316.

Deon

Tatsuki kezei igazi művészkezek. Ránéz az ember és érzi, hogy rajzol, fest, vagy szobrászkodik, de alkot velük. Ellenben ha arról van szó, vasmarokként zárul bármire, olyan erős szorítása van, hogy nem érdemes kekeckedni, különben összeroppantja még a csontot is. Nem tudom, igazából képes lenne-e rá, de főleg tapasztalati úton nem szeretném megtudni. Nekem bőven elég, hogy ki bírja gyúrni az izmaimból a görcsöket és egyetlen fogással mozdulatlanná tud tenni. Ha nem tisztelném benne azt az állatot, ami működteti, ráuszítanám Asamét, de az, ahogy az emberekkel bánt, mindigis valami különös csodálatot váltott ki belőlem. Mindenkivel megtalálta a közös hangot és én láttam, hogyan fékez meg egy képzett harcikutyát puszta kézzel. Más lőtt volna, Tatsuki azonban a hóna alá kapta a nyaka tövénél az állatot és olyan helyen mart az izomzatába, amitől segélykiáltásszerű vonyításba kezdett. Ezután már csak odavágta a földhöz a kutyát és az a hasát mutatva megadta magát. Valahogy minden emberrel ezt tette, aki nem volt hajlandó engedelmeskedni neki, nem okozott komoly sérülést, nem bántotta igazán, de a legkeményebben fájó pontjába belemart, legyen az a lelkében vagy a testében. És mégis sokan vonzódnak hozzá, ami majdnem érthetetlen a számomra. De csak majdnem. A tetoválómesterből mindig az sugárzott, hogy nem fél a brutalitásig elmenni és ha nem ölöd meg, képtelenség megállítani. Ezért örültem, amikor tanítgatni kezdett. Nem vettük komolyan, ő úgy mesélt nekem dolgokat, mintha félvállról vette volna az egészet, én pedig mindig úgy tettem, mintha édesmindegy lenne, mit dumál, kicsinyes játékoknak tűntek a tesztjei, kivéve azt, amibe belebuktunk, de most, visszatekintve úgy látom, még sosem akart ennyire komolyan semmit, mint a tanítványának engem. Minden kegyetlenséget annak köszönhetek, hogy a saját képére akar bizonyos szinten formálni, azt akarja, hogy ne érezzek fájdalmat, félelmet, aggodalmat, hanem befolyásolhatatlanul, a saját ösztön- és tudatlényemből fakadóan cselekedjek. És én így teszek. Azt a hűséget, elkötelezettséget és odaadást, amit ő tanúsít felém, én Asame felé teszem, és ahogy Tatsuki képes kiszakítani a pórázát a kezemből, meglógni tőlem és mégsem árulna el sosem, úgy én is képes vagyok elhagyni Asamét egy rövid időre. Ahogy azt Ryuuichinek is megmondtam.


Tudom, mi a következő lecke. A kényszerítés-kezelés. A fájdalmat már nagyjából megtanultam elviselni, felhasználni, most nehezebb feladatot kapok. Hogy félek-e tőle? Igen. És hogy ennek ellenére akarom-e? Persze. Tanulni akarok, bár ez nem lesz olcsó lecke, ahogy az előzőek sem voltak azok. Tatsuki viszont könyörtelen tanár, akár az élet és olyan helyzeteket generál, amelyeket yakuzaként is túl kell élnem. Csak hogy ezt Asaménak hogy adagolom be...


Eligazítom magamon a ruhát, míg a hálószobához érek, majd halkan benyitok. Asame ébren van, ezért mindent elfelejtek és mosolyogva szelem át a szobáját, hogy az ágyára telepedjek. Sokkal jobban néz ki, mint eddig, és ez örömmel tölt el.

- Miről maradtam le? – kérdezem meg tőle is és egyben Ryuuichitől is.