Az ajtó mellett, a combja mellett-mögött, kicsit takarva, a kezében lógat Tatsuki egy pohárnyi vizet. Szigorú pillantást mér rám, ám Yoru többet kap, rideg megrovást, én azonban nem osztom ki azonnal, megvárom, míg a srác távozik. Nyitom a szám, hogy megmondjam neki a magamét, ő meg hirtelen mozdulattal gyógyszert tol a nyelvem végére, kis híján a torkomra, majd a kezembe adja a pohár vizet. Annyira megilletődöm, hogy neki kell a számhoz emelnie és megitatnia, de utána is csak bámulok rá nagy pislogással.
- Kis hülye – morogja. – Már a kocsiban be kellett volna adnom neked, de úgy gondoltam, látni akarod a pártfogódat, méghozzá nem betépett állapotban, erre elhúzol Yoruval… - folytatja kimérten, halkan. Újabb kortyokat veszek magamhoz a vízből, nem is akarom félbeszakítani, hiába utálom a kioktatást. Igazából hálás vagyok Tatsukinak azért a nagyfokú figyelemért, amit felém fordít. – Játszhatod a lelki szemetest, kisfiú, de csak akkor, ha betartod a játékszabályokat – figyelmeztet komolyan. Ezt már én sem vehetem félvállról, ezért felnézek rá. Dühös rám, de csak azért, mert félt engem.
Nem csodálom, hogy Yoru be van tőle gyulladva, ha ilyen képet vág, tényleg ijesztő. Kezd szétcsúszni a tér előttem, folyóssá válni és összemosódni. Megtelik minden éles fényekkel, a testemből pedig kiszáll az erő. Tatsuki átkarolja a derekam és magához fog, aztán végül kénytelen a másik kezével is megtámasztani. Átölel, arcát pedig az enyém mellé hajtja, eltakarva így egy részét annak, amit látok. A sötétség azonban ugyanúgy nem marad mozdulatlan, mint a folyosó képe, minden émelyeg, szédül, forgolódik, dülöngél, hullámzik, imbolyog, … és aztán jönnek a rémképek. Hatalmas fekete kutyák képében bukkannak fel a veszedelmek, amelyek fenyegetik pillanatnyi békének tűnő perceinket, s lerohanják azokat, akiket szeretek. Valahol valami távoli koppan, visszhangot ver a fejemben, már lövésnek hallom, mikor negyedjére is megszólal és azt is érzem, hogy már nem csak a körülöttem lévő… szoba? Nem tudom, valami… mozdul, hanem elragad engem egy hajó, vagy… nem tudom… de a testem ring, egyenletes ütemre himbálózom, s egyik oldalamon egy kályha forrósít fel. Nem látom, hol vagyok, csak a kutyákat és a sötétséget látom mindenütt és vért, megint rengeteg vért.
- Kis hülye – morogja. – Már a kocsiban be kellett volna adnom neked, de úgy gondoltam, látni akarod a pártfogódat, méghozzá nem betépett állapotban, erre elhúzol Yoruval… - folytatja kimérten, halkan. Újabb kortyokat veszek magamhoz a vízből, nem is akarom félbeszakítani, hiába utálom a kioktatást. Igazából hálás vagyok Tatsukinak azért a nagyfokú figyelemért, amit felém fordít. – Játszhatod a lelki szemetest, kisfiú, de csak akkor, ha betartod a játékszabályokat – figyelmeztet komolyan. Ezt már én sem vehetem félvállról, ezért felnézek rá. Dühös rám, de csak azért, mert félt engem.
Nem csodálom, hogy Yoru be van tőle gyulladva, ha ilyen képet vág, tényleg ijesztő. Kezd szétcsúszni a tér előttem, folyóssá válni és összemosódni. Megtelik minden éles fényekkel, a testemből pedig kiszáll az erő. Tatsuki átkarolja a derekam és magához fog, aztán végül kénytelen a másik kezével is megtámasztani. Átölel, arcát pedig az enyém mellé hajtja, eltakarva így egy részét annak, amit látok. A sötétség azonban ugyanúgy nem marad mozdulatlan, mint a folyosó képe, minden émelyeg, szédül, forgolódik, dülöngél, hullámzik, imbolyog, … és aztán jönnek a rémképek. Hatalmas fekete kutyák képében bukkannak fel a veszedelmek, amelyek fenyegetik pillanatnyi békének tűnő perceinket, s lerohanják azokat, akiket szeretek. Valahol valami távoli koppan, visszhangot ver a fejemben, már lövésnek hallom, mikor negyedjére is megszólal és azt is érzem, hogy már nem csak a körülöttem lévő… szoba? Nem tudom, valami… mozdul, hanem elragad engem egy hajó, vagy… nem tudom… de a testem ring, egyenletes ütemre himbálózom, s egyik oldalamon egy kályha forrósít fel. Nem látom, hol vagyok, csak a kutyákat és a sötétséget látom mindenütt és vért, megint rengeteg vért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése