A kölyök makacs, mint mindig, ezért addig gyötröm, míg ellenkezni nem kezd. Imádom ezt a játékot; hátranyúl, hogy megállítson, eltolom a kezét, hátranyúl, megint eltolom a kezét, aztán megelégelem, és finoman visszafeszítem a karját. Vicsorog, morog, az arca gyönyörű fájdalmas grimaszba rándul, szabad kezével pedig ideges tempóban üti a matracot, jelezve, hogy megadja magát. Ekkor előre fordítom megkínzott karját, finoman kimozgatom a vállát, majd mellé teszem a másik kezét is és alkarjainál fogva leszorítom az ágyra.
Emlékszem arra, amikor először szorítottam le. Olyan volt, mint aki megveszett, mint egy igazi dühös vadállat, amelyik inkább megfojtja magát a láncon, de megbéklyózva egy percig sem marad. Ahhoz képest sokat szelídült, már csak ennél durran be valóban, amikor konkrétan lefogom. Megkínzatlan válla is tompán roppan, miközben morogva vergődik alattam, én pedig kénytelen vagyok elengedi, mert önveszélyessé teszik az indulatok. Leszállok róla, majd amint szembe fordul velem és felül, elkapom a tarkóját és hüvelykujjammal peckelem ki az állát, ezzel mozdulatlanná téve. Már megtanulta, hogy ha ilyenkor megmoccan, belevésem egy fájdalompontba az ujjam, ezért hajlandó nyugton maradni. Egymás szemébe nézünk, és látom benne azt az ellenállást, amit azért nem tanúsít jelen pillanatban, mert gyűjti magában.
- Nem ígérhetem meg, de senki sem fog meghalni – jelentem ki határozottan. – Ryuuichi, úgy tűnik, hajlandó együttműködni velem, ez pedig nyilván tudod, mit jelent – folytatom és a válasz egy igenlő pislantás. – Van más bajod is? – kérdezem meg és eleresztem. Rögtön lehajtja a fejét, lesüti tekintetét, ami eléggé arra hajaz, hogy bizony fején találtam a szöget. – Bökd ki! – mondom neki nógatva, de persze hallgat. – Előbb szabadulsz és mehetsz a pártfogódhoz.
- Utálom, hogy drogokat kell szednem, meg ezt az egészet – vallja be nyafogós hangon, amit kifejezetten utálok hallani, de valamit valamiért.
- Ettől még nem lesz jobb – vetem oda neki könnyedén. – Ha rendesen odafigyelsz magadra, szép lassan le fogsz tudni állni. Tanulj meg elviselni, jobban mondva kezelni dolgokat – tanácsolom Deonnak. - A fájdalmat már jól viseled, de a kényszert, a félelmet, az aggódást, ... ezeket nem. Mi ezért nem építünk ki barátságokat és nem engedjük meg magunknak a szerelmet sem; nem kell olyan kötelék, ami miatt meginoghatunk az elhatározásainkban. Te belecsúsztál a szerelembe és már vannak barátaid, ezért van kit féltened a bajtól, de nem vagy senki, hogy megvédd őket. Nem válhatsz istenné, kisfiú, úgyhogy jobb, ha magadra vigyázol, hogy legalább azok, akik megkedveltek téged, ne féltsenek annyira. Jó gyerek vagy, de még sokat kell tanulnod – dicsérem meg azért egy kicsit, mert enélkül igen keserű marad a szájíze, azt pedig nem akarom. Nem azért létezem, hogy megkeserítsem az életét, bármennyire is néha úgy tűnik. – Folytatni fogom a kiképzésed, míg a pártfogód az ágyat nyomja – jelentem be, mire felpillant rám. – Kezdd el visszaidézni, amiket tanítottam neked és azt is, amit tőlem függetlenül tanultál, mert elgyepállak, ha szánalmasan kevés a tudásod. Nem elég a szavakkal jól bánni, sőt, sokszor kurva mindegy, mennyire beszélsz jól, ezt vésd az eszedbe. Van végre valami mondanivalód?
- Nincs. – És már csak szeme villanását látom. Túl gyors hozzám képest, mire mozdulok, már beledöfött abba a pontba, amit én kívántam megnyomni a nyakán. Összegörnyedek és köhögök, persze utána kapok, de Deon után aztán hiába, a kölyök fel van turbózva. És van benne kurázsi, nem szalad el, csak lepattan az ágyról és mint egy elégedett vadász, amelyik beleeresztette az első golyót a vadba, méreget. Elégedett vagyok vele, kellemes visszaharapással jutalmazott meg a kegyetlenségemért, ezzel pedig megnyerte a szabadságát. De mit is csodálkozom? Folyton ezt csinálja…
- Pontos találat – dicsérem elmosolyodva. Még felmutatja a középső ujját, aztán távozik a szobából, én pedig a fájdalmat eloszlatva, jóízűen röhögök. Rajta? Nem.
Meglátjuk, ki kapja be kinek, kölyök, meglátjuk...
Emlékszem arra, amikor először szorítottam le. Olyan volt, mint aki megveszett, mint egy igazi dühös vadállat, amelyik inkább megfojtja magát a láncon, de megbéklyózva egy percig sem marad. Ahhoz képest sokat szelídült, már csak ennél durran be valóban, amikor konkrétan lefogom. Megkínzatlan válla is tompán roppan, miközben morogva vergődik alattam, én pedig kénytelen vagyok elengedi, mert önveszélyessé teszik az indulatok. Leszállok róla, majd amint szembe fordul velem és felül, elkapom a tarkóját és hüvelykujjammal peckelem ki az állát, ezzel mozdulatlanná téve. Már megtanulta, hogy ha ilyenkor megmoccan, belevésem egy fájdalompontba az ujjam, ezért hajlandó nyugton maradni. Egymás szemébe nézünk, és látom benne azt az ellenállást, amit azért nem tanúsít jelen pillanatban, mert gyűjti magában.
- Nem ígérhetem meg, de senki sem fog meghalni – jelentem ki határozottan. – Ryuuichi, úgy tűnik, hajlandó együttműködni velem, ez pedig nyilván tudod, mit jelent – folytatom és a válasz egy igenlő pislantás. – Van más bajod is? – kérdezem meg és eleresztem. Rögtön lehajtja a fejét, lesüti tekintetét, ami eléggé arra hajaz, hogy bizony fején találtam a szöget. – Bökd ki! – mondom neki nógatva, de persze hallgat. – Előbb szabadulsz és mehetsz a pártfogódhoz.
- Utálom, hogy drogokat kell szednem, meg ezt az egészet – vallja be nyafogós hangon, amit kifejezetten utálok hallani, de valamit valamiért.
- Ettől még nem lesz jobb – vetem oda neki könnyedén. – Ha rendesen odafigyelsz magadra, szép lassan le fogsz tudni állni. Tanulj meg elviselni, jobban mondva kezelni dolgokat – tanácsolom Deonnak. - A fájdalmat már jól viseled, de a kényszert, a félelmet, az aggódást, ... ezeket nem. Mi ezért nem építünk ki barátságokat és nem engedjük meg magunknak a szerelmet sem; nem kell olyan kötelék, ami miatt meginoghatunk az elhatározásainkban. Te belecsúsztál a szerelembe és már vannak barátaid, ezért van kit féltened a bajtól, de nem vagy senki, hogy megvédd őket. Nem válhatsz istenné, kisfiú, úgyhogy jobb, ha magadra vigyázol, hogy legalább azok, akik megkedveltek téged, ne féltsenek annyira. Jó gyerek vagy, de még sokat kell tanulnod – dicsérem meg azért egy kicsit, mert enélkül igen keserű marad a szájíze, azt pedig nem akarom. Nem azért létezem, hogy megkeserítsem az életét, bármennyire is néha úgy tűnik. – Folytatni fogom a kiképzésed, míg a pártfogód az ágyat nyomja – jelentem be, mire felpillant rám. – Kezdd el visszaidézni, amiket tanítottam neked és azt is, amit tőlem függetlenül tanultál, mert elgyepállak, ha szánalmasan kevés a tudásod. Nem elég a szavakkal jól bánni, sőt, sokszor kurva mindegy, mennyire beszélsz jól, ezt vésd az eszedbe. Van végre valami mondanivalód?
- Nincs. – És már csak szeme villanását látom. Túl gyors hozzám képest, mire mozdulok, már beledöfött abba a pontba, amit én kívántam megnyomni a nyakán. Összegörnyedek és köhögök, persze utána kapok, de Deon után aztán hiába, a kölyök fel van turbózva. És van benne kurázsi, nem szalad el, csak lepattan az ágyról és mint egy elégedett vadász, amelyik beleeresztette az első golyót a vadba, méreget. Elégedett vagyok vele, kellemes visszaharapással jutalmazott meg a kegyetlenségemért, ezzel pedig megnyerte a szabadságát. De mit is csodálkozom? Folyton ezt csinálja…
- Pontos találat – dicsérem elmosolyodva. Még felmutatja a középső ujját, aztán távozik a szobából, én pedig a fájdalmat eloszlatva, jóízűen röhögök. Rajta? Nem.
Meglátjuk, ki kapja be kinek, kölyök, meglátjuk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése