Még jó, hogy én a kölyök helyett is észben tartom, mikor kell bevennie ezt a szart, különben komoly gondjaink lennének. Nem is értem, hogy képes megfeledkezni erről, hiszen nem tegnap óta szedi. Mindenesetre a megdorgálásom hatásosnak bizonyul, mert egy szót sem szól. Jobban örültem volna, ha visszavonul és nem kell így látnom, de ha már sikerült kivívnia magának, hogy mellette legyek, mikor bekábul, mellette is maradok. A testéből kiszáll lassan az erő, ezért átfogom vékony derekát, mert nem szeretném, ha elnyúlna a szőnyegen. Pupillái kitágulnak, szemei a semmibe merednek, arcára fokozatosan kiülnek a felszín alatt tartott, őszinte érzelmek, mint az elveszettség, a félelem és a szomorúság. Képtelen vagyok ezt nézni, mardos a látvány, ezért leeresztem a kezem és hagyom, hogy a pohár kicsusszanjon az ujjaim közül, így felszabadítva a karom, hogy azzal is átfogjam Deont. Megint elképesztően kívánatossá teszi a kiszolgáltatottság, az, ahogy a szédülés miatt imbolyog az ölelésemben, ezzel nagyon finoman hozzám is dörgölőzik, ám csakhamar nyöszörögni és remegni kezd, a teste pedig ösztönből mozdul. Küzd valamivel, még engem is igyekszik eltolni, aztán könny folyik le az arcán, egyre sűrűsödnek a cseppek, a fogait csikorgatja, ráng, és ami majdnem meg bírna ölni, hogy könyörög. Értelmetlenül, az angol és japán nyelvet összemosva, de a hangsúlyból egyértelműen kiderül, hogy kérlel valakit vagy valamit. Sok minden megfordul a fejemben, hogy talán tud valamit, amit én nem, vagy rájött olyasmire, amit igyekszünk előle eltitkolni, de nem maradok tétlen, a karjaimba veszem és a szobájába cipelem. Lefektetem az ágyra, majd frufruját összefésülöm, hogy ne lógjon szanaszét a homlokába, de összerándul és igyekszik arrébb húzódni tőlem. Ha nem tudnám, hogy csak rontok a helyzeten, ha beszélek hozzá, vagy próbálom megnyugtatni, megtenném mindkettőt, mert újra kitör rajta a frász, vergődik és folytatja a könyörgést is. Felállok az ágyról és fel-alá járkálok a szobában, mert alig vagyok képes elviselni ezt ép ésszel, ám hirtelen elhal a nyöszörgés és én már ott is vagyok Deon mellett. Fókuszál, pislog, dörgöli a szemeit és kótyagosan igyekszik felülni, amiben segítek neki, aztán magamhoz ölelem. Megdöbben, erőtlen eltol, de most nem engedem neki, szorosan fogom, ő pedig lassan belenyugszik a helyzetbe.
- Mit láttál? – kérdezem meg tőle.
- Kutyákat, amik széttépnek mindenkit – felel rekedtes hangon.
- Ki volt a kutyák mögött?
- Nem tudom.
- Pedig kérted, hogy vonja őket vissza.
- Nem volt engedélyed itt lenni – tájékoztat ridegen és megint megpróbál eltolni magától, de még mindig nem hagyom neki. – Eressz már el, te melák!
- Deon – szólítom őt csendesen, ám nem higgad le, ezért belehúzom őt az ölembe. A meglepetés ereje mindig bejön, a kölyök is egyből mozdulatlanná válik. – Nem kell senki engedélye, a tied sem. Mindenkire figyelsz, mindent próbálsz kézben tartani, csak azt felejted el, hogy egy tizenhét éves taknyos gyerek vagy. Remekül játszod a yakuzát, de ne most akarj azzá válni. Azt hiszed, nem láttam, hogy bőgtél? Csakhogy nem mindenki alkalmas arra, hogy a támaszod legyen. Kezdj el kipakolni mindent! – szólítom fel szelíd hangon, de határozottan, azzal megemelkedem vele és hasra vágom az ágyon. Megrémül, ezért azonnal nem telepszem törékeny kis testére, csak kérdőn visszanézek rá. – Mi van? – De nem válaszol, helyette elfordítja a fejét. Megadod magad? Nem szokásod, én viszont kihasználom. Fölé telepszem és átmozgatom az izmait. Tudom, hogy utálja, ha masszírozzák, a fogait kivillogtatva, szemeit összeszorítva tűri viszont tőlem, és ahogy egyre keményebben gyömöszölöm meg, egyre jobban kínlódik. Szadista vagyok, hogy ezt élvezem? Vagy ez csak elégtétel azért, mert nem vigyáz magára kellőképp? Bármelyik is, kíméletlenül szétnyomom a csomókat és felpuhítom az izmait, mert kell az elkövetkezendő napokra is hely, ahova raktározhatja a feszültséget. Nekem aztán hiába sziszeg, szívja a fogát, vágja a pofákat, nyöszörög, vagy nyög, nem leszek kedvesebb vele, amíg nem tanulja meg a leckét. – Nem beszélsz?
- Nem.
Akkor folytatom.
- Mit láttál? – kérdezem meg tőle.
- Kutyákat, amik széttépnek mindenkit – felel rekedtes hangon.
- Ki volt a kutyák mögött?
- Nem tudom.
- Pedig kérted, hogy vonja őket vissza.
- Nem volt engedélyed itt lenni – tájékoztat ridegen és megint megpróbál eltolni magától, de még mindig nem hagyom neki. – Eressz már el, te melák!
- Deon – szólítom őt csendesen, ám nem higgad le, ezért belehúzom őt az ölembe. A meglepetés ereje mindig bejön, a kölyök is egyből mozdulatlanná válik. – Nem kell senki engedélye, a tied sem. Mindenkire figyelsz, mindent próbálsz kézben tartani, csak azt felejted el, hogy egy tizenhét éves taknyos gyerek vagy. Remekül játszod a yakuzát, de ne most akarj azzá válni. Azt hiszed, nem láttam, hogy bőgtél? Csakhogy nem mindenki alkalmas arra, hogy a támaszod legyen. Kezdj el kipakolni mindent! – szólítom fel szelíd hangon, de határozottan, azzal megemelkedem vele és hasra vágom az ágyon. Megrémül, ezért azonnal nem telepszem törékeny kis testére, csak kérdőn visszanézek rá. – Mi van? – De nem válaszol, helyette elfordítja a fejét. Megadod magad? Nem szokásod, én viszont kihasználom. Fölé telepszem és átmozgatom az izmait. Tudom, hogy utálja, ha masszírozzák, a fogait kivillogtatva, szemeit összeszorítva tűri viszont tőlem, és ahogy egyre keményebben gyömöszölöm meg, egyre jobban kínlódik. Szadista vagyok, hogy ezt élvezem? Vagy ez csak elégtétel azért, mert nem vigyáz magára kellőképp? Bármelyik is, kíméletlenül szétnyomom a csomókat és felpuhítom az izmait, mert kell az elkövetkezendő napokra is hely, ahova raktározhatja a feszültséget. Nekem aztán hiába sziszeg, szívja a fogát, vágja a pofákat, nyöszörög, vagy nyög, nem leszek kedvesebb vele, amíg nem tanulja meg a leckét. – Nem beszélsz?
- Nem.
Akkor folytatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése