313.

Deon

Yoru beszélni kezd, én pedig visszateszem fejem a térdeimre és a nadrágomra csöpögő, a szövetben eltűnő cseppeket nézem, melyek a szemeimből potyognak. Végül csak eljutott oda az egész beszélgetés, ahova akartam, csak épp azt nem kalkuláltam bele, hogy a srác tud olyasmit mondani, amitől megnyalom a padlót. De végülis teljesen igaza volt és ez megnevettet. Felemelem a fejem és megtörlöm a szemeimet, majd a medencéhez csúszom és a kezemmel játszani kezdek a benne lévő vízzel.

- Asame egyszer azt monda, beszélni a félelmeinkről nem szégyen – kezdek hozzá halk hangon. – Persze ezt nem mindenki tudja és nem mindenki mer szembeszállni önmagával, hogy megossza, mitől fél, mit érez, mire gondol, mit szeretne – folytatom a játékommal vert fodrozódásokat figyelve. – Én például nagyon félek, hogy elveszítem őt és ezért csinálok most mindent annyira elszántan. Azt remélem, ha látja, hogy minden rendben van, hajlandó lesz pihenni, a gyógyulásra koncentrálni. Nem olyan nagy lutri, hogy fog-e, mert úgy vélem, meg tudjuk győzni, de azért bennem van a para, hogy valami olyasmi történik, amihez tényleg ő kell – vallom be, ezzel megmagyarázva azt is, mitől vagyok annyira feszült, mint amennyire. - Mindig keresem az ok-okozat összefüggéseket, mert ha tudom, mi az ok, az okozat már egyértelmű, és mindig az okot kell kezelni, hogy az okozat is elmúljon – magyarázom Yorunak. – Te is tudod, hogy hülyén kezelted a szitut, valszeg ő is rájött, hogy nem a legokosabb módját választotta, hogy bevallja, mi van. Az ok egyértelmű, szeretitek egymást és nem akartok a másiknak fájdalmat okozni. Lehet, hogy nem is jó irányból közelítettem meg először az okot, amiért nem mondta el neked, hogy beteg. Nem azért, mert keménynek akar látszani, hanem mert fél.