Figyelem Yorut, ahogy belül zúgolódik. Látom, hogy még az is dühíti, hogy elvontam onnan, hogy nézem, hogy mellette vagyok. Egy magányos vadállat, amelyik nem tud mit kezdeni egy társával, aki vigasztalni akarja. Azt hiszi, bántani akarom, pedig nem, eszemben sincs. Arra kér álhiggadtsággal az arcán, hogy mondjak valamit, mire szelíd mosoly szalad a számra, amit képtelen vagyok megállítani, s azzal az ösztönnel, ami bennem van, utána lépek, leülök mellé és egyszerűen átölelem.
- Hülye vagy, ha azt hiszed, hogy beléd akarok rúgni – közlöm vele őszintén. Nem merem tovább ölelni, ezért eleresztem, de messzire nem húzódom tőle. – Nekem nincs mit mondanom, én csak elhoztalak onnan. Felőlem sírhatsz, dühönghetsz, engem nem zavar, én is szoktam, de ha valakinek beszélni akarsz, én meghallgatlak. Ennyi – magyarázom meg neki, miért vagyunk itt. – Azt mondtam, segítek neked és ez nálam nem merül ki abban, hogy Asamét puhítom. Én a barátságom ajánlom – jelentem ki nyíltan, egyértelművé téve tényleg a helyzetet. - Ha kell, elfogadod és nem leszel többet egyedül, ha nem kell, mondd meg, felállok és hagylak békén. Persze azt, amit ígértem, betartom – teszem hozzá, mire Yoru halványan elmosolyodik. Ez jó jelnek tűnik, ezért én sem bírom megállni, hogy újra szelíden mosolyogjak.
- A dühöngés részén már túlvagyok - árulja el csendesen. - Most inkább csak gőzöm sincs, mit tegyek - vallja be és elfekszik a ny
- Hülye vagy, ha azt hiszed, hogy beléd akarok rúgni – közlöm vele őszintén. Nem merem tovább ölelni, ezért eleresztem, de messzire nem húzódom tőle. – Nekem nincs mit mondanom, én csak elhoztalak onnan. Felőlem sírhatsz, dühönghetsz, engem nem zavar, én is szoktam, de ha valakinek beszélni akarsz, én meghallgatlak. Ennyi – magyarázom meg neki, miért vagyunk itt. – Azt mondtam, segítek neked és ez nálam nem merül ki abban, hogy Asamét puhítom. Én a barátságom ajánlom – jelentem ki nyíltan, egyértelművé téve tényleg a helyzetet. - Ha kell, elfogadod és nem leszel többet egyedül, ha nem kell, mondd meg, felállok és hagylak békén. Persze azt, amit ígértem, betartom – teszem hozzá, mire Yoru halványan elmosolyodik. Ez jó jelnek tűnik, ezért én sem bírom megállni, hogy újra szelíden mosolyogjak.
- A dühöngés részén már túlvagyok - árulja el csendesen. - Most inkább csak gőzöm sincs, mit tegyek - vallja be és elfekszik a ny
ugágyon. Ügyetlenül fordulok úgy, hogy szembe legyek vele, s mivel így csak fél seggel tudok ülni a fekhelyen, ami zavar és furcsán közel is vagyok hozzá, inkább leülök a földre és onnan nézek rá fel. - Végre hajlandó volt megosztani velem, hogy beteg, csak a mikéntje nem tetszett, de kurvára nem.... - sóhajt fel. - Azt hiszem, Asahitot megtanultam kezelni, csak magamat nem...
- Az se rossz - mondom apró nevetéssel. - Ugyan nem tudom, miként mondta meg, de ha Asaméból indulok ki, már azért külön örömtáncot kell járni, hogy egyáltalán beismeri, hogy szarban van és igen, már leginkább akkor, amikor nyakig ül benne - magyarázom komolyan. - A yakuzák megtanulnak magányosak lenni és egy pártfogolt ezen nem feltétlen változtat. Mi kaptunk rá lehetőséget, mert észrevettük, hogy nem istenek, de hogy ezzel a lehetőséggel élhetünk-e, az tőlük függ. Te már élhetsz a sajátoddal, mert elmondta, hogy beteg - jelentem ki viccet nem ismerve. - Eddig tehetetlen voltál, most már nem vagy az és nem is kényszeríthetnek nyugalomra.
- Nem részletezném - mondja csendesen. - Elég annyi, hogy a képembe üvöltötte, hogy idézem, meg fog dögleni. Ezek után nemhogy tehetetlennek érzi magát az ember, de dühösnek és csalódottnak is... Nem ezt vártam tőle - vallja be, én pedig szívom kicsit a fogam. Azt hiszem, én felrobbantam volna egy ilyen szituban Asaméval.
- Hanem mit? - kérdezek rá lazán. Yoru utálni fog, de most jönnek a pszichológiai csavarok. Vissza fogom neki passzolni ugyanazt, amit tegnap nekem elmondott.
- Nem tudom, de nem ezt és nem így... Évek óta vagyok mellette, az őszinteségre építettünk mindent, elviselek tőle sok mindent. Én ugyanúgy a képébe tolom, ha egy hülye vadbarom, ahogy ő az enyémbe, ha nem tetszik valami, de ez most... Kiakasztott, hogy le se szarja az életét, mintha kurvára nem számítana, hogy vagyok neki, vagy sem...
- Nem az éjjel beszéltük meg, hogy “megvéd és játssza a mártírt”? - kérdezem meg könnyedén Yorut. - Nekünk, kis pártfogoltaknak azt kell látnunk, hogy a yakuzánk nagyon fasza csávó, erős, bátor, gigantikus, tökéletes... Ebbe az imidzsbe hogy fér bele, hogy megsérül, beteg, majdnem meghal, felelőtlen? - teszem fel a kérdést enyhe cinizmussal. - Őszinteség? Feldughatjuk magunknak ezekben az esetekben - jelentem ki tök komolyan. - Ő nem lehet beteg, de ha az is, te nem tudhatsz róla. Ez van a fejében és dühíti, hogy tudod, mert így aggódni fogsz érte. Márpedig neked nem az a dolgod, hogy aggódj érte, hanem hogy felnézz rá. Vágod?
- Normális esetben igen, de nem a mienkben. - És ahogy ezt meghallom, mindjárt az ég felé szalad a szemem és grimaszolva sóhajtok.
- Azt hiszed, kurva különlegesek vagytok, mi? - vágom hozzá játékosan. - Valahol igen, ezt elismerem, de abból a szempontból, amiből én nézem, nem. Gondold végig, ha te lennél a kemény yakuza, hogyan viselkednél - mondom neki, mert ha a saját bőrén kezdi érezni a helyzetet, változni fog a véleménye szerintem.
- Nem csak hiszem, tudom - vág vissza, de apró mosoly jelenik meg szája szegletében. - Ha én lennék a kemény yakuza és én lennék abban a helyzetben, amiben most Asahito, elmondtam volna neki. Nem attól lesz valaki kurva kemény, ha eltitkolja azt, hogy szar van a palacsintában, hanem attól, hogy vállalja a gyengéit... Egész eddig ez rohadt jól is működött kettőnk között. Voltak vitáink, nem egy, nem kettő, de még csak nem is tíz, hogy meg tudjam számolni a két kezemen, mindketten kiterítettük a lapjainkat. Ha fájt, hát fájt, de nem titkolóztunk a másik előtt, mert játszani akartuk a faszagyereket... Különleges dolog ez köztünk vagy sem, teljesen lényegtelen, de ez egészen eddig így működött...
Először nem felelek, csak hátat fordítok a nyugágynak, távolabb csúszom tőle és a fejem ráfektetem. A plafont bámulom és keserűen mosolygom.
- Akkor nálam van gebasz, mert én nem akarom a kelleténél jobban megosztani Asaméval a gondomat - ismerem be. - Ha kérdez, válaszolok, de magamtól nem állok oda kitálalni, mert nem akarom, hogy ugyanúgy kövessen és figyeljen, mint Tatsuki. Egyszerűen idegesít ez az egész... dühít és el bírnám küldeni a halál faszára, holott tudom, hogy valahol nagyon is jogos az a figyelem, amit kapok. De ettől még nem változik meg bennem az, hogy nem akarom tudatni - vallom be őszintén.
- Mások vagyunk. Nálunk ez volt a mérvadó, nálatok az, nincs két egyforma kapcsolat, kötődés... Néha sokkal jobb lenne nem tudni mindenről - mondja komolyan, ezzel fájó mosolyfélét csalva az arcomra -, de annak idején, mikor hozzá kerültem, volt egy megállapodásunk. Lehet, faszság volt az egész, lehet, nem, de ez alapozta meg azt a bizalmat, ami kettőnk közt van. Ha valami gondunk volt, megosztottuk a másikkal. Persze, voltak helyzetek, mikor azért nem ment első füttyszóra, hogy márpedig akkor is kitálalok, ha ettől holnap kipusztul fél Hokkaidó, de megtettük, mert megígértük a másiknak, hogy legyen bármekkora is a szar, érjen bokáig vagy nyakig, azért vagyunk egymásnak, hogy segítsünk... Nincs yakuza és pártfogolt, nincs hierarchia...
Ezeket hallva szép lassan facsarodik össze bennem minden, míg végül nem bírom tovább, előre kell dőlnöm, át kell fognom a térdeimet és a könnyeim is megerednek. Annyira tudom gyűlölni ezt a világot, mert... mert hierarchia van, mert keménynek és kegyetlennek tudni kell lenni, mert a magány az alapállapot, mert igazi, mély érzelmeket kötni majdnem bűn itt... Ugyanakkor kurva mindegy, hol vagyunk, az álláspontomon annyira nem változtatna, mert minden helyzetben ugyanazt érezném: nem akarom, hogy sajnáljanak. És Yorunak igaza van, a hozzáállásom sértheti az őszinteséget és a bizalmat. Talán Ryuuichi is erre gondolt, amikor rámorogta a fejemre, hogy kizárom Asamét. Én nem... én nem akarom... csak félek, hogy még fontosabb leszek neki, még vakmerőbbé válik, még jobban védeni akar... Pedig saját magamtól, a saját csapdámtól, amit én tudok, hogy működik, nem fog tudni megvédeni, csupán bajba sodorja magát. Félek, hogy ha mondjuk egy csata közben lennék rosszul, Asame kiugrana a fedezékéből és megpróbálna felébreszteni. Nem akarok meghalni, de azt sokkal jobban nem akarom, hogy miattam ő haljon meg. És ha nem ebben a világban élnénk...? Valahol hulla mindegy, mert itt élünk. Persze, elhúzhatunk valahova, élhetnénk máshol, békében és nyugalomban, de nem mi lennénk. Asame sosem tudna szabadulni a yakuzaságtól, ebben nőtt fel és nem is akarna szabadulni, én pedig tőle nem. Zárult a kör és paradox módon az is igaz, hogy ha meg akarom őt nyugtatni, el kell kezdenem elmondani, amit tudok. Én viszont abból semmire sem emlékszem, a rosszulléteim alatt mi van velem. Tudom, hogy hányok, mert érzem az undorító, savas ízt a számban. Tudom, hogy újabb adag gyógyszerre van szükségem, mert annak az íze is marja a nyelvem, de hogy ezen kívül... Ó, igen, tudom, hogy sírok és valszeg kiabálok, mert a szempilláim nedvesek és néha fáj a torkom. De ennyi... Én nem tudom, mit kell velem csinálni, az pedig egy nagyon érdekes menet lenne, mikor hárman Tatsukival leülünk megbeszélni, mi a pálya. Ezzel pedig újabb kör zárul és megint ott vagyok, ahol a part szakad.
Nem ezzel kéne törődnöm. Elhívtam ide Yorut, hogy a támasza legyek és megint engem kellene megtámogatni. Ez így nincs rendben. Ölel engem, bár nem tudom, mióta, mert berántott magába a saját érzelmi viharom és fogalmam sincs, mit kellene tennem. Nem tudom kezelni, ha nekem van szükségem segítségre, mert évek óta megoldottam egyedül a bajaimat. Vagy nem, de akkor meg átléptem felettük. Meghagyom a hitében Yorut, hogy csak ők működnek úgy, ahogy elmesélte, mert csak tényekkel tudnám őt meggyőzni, ellenben én nem akarom bizonygatni az igazam. Nincs értelme másképp annak a fajta kapcsolatnak, ami köztük, Nishida és Kazu között, és köztünk van Asaméval, csak ha őszinték vagyunk. Az őszinteség és a nyíltság azonban nem ugyanaz, ezzel még Yoru sem szállhat vitába. De most mi is van...?
Picit megemelem a fejem és Yorura sandítok.
- Az se rossz - mondom apró nevetéssel. - Ugyan nem tudom, miként mondta meg, de ha Asaméból indulok ki, már azért külön örömtáncot kell járni, hogy egyáltalán beismeri, hogy szarban van és igen, már leginkább akkor, amikor nyakig ül benne - magyarázom komolyan. - A yakuzák megtanulnak magányosak lenni és egy pártfogolt ezen nem feltétlen változtat. Mi kaptunk rá lehetőséget, mert észrevettük, hogy nem istenek, de hogy ezzel a lehetőséggel élhetünk-e, az tőlük függ. Te már élhetsz a sajátoddal, mert elmondta, hogy beteg - jelentem ki viccet nem ismerve. - Eddig tehetetlen voltál, most már nem vagy az és nem is kényszeríthetnek nyugalomra.
- Nem részletezném - mondja csendesen. - Elég annyi, hogy a képembe üvöltötte, hogy idézem, meg fog dögleni. Ezek után nemhogy tehetetlennek érzi magát az ember, de dühösnek és csalódottnak is... Nem ezt vártam tőle - vallja be, én pedig szívom kicsit a fogam. Azt hiszem, én felrobbantam volna egy ilyen szituban Asaméval.
- Hanem mit? - kérdezek rá lazán. Yoru utálni fog, de most jönnek a pszichológiai csavarok. Vissza fogom neki passzolni ugyanazt, amit tegnap nekem elmondott.
- Nem tudom, de nem ezt és nem így... Évek óta vagyok mellette, az őszinteségre építettünk mindent, elviselek tőle sok mindent. Én ugyanúgy a képébe tolom, ha egy hülye vadbarom, ahogy ő az enyémbe, ha nem tetszik valami, de ez most... Kiakasztott, hogy le se szarja az életét, mintha kurvára nem számítana, hogy vagyok neki, vagy sem...
- Nem az éjjel beszéltük meg, hogy “megvéd és játssza a mártírt”? - kérdezem meg könnyedén Yorut. - Nekünk, kis pártfogoltaknak azt kell látnunk, hogy a yakuzánk nagyon fasza csávó, erős, bátor, gigantikus, tökéletes... Ebbe az imidzsbe hogy fér bele, hogy megsérül, beteg, majdnem meghal, felelőtlen? - teszem fel a kérdést enyhe cinizmussal. - Őszinteség? Feldughatjuk magunknak ezekben az esetekben - jelentem ki tök komolyan. - Ő nem lehet beteg, de ha az is, te nem tudhatsz róla. Ez van a fejében és dühíti, hogy tudod, mert így aggódni fogsz érte. Márpedig neked nem az a dolgod, hogy aggódj érte, hanem hogy felnézz rá. Vágod?
- Normális esetben igen, de nem a mienkben. - És ahogy ezt meghallom, mindjárt az ég felé szalad a szemem és grimaszolva sóhajtok.
- Azt hiszed, kurva különlegesek vagytok, mi? - vágom hozzá játékosan. - Valahol igen, ezt elismerem, de abból a szempontból, amiből én nézem, nem. Gondold végig, ha te lennél a kemény yakuza, hogyan viselkednél - mondom neki, mert ha a saját bőrén kezdi érezni a helyzetet, változni fog a véleménye szerintem.
- Nem csak hiszem, tudom - vág vissza, de apró mosoly jelenik meg szája szegletében. - Ha én lennék a kemény yakuza és én lennék abban a helyzetben, amiben most Asahito, elmondtam volna neki. Nem attól lesz valaki kurva kemény, ha eltitkolja azt, hogy szar van a palacsintában, hanem attól, hogy vállalja a gyengéit... Egész eddig ez rohadt jól is működött kettőnk között. Voltak vitáink, nem egy, nem kettő, de még csak nem is tíz, hogy meg tudjam számolni a két kezemen, mindketten kiterítettük a lapjainkat. Ha fájt, hát fájt, de nem titkolóztunk a másik előtt, mert játszani akartuk a faszagyereket... Különleges dolog ez köztünk vagy sem, teljesen lényegtelen, de ez egészen eddig így működött...
Először nem felelek, csak hátat fordítok a nyugágynak, távolabb csúszom tőle és a fejem ráfektetem. A plafont bámulom és keserűen mosolygom.
- Akkor nálam van gebasz, mert én nem akarom a kelleténél jobban megosztani Asaméval a gondomat - ismerem be. - Ha kérdez, válaszolok, de magamtól nem állok oda kitálalni, mert nem akarom, hogy ugyanúgy kövessen és figyeljen, mint Tatsuki. Egyszerűen idegesít ez az egész... dühít és el bírnám küldeni a halál faszára, holott tudom, hogy valahol nagyon is jogos az a figyelem, amit kapok. De ettől még nem változik meg bennem az, hogy nem akarom tudatni - vallom be őszintén.
- Mások vagyunk. Nálunk ez volt a mérvadó, nálatok az, nincs két egyforma kapcsolat, kötődés... Néha sokkal jobb lenne nem tudni mindenről - mondja komolyan, ezzel fájó mosolyfélét csalva az arcomra -, de annak idején, mikor hozzá kerültem, volt egy megállapodásunk. Lehet, faszság volt az egész, lehet, nem, de ez alapozta meg azt a bizalmat, ami kettőnk közt van. Ha valami gondunk volt, megosztottuk a másikkal. Persze, voltak helyzetek, mikor azért nem ment első füttyszóra, hogy márpedig akkor is kitálalok, ha ettől holnap kipusztul fél Hokkaidó, de megtettük, mert megígértük a másiknak, hogy legyen bármekkora is a szar, érjen bokáig vagy nyakig, azért vagyunk egymásnak, hogy segítsünk... Nincs yakuza és pártfogolt, nincs hierarchia...
Ezeket hallva szép lassan facsarodik össze bennem minden, míg végül nem bírom tovább, előre kell dőlnöm, át kell fognom a térdeimet és a könnyeim is megerednek. Annyira tudom gyűlölni ezt a világot, mert... mert hierarchia van, mert keménynek és kegyetlennek tudni kell lenni, mert a magány az alapállapot, mert igazi, mély érzelmeket kötni majdnem bűn itt... Ugyanakkor kurva mindegy, hol vagyunk, az álláspontomon annyira nem változtatna, mert minden helyzetben ugyanazt érezném: nem akarom, hogy sajnáljanak. És Yorunak igaza van, a hozzáállásom sértheti az őszinteséget és a bizalmat. Talán Ryuuichi is erre gondolt, amikor rámorogta a fejemre, hogy kizárom Asamét. Én nem... én nem akarom... csak félek, hogy még fontosabb leszek neki, még vakmerőbbé válik, még jobban védeni akar... Pedig saját magamtól, a saját csapdámtól, amit én tudok, hogy működik, nem fog tudni megvédeni, csupán bajba sodorja magát. Félek, hogy ha mondjuk egy csata közben lennék rosszul, Asame kiugrana a fedezékéből és megpróbálna felébreszteni. Nem akarok meghalni, de azt sokkal jobban nem akarom, hogy miattam ő haljon meg. És ha nem ebben a világban élnénk...? Valahol hulla mindegy, mert itt élünk. Persze, elhúzhatunk valahova, élhetnénk máshol, békében és nyugalomban, de nem mi lennénk. Asame sosem tudna szabadulni a yakuzaságtól, ebben nőtt fel és nem is akarna szabadulni, én pedig tőle nem. Zárult a kör és paradox módon az is igaz, hogy ha meg akarom őt nyugtatni, el kell kezdenem elmondani, amit tudok. Én viszont abból semmire sem emlékszem, a rosszulléteim alatt mi van velem. Tudom, hogy hányok, mert érzem az undorító, savas ízt a számban. Tudom, hogy újabb adag gyógyszerre van szükségem, mert annak az íze is marja a nyelvem, de hogy ezen kívül... Ó, igen, tudom, hogy sírok és valszeg kiabálok, mert a szempilláim nedvesek és néha fáj a torkom. De ennyi... Én nem tudom, mit kell velem csinálni, az pedig egy nagyon érdekes menet lenne, mikor hárman Tatsukival leülünk megbeszélni, mi a pálya. Ezzel pedig újabb kör zárul és megint ott vagyok, ahol a part szakad.
Nem ezzel kéne törődnöm. Elhívtam ide Yorut, hogy a támasza legyek és megint engem kellene megtámogatni. Ez így nincs rendben. Ölel engem, bár nem tudom, mióta, mert berántott magába a saját érzelmi viharom és fogalmam sincs, mit kellene tennem. Nem tudom kezelni, ha nekem van szükségem segítségre, mert évek óta megoldottam egyedül a bajaimat. Vagy nem, de akkor meg átléptem felettük. Meghagyom a hitében Yorut, hogy csak ők működnek úgy, ahogy elmesélte, mert csak tényekkel tudnám őt meggyőzni, ellenben én nem akarom bizonygatni az igazam. Nincs értelme másképp annak a fajta kapcsolatnak, ami köztük, Nishida és Kazu között, és köztünk van Asaméval, csak ha őszinték vagyunk. Az őszinteség és a nyíltság azonban nem ugyanaz, ezzel még Yoru sem szállhat vitába. De most mi is van...?
Picit megemelem a fejem és Yorura sandítok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése