320.

Asame

- Eltévedni vagy felfedező útra menni a házban? - kérdezek rá komoly képet vágva. - Ha előbbi, akkor arról le kell mondanod egy darabig, itt már akkor sem tévednék el, ha bekötnéd a szemem – árulom el neki még mindig a komolyság álcáját viselve. Most már érzem, hogy megint fáradok, de egyelőre még nem akarok visszaaludni, valahogy az az érzésem, hogy ha ezt megtenném, a kölyök megint meglépne mellőlem. Magamhoz ölelem még jobban és rácsúsztatom kezem testemet ölelő kezére. Végigsimítok karján, egészen válláig, ujjammal megcirógatom nyakát és álla alá csúsztatva kezem vonom őt egy hosszú csókba, s csak akkor szakítom meg, mikor már erősen küzdök a levegőhiánnyal. Elmosolyodom szemébe nézve és puszit lehelek ajkaira, majd kezemmel, mely eddig őt ölelte szorosan, kinyúlok a pohárért. Szomjas a marha, inni akar a drog... vagy úszni a hal? Nézőpont kérdése, azt hiszem... Bár halat nem ettem, így marad az előbbi verzió. Még mindig nem vagyok megbékélve azzal a dologgal, hogy Takashi morfiumot adatot be nekem. A pohár azonban üresen fogad, így inkább visszateszem azt és magamhoz ölelem újra Deont. A kölyök persze nem hagyja annyiban a dolgot, úgyhogy kénytelen vagyok engedni neki. Kikászálódik mellőlem és tölt az asztalon lévő teából, majd visszatér hozzám és a kezembe nyomja azt. Iszok belőle és visszateszem, vagyis tenném, ha Deon nem kapná ki a kezemből és nem tenné meg ő. Jó, rendben, felfogtam én a dolgot, pedig tényleg jobban vagyok... Visszafészkeli magát végül mellém, én pedig újra magamhoz ölelem. - Azt hiszem, nem vagyok valami remek beszélgetőpartner mostanában – mondom csendesen, de elmosolyodva és lehunyom szemem szorosan tartva karjaimban. - Nem is kérdeztem. Édesanyád, hogy viselte a dolgot? - kérdezem csendesen. Emlékszem, hogy mikor először magamhoz tértem, akkor kereste őt telefonon... vagy az már a második volt? Nem tudom, de ezt mindenképpen meg akartam kérdezni.