Mosolygom Asamén. Azt hiszem, nem akarom kifejteni neki, hogy néha vagyok annyira szédült, hogy elcsámborgom és nem is figyelek arra, merre mentem, ezért hirtelen olyan helyen találom magam, ahova nem tudom, hogy jutottam, hol van és hogyan kéne hazajutni. Persze nem kell félteni, ritkán adom fel, szóval megküzdöm azért, hogy ismerős terepre jussak és az ilyen élményektől mindig csak gazdagabb lett a helyismeretem. Igen, elég ciki egyszeriben ráébredni, hogy fingod sincs, hol a francban vagy, de egy kisebb győzelem a világ felett, mikor hazatalálsz onnan.
Az ölelés szorul körülöttem, kellemesen erőssé válik és kóbor, kutakodó ujjak járják végig a bőröm izgalmas bizsergést keltve bennem. Igyekszem nem fészkelődni, visszafogni az ösztönt, melyet Asame ébresztget bennem, de azt hiszem, a csókom elárul. Képtelenség nem bevallani így mindent, a hiányt, a vágyat, a szerelmet, a féltést, … őszintén odaadni mindent és elfogadni, amit cserébe kapok. Még emlékszem a fájdalomra, amit először éreztem, tompán még most is képes felsajdulni, de már nem kínoz meg, nem próbál megölni, csupán lassan, emlékeztetőül hasogat, növelve az örömöt. Úgy érzem, a testem feloldódik, lávaszerű masszává válik és forrong bennem minden. Hogy képes lennék, mint egy vadállat, tépni, marcangolni, így eltávolítani minden akadályt, ami elém gördül és megpróbál megakadályozni abban, hogy megszerezzem, amit akarok. Azonban egy golyó ütötte sebet nem távolíthatok el úgy, mint a rajta nyugvó kötést. Sőt, jobb ha meg sem kísérlem az ilyesmit.
Asame mosolyog. Rajtam? A hevességemen? Vagy csak egyszerűen örül, hogy itt vagyok vele? Annak, hogy így vagyok itt? Ezt nem tudom kiolvasni a szemeiből, csupán azt, hogy jó érzés számára valami, ami nyilván kötődik az elmúlt percekhez és hozzám. És egy kis csókot is kapok azért a valamiért jutalmul, majd mocorogni kezd. Kifigyelem, miben mesterkedik, aztán próbálok segíteni neki, hogy szomját oltsa, csakhogy Asame inkább engem akar még maga mellett tartani, mintsem igyon. Hát nem, Takashi a lelkemre kötötte, hogy itassam, úgyhogy bármennyire is nem akar elengedni és bőröm fázni kezd az érintése nélkül, kikecmergek mellőle és az asztalon álló teával megtöltöm a poharat, s azt adom neki. Sok szempontból jobb, mint a víz. Mikor Asame befejezi az ivást és az éjjeliszekrény felé nyúl, hogy letegye a poharat, kihúzom azt ujjai közül. Ha nem tudnám, mennyire kényelmetlen egy büszke ember számára, hogy nyomorultnak érzi magát a kiszolgálástól, mellékelnék neki egy megrovó pillantást is, hogy másfél nappal egy súlyos lövés után ne nagyon akarjon már mozgolódni, ám tisztában vagyok vele, hogy ezzel legjobb esetben csak megbántanám, a legrosszabban pedig akár harciasan lépne fel, márpedig egyiket sem szeretném. Igyekszem a belém szorult empátiát felhasználni és szelíd maradni, mikor az aggodalomtól képes lennék valóban az ágyhoz kötözni, nyugtatót beadni neki, vagy bármit. Mert azt akarom, hogy maradéktalanul felépüljön, méghozzá minél hamarabb. Nem a szex miatt, még csak nem is a tanításom folytatásáért, egyszerűen csak azért, mert úgy van rendben minden, ha ő nem az ágyat nyomja. Tény, hogy még sérülten is páratlan látványt nyújt és többet láttam így, mint enélkül, mégis... Egyszerűen a szabadság Asaméhoz tartozik.
Óvatosan visszafekszem mellé és újra hozzábújok, átölelem. Szeretnék jobban, szorosabban, erősebben, de nem lehet. Most nem. Majd… Addig meg élvezem, hogy egyáltalán ébren van, tudatában annak, hogy vele vagyok, hogy puszit nyom a fejemre, beszél hozzám, rám néz, megcsókol, megcirógat, ölel, …
Menthetetlenül szerelmes vagyok. Vajon törvényszerű, hogy az ember végül teljesen bekattan ettől és tökéletessé válik számára az élet minden nyűgjével, problémájával, buktatójával, nyomorúságával, ocsmányságával, mocskával és egyéb szépséghibájával?
Kuncogok Asame megállapításán. Nem igazán egy bőbeszédű alak, én azonban ezt cseppet sem bánom. Így Asame.
- Ugyan – mondom neki csendesen -, legalább hagysz érvényesülni – teszem hozzá elvigyorodva. – De nem kell mindig dumálnom nekem sem... van, amikor a csönd is jó – vallom be némi késleltetéssel. Eszembe jut az, mikor összeválogattam időnként pár számot, úgy egymás után pakoltam őket, hogy mindig fokozódjon a végére a hangulat, de kivettem a lejátszó opciói közül azt, hogy megismételje a lejátszási listát, és míg ment az a négy-öt szám, eszetlenül tomboltam, majd elterültem a szobám szőnyegén és a szívem dobolását, a vérem lüktetését, a légzésem vad, ritmustalan ütemét hallgatva, élvezve a forró pulzálást, csak hevertem a sötétben és minden annyira, de annyira tökéletes volt. Mielőtt mesélni kezdenék erről, Asame anyáról kérdez, én pedig szomorúan felsóhajtok. – Rosszul. Hihetetlenül ki van borulva és nem tudom, mi lenne az okos lépés tőlem, ott lenni vele, vagy hagyni, hogy egymást támasztva a húgommal maguktól álljanak fel ebből a csapásból – vallom be őszintén, halk hangon. – Túl agresszív vagyok, ha apám szóba kerül. Érzem, hogy bele tudnám fojtani egy pohárnyi vízbe, anya viszont annak ellenére is hűségesen szereti, kitart mellette, hogy tudja, apa tisztában volt a tetteivel. Egyszerűen nem tudom felfogni! – csattanok fel keserűen, a tehetetlenségtől dühösen. – Szerintem megbocsáthatatlan és árulás, amit tett... Tönkretette az anyámat, ezzel végleg... - A bennem kavargó mérges gyűlölettől elfúl a hangom, felizzani érzem a pillantásom és izmaim is egy pillanatra keményre feszülnek. – Anya mindent feláldozott érte és ez a hála, hogy mindhármunkat felhasznált a saját céljaira. Ő itt csak egy kibaszott idegen, egy gyökértelen paraszt, valaki, aki gátlástalanul áttaposott az őt imádó nőn és két kölykön, akik ráadásul az ő véréből valók... - Harapom és egyszerre vakkantom a szavakat, szinte látom magam ugató kutyaként, villogó szemekkel, vicsorogva, s még a szívem is vad tamtamot ver. - És miért? Ez az, amit nem látok be, ami hiányzik számomra a kirakósból. Az egésznek a közepe, de ha megértem, mit miért, hogyan, mennyire, ... - A mondatot nem fejezem be. Nem akarom kimondani, még szépítve, kozmetikázva, sehogy sem. Szívem szerint megölném, de azzal megadnám anyám számára a kegyelemdöfést és arra nem akarok képes lenni. Nem akarom bántani őt, nem akarom, hogy több fájdalom érje. – Anya azt kérdezte tőlem, nem tudnánk-e tenni valamit apáért. Végig sem hagytam mondani a kérdést, megmondtam neki azonnal, hogy ha lenne lehetőség rá, akkor sem engedném, hogy valaki kihasználja – vallom be kemény hangon. - Meg akart róla győzni, hogy apám mindent azért tett, hogy a család jólétét szolgálja és én tényleg nem tudom, anya ennyire hisz apában, ennyire megvezette őt, vagy csak azért tart ki mellette, mert egy feleségnek ez a dolga, de ha Tatsuki nem fékez meg... - Újabb félbehagyott mondat, újabb el nem mondott jóslat, újabb teher, amely a lelkemet nyomja, csak megfeledkezem róla, ha lehet. – Anya mindig nyugodt, következetes és szelíd, de sikerült addig eljuttatnom, hogy felpattant az asztaltól és rácsapta a lapjára a csészéjét. Nem tudom érzékeltetni, ez mennyire durva reakció tőle, Asame – mondom neki kicsit kétségbeesve. – És én fel bírtam volna borítani az egész asztalt mindenestől, annyira dühített, hogy még most is apám mellett van – vallom be a legőszintébben. – Tatsuki azt mondta, néha igenis ki kell állnunk a választottunk mellett, hiába tudjuk, hogy rosszat tett, de én egyszerűen nem tudok ebbe beletörődni. Engem elképzelhetetlenül feldühít ez a helyzet, és hiába forgatta rám vissza a szituációt, meghasadnék, mert igen, az egyik felem ott posztolna a választottam mellett, a másik viszont ellene menne. Az, hogy nem hajlom meg, nem alkuszom le az elveimből vagy az elhatározásaimból, és a hűség, elköteleződés, szeretet ugyanolyan súllyal kerülne mérlegre, és igen, tudom, jönne az élet, hogy választásra bírjon, s ha nem tudnék, megint összetörne... Ugyanaz a helyzet, mint évekkel ezelőtt, vagy lejjebb engedem a lécet, vagy fennakadok rajta, de úgy vagyok vele, hogy ha másodjára sem sikerül megugranom, akkor majd harmadjára menni fog, mert amíg élek, nem adom fel – folytatom szinte teljesen belemélyülve az értelmetlen dühöngésbe. – Nem arról van szó, hogy nem tudok megbocsátani, mert ez nem igaz... meg tudnék, de erre nem érdemel nálam bocsánatot senki... Elárult minket és fel is használt. – A gyűlölet és az indulat olyan erős bennem, hogy reszketek tőle és a légzésem sem normális ütemű már régóta. – És nekem ott kéne lennem anya mellett, de így nem... így csak bántanám őt... arra akarnám kényszeríteni, hogy ő is végre megtagadja azt az embert. Hogy beismerje, érdemtelen a jóra. De anyának, én komolyan mondom, nem tudom, mi kéne ahhoz, hogy eljusson eddig. Minket kellett volna eladnia Kínának? – tippelem meg ridegen és előre hajolok, mert fulladok. Csak zihálva bámulom Asame takarójának redőit, a látásomat elhomályosítják a könnyek, melyek aztán kövér cseppekben hullnak alá és hirtelen megértek valamit. Egy pillanat alatt, mintha elvágnák a sírást, józanná válok és felnézek Asaméra. – Ez már megtörtént... - suttogom. – Lux azért van itt és azért nem tudhatok semmit vele kapcsolatban, mert engem már eladtak neki. – Kijelentem, de bizonytalanul, a mondatba rejtve a kérdést, miközben szinte biztos vagyok abban, hogy ez így igaz szóról szóra.
Az ölelés szorul körülöttem, kellemesen erőssé válik és kóbor, kutakodó ujjak járják végig a bőröm izgalmas bizsergést keltve bennem. Igyekszem nem fészkelődni, visszafogni az ösztönt, melyet Asame ébresztget bennem, de azt hiszem, a csókom elárul. Képtelenség nem bevallani így mindent, a hiányt, a vágyat, a szerelmet, a féltést, … őszintén odaadni mindent és elfogadni, amit cserébe kapok. Még emlékszem a fájdalomra, amit először éreztem, tompán még most is képes felsajdulni, de már nem kínoz meg, nem próbál megölni, csupán lassan, emlékeztetőül hasogat, növelve az örömöt. Úgy érzem, a testem feloldódik, lávaszerű masszává válik és forrong bennem minden. Hogy képes lennék, mint egy vadállat, tépni, marcangolni, így eltávolítani minden akadályt, ami elém gördül és megpróbál megakadályozni abban, hogy megszerezzem, amit akarok. Azonban egy golyó ütötte sebet nem távolíthatok el úgy, mint a rajta nyugvó kötést. Sőt, jobb ha meg sem kísérlem az ilyesmit.
Asame mosolyog. Rajtam? A hevességemen? Vagy csak egyszerűen örül, hogy itt vagyok vele? Annak, hogy így vagyok itt? Ezt nem tudom kiolvasni a szemeiből, csupán azt, hogy jó érzés számára valami, ami nyilván kötődik az elmúlt percekhez és hozzám. És egy kis csókot is kapok azért a valamiért jutalmul, majd mocorogni kezd. Kifigyelem, miben mesterkedik, aztán próbálok segíteni neki, hogy szomját oltsa, csakhogy Asame inkább engem akar még maga mellett tartani, mintsem igyon. Hát nem, Takashi a lelkemre kötötte, hogy itassam, úgyhogy bármennyire is nem akar elengedni és bőröm fázni kezd az érintése nélkül, kikecmergek mellőle és az asztalon álló teával megtöltöm a poharat, s azt adom neki. Sok szempontból jobb, mint a víz. Mikor Asame befejezi az ivást és az éjjeliszekrény felé nyúl, hogy letegye a poharat, kihúzom azt ujjai közül. Ha nem tudnám, mennyire kényelmetlen egy büszke ember számára, hogy nyomorultnak érzi magát a kiszolgálástól, mellékelnék neki egy megrovó pillantást is, hogy másfél nappal egy súlyos lövés után ne nagyon akarjon már mozgolódni, ám tisztában vagyok vele, hogy ezzel legjobb esetben csak megbántanám, a legrosszabban pedig akár harciasan lépne fel, márpedig egyiket sem szeretném. Igyekszem a belém szorult empátiát felhasználni és szelíd maradni, mikor az aggodalomtól képes lennék valóban az ágyhoz kötözni, nyugtatót beadni neki, vagy bármit. Mert azt akarom, hogy maradéktalanul felépüljön, méghozzá minél hamarabb. Nem a szex miatt, még csak nem is a tanításom folytatásáért, egyszerűen csak azért, mert úgy van rendben minden, ha ő nem az ágyat nyomja. Tény, hogy még sérülten is páratlan látványt nyújt és többet láttam így, mint enélkül, mégis... Egyszerűen a szabadság Asaméhoz tartozik.
Óvatosan visszafekszem mellé és újra hozzábújok, átölelem. Szeretnék jobban, szorosabban, erősebben, de nem lehet. Most nem. Majd… Addig meg élvezem, hogy egyáltalán ébren van, tudatában annak, hogy vele vagyok, hogy puszit nyom a fejemre, beszél hozzám, rám néz, megcsókol, megcirógat, ölel, …
Menthetetlenül szerelmes vagyok. Vajon törvényszerű, hogy az ember végül teljesen bekattan ettől és tökéletessé válik számára az élet minden nyűgjével, problémájával, buktatójával, nyomorúságával, ocsmányságával, mocskával és egyéb szépséghibájával?
Kuncogok Asame megállapításán. Nem igazán egy bőbeszédű alak, én azonban ezt cseppet sem bánom. Így Asame.
- Ugyan – mondom neki csendesen -, legalább hagysz érvényesülni – teszem hozzá elvigyorodva. – De nem kell mindig dumálnom nekem sem... van, amikor a csönd is jó – vallom be némi késleltetéssel. Eszembe jut az, mikor összeválogattam időnként pár számot, úgy egymás után pakoltam őket, hogy mindig fokozódjon a végére a hangulat, de kivettem a lejátszó opciói közül azt, hogy megismételje a lejátszási listát, és míg ment az a négy-öt szám, eszetlenül tomboltam, majd elterültem a szobám szőnyegén és a szívem dobolását, a vérem lüktetését, a légzésem vad, ritmustalan ütemét hallgatva, élvezve a forró pulzálást, csak hevertem a sötétben és minden annyira, de annyira tökéletes volt. Mielőtt mesélni kezdenék erről, Asame anyáról kérdez, én pedig szomorúan felsóhajtok. – Rosszul. Hihetetlenül ki van borulva és nem tudom, mi lenne az okos lépés tőlem, ott lenni vele, vagy hagyni, hogy egymást támasztva a húgommal maguktól álljanak fel ebből a csapásból – vallom be őszintén, halk hangon. – Túl agresszív vagyok, ha apám szóba kerül. Érzem, hogy bele tudnám fojtani egy pohárnyi vízbe, anya viszont annak ellenére is hűségesen szereti, kitart mellette, hogy tudja, apa tisztában volt a tetteivel. Egyszerűen nem tudom felfogni! – csattanok fel keserűen, a tehetetlenségtől dühösen. – Szerintem megbocsáthatatlan és árulás, amit tett... Tönkretette az anyámat, ezzel végleg... - A bennem kavargó mérges gyűlölettől elfúl a hangom, felizzani érzem a pillantásom és izmaim is egy pillanatra keményre feszülnek. – Anya mindent feláldozott érte és ez a hála, hogy mindhármunkat felhasznált a saját céljaira. Ő itt csak egy kibaszott idegen, egy gyökértelen paraszt, valaki, aki gátlástalanul áttaposott az őt imádó nőn és két kölykön, akik ráadásul az ő véréből valók... - Harapom és egyszerre vakkantom a szavakat, szinte látom magam ugató kutyaként, villogó szemekkel, vicsorogva, s még a szívem is vad tamtamot ver. - És miért? Ez az, amit nem látok be, ami hiányzik számomra a kirakósból. Az egésznek a közepe, de ha megértem, mit miért, hogyan, mennyire, ... - A mondatot nem fejezem be. Nem akarom kimondani, még szépítve, kozmetikázva, sehogy sem. Szívem szerint megölném, de azzal megadnám anyám számára a kegyelemdöfést és arra nem akarok képes lenni. Nem akarom bántani őt, nem akarom, hogy több fájdalom érje. – Anya azt kérdezte tőlem, nem tudnánk-e tenni valamit apáért. Végig sem hagytam mondani a kérdést, megmondtam neki azonnal, hogy ha lenne lehetőség rá, akkor sem engedném, hogy valaki kihasználja – vallom be kemény hangon. - Meg akart róla győzni, hogy apám mindent azért tett, hogy a család jólétét szolgálja és én tényleg nem tudom, anya ennyire hisz apában, ennyire megvezette őt, vagy csak azért tart ki mellette, mert egy feleségnek ez a dolga, de ha Tatsuki nem fékez meg... - Újabb félbehagyott mondat, újabb el nem mondott jóslat, újabb teher, amely a lelkemet nyomja, csak megfeledkezem róla, ha lehet. – Anya mindig nyugodt, következetes és szelíd, de sikerült addig eljuttatnom, hogy felpattant az asztaltól és rácsapta a lapjára a csészéjét. Nem tudom érzékeltetni, ez mennyire durva reakció tőle, Asame – mondom neki kicsit kétségbeesve. – És én fel bírtam volna borítani az egész asztalt mindenestől, annyira dühített, hogy még most is apám mellett van – vallom be a legőszintébben. – Tatsuki azt mondta, néha igenis ki kell állnunk a választottunk mellett, hiába tudjuk, hogy rosszat tett, de én egyszerűen nem tudok ebbe beletörődni. Engem elképzelhetetlenül feldühít ez a helyzet, és hiába forgatta rám vissza a szituációt, meghasadnék, mert igen, az egyik felem ott posztolna a választottam mellett, a másik viszont ellene menne. Az, hogy nem hajlom meg, nem alkuszom le az elveimből vagy az elhatározásaimból, és a hűség, elköteleződés, szeretet ugyanolyan súllyal kerülne mérlegre, és igen, tudom, jönne az élet, hogy választásra bírjon, s ha nem tudnék, megint összetörne... Ugyanaz a helyzet, mint évekkel ezelőtt, vagy lejjebb engedem a lécet, vagy fennakadok rajta, de úgy vagyok vele, hogy ha másodjára sem sikerül megugranom, akkor majd harmadjára menni fog, mert amíg élek, nem adom fel – folytatom szinte teljesen belemélyülve az értelmetlen dühöngésbe. – Nem arról van szó, hogy nem tudok megbocsátani, mert ez nem igaz... meg tudnék, de erre nem érdemel nálam bocsánatot senki... Elárult minket és fel is használt. – A gyűlölet és az indulat olyan erős bennem, hogy reszketek tőle és a légzésem sem normális ütemű már régóta. – És nekem ott kéne lennem anya mellett, de így nem... így csak bántanám őt... arra akarnám kényszeríteni, hogy ő is végre megtagadja azt az embert. Hogy beismerje, érdemtelen a jóra. De anyának, én komolyan mondom, nem tudom, mi kéne ahhoz, hogy eljusson eddig. Minket kellett volna eladnia Kínának? – tippelem meg ridegen és előre hajolok, mert fulladok. Csak zihálva bámulom Asame takarójának redőit, a látásomat elhomályosítják a könnyek, melyek aztán kövér cseppekben hullnak alá és hirtelen megértek valamit. Egy pillanat alatt, mintha elvágnák a sírást, józanná válok és felnézek Asaméra. – Ez már megtörtént... - suttogom. – Lux azért van itt és azért nem tudhatok semmit vele kapcsolatban, mert engem már eladtak neki. – Kijelentem, de bizonytalanul, a mondatba rejtve a kérdést, miközben szinte biztos vagyok abban, hogy ez így igaz szóról szóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése