312.

Yoru

Míg Deon határozottan kiosztja a vérebeit, nyugalmat erőltetek magamra és felállok a srác mellett. A nagyobbiknak szemmel láthatóan nem tetszik az, hogy elzavarják, de nem tud érdekelni a nyígja, sem a rideg, fenyegető pillantása. Ne aggódj, nem eszem meg, faszfej. Valamiért az az érzésem van, hogy velem ellentétben ő ismer, egy kicsit... Gondolom, Asahito keverése ez is. Egyszer ülne meg a seggén tényleg! Időm sincs felfogni, hogy Deon megragadja karom és maga után húz, ráadásul a hirtelen döbbenettől még ellenkezni is elfelejtek. A medencéhez visz, majd belépve az ajtón és bezárva azt elenged. És most? Kiakadtam, veszekedtünk, ennyi, ez nálunk előfordul néha... néha sokszor, de mindig valami faszság miatt, aminek úgyis kibaszottul az a vége, hogy egymásnak esve az ágyban kötünk ki. Bár ez a mostani nem ilyen lesz, kicsit komolyabb az én dühöm, mint az ő engesztelőképessége... És még csak nem is Asára haragszom, inkább a szavai fájnak annyira, hogy mérhetetlen dühöt és keserűséget érezzek. Percekig csendben figyeljük egymást. Mit akarsz hallani? Azt, hogy kiakadtam, mert Asahito úgy beszél az életéről, mintha semmit sem érne? Vagy azt, hogy képen töröltem? Netán a nyomorom érdekel, hogy képtelen vagyok elfogadni azt, ahogy hozzám vágta a szavakat? Mindegy is... Rá nem kell dühösnek lennem, mert semmi köze a dologhoz, mégis, mindenkit meg tudnék fojtani most, aki csak rám néz. Nem kell megnyugtatni, hagyja inkább, hogy kidühöngjem magam, és minden jobb lesz. Tudom Asát kezelni, csak ez most kurvára betalált.

- Mondd! – erőltetek higgadtságot magamra több-kevesebb sikerrel. Hangom még így is remeg az elfojtott dühtől, de egy gyors, mély levegőt véve igyekszem lenyugodni, majd az egyik nyugágy szélére ülök, mint egy rossz gyerek, aki várja a szülői szigornak köszönhető lecseszést. Nem otthon vagyunk, nem volt jogunk ehhez a balhéhoz... Már végtére is mindegy, nem? Asahito makacs barom, én meg egy seggfej... ezen nincs mit magyarázni, erre nincs mentségünk.