314.

Yoru

Hallgatom, amit Deon mond és elgondolkodom. Asaménak igaza van, beszélni a félelmeinkről nem szégyen, de nem is egyszerű. Talán részben ez is az oka annak, hogy ahelyett, hogy most higgadtan beszélgetnénk Asahitóval, mindketten duzzogunk, mint a félresikerült óvodások farsangkor. Én félek, hogy elveszítem, hogy a nagy szája és vakmerősége miatt belesétál valamibe, amibe kurvára nem kellene, ő pedig fél, hogy elveszít...

- Asaménak igaza volt, de beszélni a félelmeidről is csak olyan emberrel vagy képes, akiben száz százalékig megbízol, akiről tudod, hogy nem használná ellened sosem, nem?

- Nem. Sokszor sokkal könnyebb egy idegennek elmondani, mint a legjobb barátodnak. Csak gondold végig; leül a parkban melléd valaki, kiöntöd neki a szíved, megkönnyebbülsz és valszeg sosem látod többet, ellenben a legjobb barátod már tudni fogja, mitől félsz és mindig ezzel a tudattal kell egymásra néznetek. Persze ez nem minden helyzetben gond, mégis az a durvább, mikor a legjobb barátodnak vallod be, hogy ez és ez a szitu.

- Nem mondtam egy szóval sem, hogy barát... - Deon vállat von. - Természetesen nem a legnagyobb ellenségeddel fogsz ilyenekről fecserészni, de akkor, amikor ezeket elmondod valakinek, bizalmat szavazol meg neki, különben nem tennéd, lehet az bármennyire is idegen vagy sem...

- A barát csak egy példa volt egy olyan személyre, akinek már bizalmat szavaztál, aki ismer - mondja könnyedén. - Csak annyit akartam vele kifejezni, hogy nem kell megbíznod száz százalékig valakiben, hogy a félelmeidről beszélj neki. Én őszinte tudok lenni bárkivel, sőt, mindig őszinte vagyok, mert csak ennek látom értelmét. Ha az ellenségem megtudja, mitől félek és azt használja ki? Lehet próbálkozni és aztán sírni, mert eddig sosem úszta meg senki, aki velem baszott ki. - Felnevetek.

- Én viszont nem ismerlek téged, és te sem engem, mégis mindketten itt beszélgetünk egymás mellett azokról a dolgokról, amiket az első adandó alkalommal fel is használhatnánk egymás ellen. Attól függetlenül persze, hogy sokra szerintem nem mennénk vele. Miből gondolod például, hogy attól még, hogy én őszintén elmondom neked, mi bánt, mi akasztott ki, hogy néha egy kanál vízben meg tudnám fojtani a hülyeségei miatt a vendégszobában duzzogó makacs barmot, még nem játszom ki ellened azokat, amiket megtudtam és ez fordítva is igaz, te ugyanezt megtehetnéd, és miért nem fogja megtenni egyikünk sem?

- Ez már filozofálgatás lesz, de legyen - jelenti ki elvigyorodva. - Te nem ismersz, én nem ismerlek. És? Pillanatnyi állapot. Akarsz rajta változtatni? Ha nem akarnál, már leléptél volna. Akarok rajta változtatni, nyilván, különben nem lennék veled jófej. Tiszta sor. Miből gondolom, hogy nem fogsz hátba szúrni? Megérzés - közli könnyedén. - Az ellentétek vonzzák egymást, de a hasonló a hasonlót is. Szerintem mi sokban hasonlítunk. Tudom, hogy hiába mondom azt, hogy nem használom fel ellened, amiket elmondasz, ez csak szó, de így van és majd az idő igazol. Másfelől nem ettem meszet, azzal is tisztában vagyok, hogy ha kicseszek veled vagy Asahitoval, azzal egyúttal magammal és Asaméval is. Ennyire logikus az egész részemről - osztja meg vállát vonogatva, lazán, de komoly képpel. - Természetesen még sehol sincs az, hogy tényleg bízhatok benned, ugyanakkor azt sem felejtem el, hogy ha te vagy Asahito szúrsz be nekem, vagy Asaménak a bordája közé, azt kurvára nem ússzátok meg. De jobb ezt így, nyers húsra leboncolni?

- Ahogy láttam, a vérebed nem igazán bízik a megérzéseidben - kacsintok rá. - Jobb vagy sem lerágni ennyire ezt a csontot, passzolok - vonom meg vállam könnyedén. - Még mindig jobb filozofálgatni, mint egymás mellett ülni kukán, mint két fagyott szardarab... - osztom meg Deonnal lazán, aki ezen jót kuncog.

- Nem arról van szó, bízik-e a megérzéseimben, vagy sem.

- Oh, akkor csak engem tisztel meg a “megöllek, ha...” pillantásával? - vigyorgom.

- Nem, Kazukin kívül mindenki ezt kapja tőle körülöttem - mondja, mire megvonom a vállam és ennyiben hagyom a dolgot. Nem lehet mindenki szimpatikus mindenkinek, bár az sem igazán, hogy csak egy valaki... Hagyjuk.

- Asahito nem akar hazamenni - osztom meg végül Deonnal csendesen. - Azt mondja, nem érzi jól magát még mindig, de nekem sokkal inkább az a meglátásom, hogy így akar Asame közelében maradni - mondom ki őszintén azt, amire gondolok.

- Háááát... nem nyer sokat ezzel, mert Asame leginkább csak alszik, de persze értem, miről van szó. Míg nem tudok semmit, fogalmam sincs, mekkora gáz ez... - vallja be őszintén.

- Adtam aznap este néhány papírt Ryuunak, mikor ott találtál Asame szobájában - vallom be végül. - Nem tudom, mennyire lehetnek hasznosak, vagy fontosak. Néhány orvosi papír, hamisított DNS teszt... nem igazán futottam át őket... - sóhajtok fel. Először, mikor megtaláltam őket, nem mertem nagyon belemélyedni azokba a dokumentumokba, nehogy Asa észrevegye. Most pedig... más miatt...

- Asame azt ígérte nekem, hogy beszélni fog. Egyelőre, amikor magához tér, csak két dolog érdekli leginkább, hogy velem mi van, meg hogy haladnak a dolgok. Kell még egy kis idő, hiába kurva erős, azért nem várom el tőle, hogy másfél nap után hosszan és összefüggően tudjon beszélni.

- Nem, ezt én sem így gondoltam, csak azért mondtam el neked, hogy tudj róla - árulom el. - Lehet, hogy azok a papírok teljesen lényegtelenek, lehet, nem... Igazából Ryuuichi kérésére hoztam el őket.

- Nem hiszem, hogy felhozhatom a témát Ryuuichinek, hacsak nem mondod azt, hogy ő tudhatja, hogy mi ketten lepacsiztunk, egyébként nagyon levágós lenne, mivel én nem néztem bele az asztalon hagyott papírokba.

- Szerinted még nem vágták le? Közel egy órája ülünk itt... Ennyi idő alatt vagy megöltük egymást, vagy beszélgetünk. Ha nem az utóbbira gyanakodnának, már húsz fegyveres keresne minket a házban.

- Elhiszed, hogy el tudnám tusolni, ha akarnám? - kérdezi elvigyorodva. - Elég beugranom a medencébe, a szobámban meg keresni pár gyorsan felvehető cuccot és törölközve megjelenni Asame szobájában, mondván, úsztam egyet feszültséglevezetőnek. Tudják rólam, hogy vannak érthetetlen dolgaim és azért is jó, hogy vannak, mert tudok velük takarózni.

- Csalódtam volna, ha nem... - vigyorgok rá. - Bár a vérebed elég gyanakvó...

- Ő az egyetlen, akinek nem venné be a gyomra a csúsztatásomat, mert ismer és mert ő tanított az ilyesmikre - árulja el őszintén. - Nem tudom, van-e gondja veled Tatsukinak, de ő most elsősorban azért posztol mindig mellettem, mert hogy ha bajom van, ő tudja, hogyan kell eljárni. Hála a múlt éjjelnek, felkavarodott a rendszer, amit követnem kell, kezdek elfáradni, viszont nem aludhatok el este előtt, különben nem biztos, hogy rövid időn belül felébredek. Kómába eshetek, Yoru.


A hallottaktól elhúzom a számat. Szegény kölyök tényleg jól kifogta magának ezt az egészet. Ahogy mindenki itt... Feltápászkodom és kezemet nyújtom Deonnak is, hogy felsegítsem.

- Akkor jobb, ha mindketten visszamegyünk, mielőtt Tatsuki vérszemet kap... - mosolygok rá. Deon viszonozza a gesztust és elfogadja a segítséget is.

- Cö-cö-cö - cöccög vigyorogva, de ennyiben hagyja a dolgot.

- Felelőtlenül rángassa az az oroszlán bajszát, akinek két anyja van - vonom meg vállam, majd elindulok az ajtó felé, Deon is így tesz. Halk köszönömöt mondok neki, mielőtt kilépnénk a medencét a folyosótól elválasztó ajtón, s utána nem szólunk egymáshoz. Asame szobájánál válnak el útjaink. Ahogy sejtettem, Tatsuki már tűkön ülve várta a kölyköt és a nekem intézett rideg pillantása is elárulta, mennyire nem szeretne a kölyök közelében látni. Leszarom. Otthagyom őket egy szó nélkül és elindulok vissza a szobánkba Asához.


Megtorpanok az ajtó előtt és pár percig csak nézem a kilincset, végül mély levegőt veszek és belépek rajta. Csendesen, minden szó nélkül megyek az ágyhoz, majd leülve szélére fogom meg Asahito kezét és lesütöm szemeim. Megdöbbenek, mert ahelyett, hogy veszekedne velem, egyszerűen a nyakamba borul és zokogni kezd. Megijedek, de szorítom őt magamhoz. Ennyire még nem láttam kiborulni, mint most. Hagyom, hogy lassan megnyugodjon, hogy arcom tenyere közé fogja és gyengéd csókba húzzon. Viszonzom a csókját és feltérdelve mellé nyomom őt vissza a párnák közé. Édes a veszekedés utáni békülés... de ezzel most nem tusolod el azt, hogy komolyan beszélnünk kell egymással... Majd... utána...