban, ha szükségem van rád, hívlak! – ismétlem meg kimérten, immár teljes egészében a mondatot. Látom rajta, hogy dühíti, hogy elküldöm és megtagadná a parancsot, azonban tudhatja, hogy semmire sem megy most az ellenállással. – Tünés! – sziszegem. Ez már hat, fújtatva, mint egy bika, ellépdel. Most, hogy Tatsuki is eltűnt, újra Yoruhoz fordulok és megfogom a kezét, hogy magam után húzzam a medencéhez, mert az egy nyugis hely. Nem maradhatunk a konyhában, mert az én hűséges rottweilerem vissza fog jönni, hogy a háttérben lapulva tartsa rajtam vigyázó szemeit. Ismerem már, a bukásunk után óta őriz ennyire, ha úgy érzi, kell, márpedig most úgy érzi, én viszont nem, ezért kijátszom őt.
- Van aktája? – kérdezem meg a pirszingesemet.
- Hogyne.
- Az lesz a belépője – jelentem ki, azzal ennyiben hagyom a dolgot. Nincs kedvem veszekedni Tatsukival, mert tudom, hogy „nem enged a nyolcból”. Bakarit, a legjobb emberét akarja mellém, egy olyan vérebet, amelyik gondolkodás nélkül veti magát elém egy golyózáporban, öleti magát meg, ha ezzel az én életemet megmentheti. Látom rajta, hogy senkije sincs, egy vadember, amelyik profi gyilkos, tudja, mi a dolga és a hűségéhez sem férhet kétség. Elfogadom őt, ha elfogad engem. Igen, ez kettőn áll, és elsősorban neki kell jobban akarnia, mert Tatsuki meggörbülhet, ha ez a pasas nem hajlandó engem szolgálni.
- Nincs nyilvános aktám – közli, mikor ellépek előle. Kíváncsivá tesz, ezért vállam felett nézek rá vissza. – Te döntesz, másnak nincs beleszólása.
- Asame nem fogja engedni, hogy mellettem légy, ha nem ismeri a múltad – mondom meg neki a szemébe nézve.
- A yakuzák egy másik életet élnek, mint mi, Deon. – És ezzel teljesen egyet kell értenem. – Nálunk elsősorban nem a gazda választ kutyát, hanem a kutya gazdát.
- Ezek szerint azt akarod, hogy én legyek a gazdád? – teszem fel a logikus kérdést, mire elkapja a tekintetét. Nem. Csak azért hajlandó erre, mert Tatsuki évek óta pumpolja a fejét, szinte biztos vagyok benne. – Amíg nem igen a válasz, nem akarlak látni sem – vetem oda Bakarinak. Nem szállok szembe Asaméval egy olyan korcsért, amelyik kényszerűségből van mellettem, de amint enged a póráz, meglóg. Nekem olyan véreb kell, mint Tatsuki, egy mindenre elszánt. Azt hittem, az évek során megpuhította az ellenállását, ám ebből a párbeszédből ítélve nagyon úgy fest, a pirszinges talán most először kudarcot vallott. Mérgesen hagyom őt és legjobb emberét ott, nagy lépésekkel haladok a házba, kezemben a dossziéval. Shinji követ, majd alighogy belépünk a bejárati ajtón, a tetoválómester is befut. Megragadja a vállam és szembe fordít magával, de ahelyett, hogy bármit is mondana, hirtelen lehiggad és nagyot mosolyog. Némán megdicsér azért, hogy nem fogadtam el Bakarit, hogy az alvilágiak szabályait betartva viselkedtem és ahogy látom, komoly nyomot hagytam a vérebben, mert mikor Tatsuki erős válla mellett visszanézek a cuki kis sárga Suzukira, a férfi annak dőlve fixíroz engem egy cigit majszolva. – Nem egyszerű eset – jegyzem meg félvállról a pirszingesnek, mire elkuncogja magát.
- Csak tesztel.
- Bekaphatja… magának – vetem oda, azzal elfordulok tőle és folytatom utamat Asame dolgozószobája felé. Tatsuki nevet, vidáman és őszintén, én pedig tudom, hogy imádja, amikor ilyen vagyok.
A fülem, mielőtt még a célhoz érnék, távoli kiabálás hangjai ütik meg. Azt mondhatnám, nem az én dolgom, nem kellene vele foglalkoznom, de tudom, hogy csak két ember hajlandó bárhol, bármikor, bárhogy egymásnak esni és senkinek sem lesz jó, ha most ez megtörténik. Leteszek arról, hogy Asaméhoz menjek, inkább meglódulok Asahito és Yoru szobája felé. Látom kivágódni onnan a srácot, halk léptekkel osonok utána, majd miután lecsúszik a falon, végül kimozdulok a rejtekemből és hozzá lépek. Ráfogok vállára, de lesöpri automatikusan, majd ahogy felnéz rám, meg tudna ölni a pillantásával. Nem ijedek meg, az sem hatna igazán meg, ha most felpattanna, kést rántana és nekiszegve a falnak a pengét a torkomhoz fogná. Tatsuki mellettem van, tehát bajom nem eshet, Yoruval pedig a múlt éjjel megalapoztunk valamit, ezért már semmi okom, hogy akár az agyam egy hátsó szegletében azt feltételezzem, hogy egy óvatlan pillanatban kinyír. Segíteni akarok neki. Neki, Asahitonak és Asaménak.
Shinjihez fordulok és a kezébe nyomom a dossziét.
- Add oda Ryuuichinek! – utasítom. – Nézze át, és mire a szobába érek, döntse el, mennyi tartozik rám – teszem még hozzá, azzal Tatsukira pillantok. – Cuccolj le, …
- Nem hagylak itt – közli a szavamba vágva.
- Cuccolj le a szobádban, ha szükségem van rád, hívlak! – ismétlem meg kimérten, immár teljes egészében a mondatot. Látom rajta, hogy dühíti, hogy elküldöm és megtagadná a parancsot, azonban tudhatja, hogy semmire sem megy most az ellenállással. – Tünés! – sziszegem. Ez már hat, fújtatva, mint egy bika, ellépdel. Most, hogy Tatsuki is eltűnt, újra Yoruhoz fordulok és megfogom a kezét, hogy magam után húzzam a medencéhez, mert az egy nyugis hely. Nem maradhatunk a konyhában, mert az én hűséges rottweilerem vissza fog jönni, hogy a háttérben lapulva tartsa rajtam vigyázó szemeit. Ismerem már, a bukásunk után óta őriz ennyire, ha úgy érzi, kell, márpedig most úgy érzi, én viszont nem, ezért kijátszom őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése