Szörnyű hangok szűrődnek ki a szobából, ordenáré kiabálásféle, de mintha démon torokból szólnának, bennem meg még az ütő is megáll. Őrjöng a kölyök. Azonnal leteszem a táblát, a papírt és a rajzeszközeimet a szőnyegre, s már pattanok is. Engem aztán nem érdekel, hogy nincs létjogosultságom Asame szobájában, úgy rontok oda be, mint egy félnótás, aki a legpusztítóbb tűzvészről ad jelentést. A látvány, ami elém tárul, rémisztő lenne, ha még nem láttam volna őt így. Vergődik, szabadulni akar, de hogy csak a yakuza öleléséből, vagy mindentől, azt nem tudom biztosra. A szemei könnyesek, de már rég nem sír, fókusztalanul mered a semmibe és önkívületi állapotban kínlódik, mert harcolni már nem tud. A folyamat nagyon hasonlít egy epilepsziás rohamhoz, de nem az, szörnyűbb annál, mert a rángások céltudatosak: lerázni, leverni, lelökni, letolni, levetni, ami visszafog. De hogy mi jön utána? Az az, amit nem lenne jó megvárni, mert filmeken nem ábrázolnak olyan látványos démonmegszállást, mint amit a srác képes produkálni.
Ezt a fajta szenvedést nem bírom elviselni, felőrli az idegzetem és inkább tűzbe ugranék elégni, mintsem ezt egy fél percig is tétlenül nézzem. Persze Asaménak fingja sem lehet, hogy mit kéne csinálni, nyugtatni próbálja, pedig Deon most a saját fantazmagórái rabja. Odaugrom, lenyitom állkapcsát és szájába tolom az alkarom legkeskenyebb részét úgy, hogy ne csak a bőrt foghassa be a fogaival, mert akkor tuti kitép belőlem egy darabot, majd befeszítem az izmaim és tarkójára fogva tartom ott. Morogva vési a fogait a karomba, de hősiesen tűröm a fájdalmat. Ez az első lépés.
- Ereszd el! - parancsolom ellentmondást nem tűrő, halk hangon Asaménak, s egy pillanat erejéig a szemébe nézek, mert most szükségem van a bizalmára, hogy megtehessem a következő lépést. Amint Asame visszavonul, már karolom is lábammal magamhoz a még mindig vergődő Deont, hogy lehúzzam az ágyról. Miután földet érünk, megfeszítem az izmaim és kicsit elfordítom a karom fogai zárjában, hogy nagyobbra nyissam a száját, majd beljebb tolom az alkarom, hogy elzárjam őt a vad légzéstől. A szemei ide-oda járnak, dühös szikrákat szórnak, fogai még elszántabban zárulnak rám, ám felfogja, hogy kíméletlenül elkezdem a saját fegyverét felhasználni ellene, hiszen tarkójánál fogva még mindig a karomra szegezve tartom. Elkezdem így megfojtani, mert ő nem valami benyomott orrú pitbull, hogy addig tartsa fogva a beharapott húscafatot, míg ki nem tépi az áldozatból, hanem az éltető oxigénhez a száján keresztül jut. Jutott, mert most elzárom tőle, így kényszerítve, hogy az orrán vegye a levegőt és próbálja ösztönösen normalizálni a légzését. Persze ez nem történik meg, pánikba esik. Már nem vési a fogát olyan mélyen belém, állkapcsa zárja enged, kezeivel pedig ügyetlenül igyekszik eltolni arcától a karom, de nem hagyom neki. Rémületté változnak az indulatok az íriszeiben, más lesz a mozgása is, a támadó indulatok védekezővé, visszahúzódóvá válnak, azonban tudom, ha most engednék a szorításon, amint kibújik a hurokból, torkon harap, mint egy igazi vadállat.
Percekig tart a küzdelmünk, mígnem kellően fullad már ahhoz, hogy az ájulás közelébe kerüljön. Fél, látom rajta, nyüszít is, de csak akkor eresztem, mikor már legyengült. Oldalára fektetem a földön, mint egy leterített, elkábított vadat, s fölé hajolva, az arcát figyelve simogatom vállát, oldalát, hátát.
- Szeret poénkodni azzal, hogy semmire se reagál normálisan – kezdem csendesen, mert ha erre az emberre kell hagynom egy időre őt, tudnia kell, mit csináljon egy hasonló helyzetben. Márpedig kénytelen leszek előbb-utóbb itt hagyni Deont, mert ő Asamét választotta, ezzel pedig hiába vitázom, a döntésén semmi esetre sem fog változtatni. - De ez kicsit sem vicces akkor, amikor dühöng – folytatom ugyanazon a mély, nyugodt hangon. - A hisztéria még elviselhető, meghallgatja az ember, de a dühkitörés Deonnál ritkán jár valaminek az elpusztításával, ahhoz túlságosan lerohanja, hogy képes legyen cselekvésre – magyarázom. - Bekapcsol persze az automatikus önkontroll is, ettől azonban minden feszültség befele fordul. Befojt, ezért magában kezd harcolni. Mivel állandóan drog hatása alatt áll, hallucinál – teszem hozzá, hogy megértessem Asaméval, mi történik ilyenkor a gyerekben. - Felesleges nyugtatni, se hall, se lát, azt viszont érzékeli, ami a testével történik. Ha lefogod, ellened is harcolni kezd. Megteheted, hogy egy helyben tartod, lefogod, de nem fog tőle kijózanodni, ellenben úgy fog rád reagálni, mintha az esküdt ellensége lennél és támad. Tipikusan az a helyzet, mint az alvajárónál, ne ébreszd fel, mert vagy neki ártasz, vagy ő árt neked. Ismer egy-két olyan dolgot, amivel veszélyes lehet, úgyhogy nem javaslom, hogy ezzel próbálkozz. Már csak azért sem, mert elég látnia egy mozdulatot, amit józanul nem tud megcsinálni, eszébe sem jutna, ebben az állapotban azonban majdnem tökéletesen képes kivitelezni, hiszen az egyetlen, ami vezérli, a túlélési ösztön. - Míg beszélek, továbbra is folyamatosan ébren tartom, masszírozom Deont. - Maradhatna, mint megoldás, hogy hagyod vergődni, de ha csak kicsit is szereted, nem fogod tudni végignézni, mert megdöglesz, annyira megkínoz. A dilinyósokat is leszedálják inkább, mintsem hagyják kifáradásig őrjöngeni. Nem beszélve arról, hogy ilyenkor önveszélyessé válik – teszem hozzá kiemelve ennek jelentőségét. - A harc fejben zajlik, de a test tevékeny marad, ráadásul Deon számára a fizikai valóság attól különbözik az álomtól, hogy érzi a fájdalmat. Ez hozza vissza, ha elalszik, vagy ha azt hiszi, hogy álmodik, vagyis ha szabadulni akar a belső fogságból, maga ellen fordul. Azt hiszem, ez kapcsolódik ahhoz, hogy ha hagynád vergődni, nekiállna kitördelni a saját ujjait, felharapni a bőrét, kitépkedni a pirszingjeit, satöbbi. Megszabadulni az álomtól, ami kínozza, ez a motorikája a folyamatnak – magyarázom komolyan, most már a hasára fordítva a srácot és lassan gyurmázva az izmait. - Én órákig hallgattam erről az orvosát, mert minden mindennel összefügg, de többet értettem meg a tapasztalataimból és nekem az vált be, ha egyszerre biztosítom Deon számára a harcteret és teszem harcképtelenné. Sok mindent ültettem el benne ahhoz, hogy működjön ez a módszer, de még mindig kurva nagy lutri, bejön-e – ismerem be őszintén. - Az első reakcióm az volt nekem is, hogy nyugtatni kezdtem, aztán lefogtam. Hasra le, kezek a háta mögé, nehezéknek én. Úgy mozgott, mint egy kukac, visított és a fájdalom se hozta vissza, helyette sokkot kapott, mikor nem bírt szabadulni, aztán elaludt. Viszont vissza kell hozni, ha rizikós helyzetben elalszik, különben a kómáig merülhet, akkor meg mindegy, mit csinálsz, nem fog újra magához térni – térek ki erre is. - Ha észlelted, hogy elaludt, lehetőleg gyorsan kezdd el keltegetni, okozz neki fájdalmat, hiszen ez köti őt a valósághoz és ha ez nem segít, porrá törve kend szét a szájában a gyógyszerét, aztán vértezd fel magad, mert ez csak az első lépés volt. Ekkor lesz rosszul. Marad az öntudatlan állapot, sír, ráng, rókázik, aztán hosszú percekig mered maga elé, míg ki nem tisztul a tudata. Addig viszont együttműködik veled, engedelmes, magától nem csinál semmit, ereje se nagyon van hozzá, de ha valamilyen formában, szóval vagy egyértelmű ráutaló mozdulattal megkéred, hogy megtegyen valamit, megteszi. Lesz még rosszul szerintem, úgyhogy jobb, ha felkészülsz rá – mondom is meg, miért tettem egy kitérőt. - Most nem, mert nem hagyom elaludni – jelentem ki határozottan, még mindig gyúrva őt. - Utálja, ha masszírozzák, de időnként muszáj átgyömöszölni, mert az izmaiban raktározza el a feszültségeket és ha nem gyúrod ki őket, bekeményedik, és fájdalmai lesznek, nem fog tudni mozogni, attól meg csak ideges lesz és... Ez egy öngerjesztő folyamat, egy kurva nagy csapda – teszem egyértelművé. - Ha gáz van, maradj higgadt, ismerd fel gyorsan a helyzetet és ne törődj azzal, hogy bánthatod, mert ha elveszti a lélekjelenlétét, nem Deonnal állsz szemben, hanem mindazzal, amit elfojt, amiről nem beszél, amit elhallgat, eltitkol, vagy ami még a tudatáig sem jut el, olyan mélyre lenyomja magában. Igazából akkor kapod őt vissza, amikor elkezd bocsánatot kérni, szégyenkezni, vagy halkan sírni. Utána már nincs gond, csak ne kezdd el pátyolgatni, mert azzal csak növeled a bűntudatát. Legokosabb ilyenkor azt mondani, hogy semmi gond, és hagyni őt továbblépni – ejtem meg a tanácsomat. - Van kérdésed? - kérdezem meg felpillantva Asaméra, de aztán újra a srác arcát kezdem figyelni, amin szépen látszik, hogy ellenére van, amit vele csinálok, szóval nincs okom aggodalomra. - Tőlem tudsz csak kérdezni, mert neki fogalma sincs, mi van, ha elveszti a fejét. - teszem hozzá, hogy a yakuza érezze, nem tud engem kikerülni, bármennyire is szeretne, aztán egy szánakozó félmosoly suhan át az arcomon, mikor eszembe jut valami. - Most van csak időm mellékelni a korábban kért értelmező kéziszótárat – mondom is ki fanyar szájízzel. - Írásban amúgy sem adtam volna oda, mert még Deon orvosának sem engedtem, hogy leírjon erről bármit. Egyszer már hibáztam, ezért mindent megteszek, hogy másodjára ne forduljon elő – magyarázom meg, noha nem tudom, miért.
Nem változik semmi, Asame ugyanúgy a riválisom marad, de ha nyugodtan akarok aludni, míg ő tanítja a kölyköt, és nem akarom, hogy Bakari is a skalpom akarja, mert örökké idegesítem a féltésemmel és aggodalmammal, akkor betanítom a yakuzát. Ezzel ugyan elveszthetem a saját különlegességemet Deon szemében, de bízom benne, hogy a srác nem csak azért tart maga mellett, mert én vagyok az egyetlen, aki képes kezelni őt, mikor bekattan.
Ezt a fajta szenvedést nem bírom elviselni, felőrli az idegzetem és inkább tűzbe ugranék elégni, mintsem ezt egy fél percig is tétlenül nézzem. Persze Asaménak fingja sem lehet, hogy mit kéne csinálni, nyugtatni próbálja, pedig Deon most a saját fantazmagórái rabja. Odaugrom, lenyitom állkapcsát és szájába tolom az alkarom legkeskenyebb részét úgy, hogy ne csak a bőrt foghassa be a fogaival, mert akkor tuti kitép belőlem egy darabot, majd befeszítem az izmaim és tarkójára fogva tartom ott. Morogva vési a fogait a karomba, de hősiesen tűröm a fájdalmat. Ez az első lépés.
- Ereszd el! - parancsolom ellentmondást nem tűrő, halk hangon Asaménak, s egy pillanat erejéig a szemébe nézek, mert most szükségem van a bizalmára, hogy megtehessem a következő lépést. Amint Asame visszavonul, már karolom is lábammal magamhoz a még mindig vergődő Deont, hogy lehúzzam az ágyról. Miután földet érünk, megfeszítem az izmaim és kicsit elfordítom a karom fogai zárjában, hogy nagyobbra nyissam a száját, majd beljebb tolom az alkarom, hogy elzárjam őt a vad légzéstől. A szemei ide-oda járnak, dühös szikrákat szórnak, fogai még elszántabban zárulnak rám, ám felfogja, hogy kíméletlenül elkezdem a saját fegyverét felhasználni ellene, hiszen tarkójánál fogva még mindig a karomra szegezve tartom. Elkezdem így megfojtani, mert ő nem valami benyomott orrú pitbull, hogy addig tartsa fogva a beharapott húscafatot, míg ki nem tépi az áldozatból, hanem az éltető oxigénhez a száján keresztül jut. Jutott, mert most elzárom tőle, így kényszerítve, hogy az orrán vegye a levegőt és próbálja ösztönösen normalizálni a légzését. Persze ez nem történik meg, pánikba esik. Már nem vési a fogát olyan mélyen belém, állkapcsa zárja enged, kezeivel pedig ügyetlenül igyekszik eltolni arcától a karom, de nem hagyom neki. Rémületté változnak az indulatok az íriszeiben, más lesz a mozgása is, a támadó indulatok védekezővé, visszahúzódóvá válnak, azonban tudom, ha most engednék a szorításon, amint kibújik a hurokból, torkon harap, mint egy igazi vadállat.
Percekig tart a küzdelmünk, mígnem kellően fullad már ahhoz, hogy az ájulás közelébe kerüljön. Fél, látom rajta, nyüszít is, de csak akkor eresztem, mikor már legyengült. Oldalára fektetem a földön, mint egy leterített, elkábított vadat, s fölé hajolva, az arcát figyelve simogatom vállát, oldalát, hátát.
- Szeret poénkodni azzal, hogy semmire se reagál normálisan – kezdem csendesen, mert ha erre az emberre kell hagynom egy időre őt, tudnia kell, mit csináljon egy hasonló helyzetben. Márpedig kénytelen leszek előbb-utóbb itt hagyni Deont, mert ő Asamét választotta, ezzel pedig hiába vitázom, a döntésén semmi esetre sem fog változtatni. - De ez kicsit sem vicces akkor, amikor dühöng – folytatom ugyanazon a mély, nyugodt hangon. - A hisztéria még elviselhető, meghallgatja az ember, de a dühkitörés Deonnál ritkán jár valaminek az elpusztításával, ahhoz túlságosan lerohanja, hogy képes legyen cselekvésre – magyarázom. - Bekapcsol persze az automatikus önkontroll is, ettől azonban minden feszültség befele fordul. Befojt, ezért magában kezd harcolni. Mivel állandóan drog hatása alatt áll, hallucinál – teszem hozzá, hogy megértessem Asaméval, mi történik ilyenkor a gyerekben. - Felesleges nyugtatni, se hall, se lát, azt viszont érzékeli, ami a testével történik. Ha lefogod, ellened is harcolni kezd. Megteheted, hogy egy helyben tartod, lefogod, de nem fog tőle kijózanodni, ellenben úgy fog rád reagálni, mintha az esküdt ellensége lennél és támad. Tipikusan az a helyzet, mint az alvajárónál, ne ébreszd fel, mert vagy neki ártasz, vagy ő árt neked. Ismer egy-két olyan dolgot, amivel veszélyes lehet, úgyhogy nem javaslom, hogy ezzel próbálkozz. Már csak azért sem, mert elég látnia egy mozdulatot, amit józanul nem tud megcsinálni, eszébe sem jutna, ebben az állapotban azonban majdnem tökéletesen képes kivitelezni, hiszen az egyetlen, ami vezérli, a túlélési ösztön. - Míg beszélek, továbbra is folyamatosan ébren tartom, masszírozom Deont. - Maradhatna, mint megoldás, hogy hagyod vergődni, de ha csak kicsit is szereted, nem fogod tudni végignézni, mert megdöglesz, annyira megkínoz. A dilinyósokat is leszedálják inkább, mintsem hagyják kifáradásig őrjöngeni. Nem beszélve arról, hogy ilyenkor önveszélyessé válik – teszem hozzá kiemelve ennek jelentőségét. - A harc fejben zajlik, de a test tevékeny marad, ráadásul Deon számára a fizikai valóság attól különbözik az álomtól, hogy érzi a fájdalmat. Ez hozza vissza, ha elalszik, vagy ha azt hiszi, hogy álmodik, vagyis ha szabadulni akar a belső fogságból, maga ellen fordul. Azt hiszem, ez kapcsolódik ahhoz, hogy ha hagynád vergődni, nekiállna kitördelni a saját ujjait, felharapni a bőrét, kitépkedni a pirszingjeit, satöbbi. Megszabadulni az álomtól, ami kínozza, ez a motorikája a folyamatnak – magyarázom komolyan, most már a hasára fordítva a srácot és lassan gyurmázva az izmait. - Én órákig hallgattam erről az orvosát, mert minden mindennel összefügg, de többet értettem meg a tapasztalataimból és nekem az vált be, ha egyszerre biztosítom Deon számára a harcteret és teszem harcképtelenné. Sok mindent ültettem el benne ahhoz, hogy működjön ez a módszer, de még mindig kurva nagy lutri, bejön-e – ismerem be őszintén. - Az első reakcióm az volt nekem is, hogy nyugtatni kezdtem, aztán lefogtam. Hasra le, kezek a háta mögé, nehezéknek én. Úgy mozgott, mint egy kukac, visított és a fájdalom se hozta vissza, helyette sokkot kapott, mikor nem bírt szabadulni, aztán elaludt. Viszont vissza kell hozni, ha rizikós helyzetben elalszik, különben a kómáig merülhet, akkor meg mindegy, mit csinálsz, nem fog újra magához térni – térek ki erre is. - Ha észlelted, hogy elaludt, lehetőleg gyorsan kezdd el keltegetni, okozz neki fájdalmat, hiszen ez köti őt a valósághoz és ha ez nem segít, porrá törve kend szét a szájában a gyógyszerét, aztán vértezd fel magad, mert ez csak az első lépés volt. Ekkor lesz rosszul. Marad az öntudatlan állapot, sír, ráng, rókázik, aztán hosszú percekig mered maga elé, míg ki nem tisztul a tudata. Addig viszont együttműködik veled, engedelmes, magától nem csinál semmit, ereje se nagyon van hozzá, de ha valamilyen formában, szóval vagy egyértelmű ráutaló mozdulattal megkéred, hogy megtegyen valamit, megteszi. Lesz még rosszul szerintem, úgyhogy jobb, ha felkészülsz rá – mondom is meg, miért tettem egy kitérőt. - Most nem, mert nem hagyom elaludni – jelentem ki határozottan, még mindig gyúrva őt. - Utálja, ha masszírozzák, de időnként muszáj átgyömöszölni, mert az izmaiban raktározza el a feszültségeket és ha nem gyúrod ki őket, bekeményedik, és fájdalmai lesznek, nem fog tudni mozogni, attól meg csak ideges lesz és... Ez egy öngerjesztő folyamat, egy kurva nagy csapda – teszem egyértelművé. - Ha gáz van, maradj higgadt, ismerd fel gyorsan a helyzetet és ne törődj azzal, hogy bánthatod, mert ha elveszti a lélekjelenlétét, nem Deonnal állsz szemben, hanem mindazzal, amit elfojt, amiről nem beszél, amit elhallgat, eltitkol, vagy ami még a tudatáig sem jut el, olyan mélyre lenyomja magában. Igazából akkor kapod őt vissza, amikor elkezd bocsánatot kérni, szégyenkezni, vagy halkan sírni. Utána már nincs gond, csak ne kezdd el pátyolgatni, mert azzal csak növeled a bűntudatát. Legokosabb ilyenkor azt mondani, hogy semmi gond, és hagyni őt továbblépni – ejtem meg a tanácsomat. - Van kérdésed? - kérdezem meg felpillantva Asaméra, de aztán újra a srác arcát kezdem figyelni, amin szépen látszik, hogy ellenére van, amit vele csinálok, szóval nincs okom aggodalomra. - Tőlem tudsz csak kérdezni, mert neki fogalma sincs, mi van, ha elveszti a fejét. - teszem hozzá, hogy a yakuza érezze, nem tud engem kikerülni, bármennyire is szeretne, aztán egy szánakozó félmosoly suhan át az arcomon, mikor eszembe jut valami. - Most van csak időm mellékelni a korábban kért értelmező kéziszótárat – mondom is ki fanyar szájízzel. - Írásban amúgy sem adtam volna oda, mert még Deon orvosának sem engedtem, hogy leírjon erről bármit. Egyszer már hibáztam, ezért mindent megteszek, hogy másodjára ne forduljon elő – magyarázom meg, noha nem tudom, miért.
Nem változik semmi, Asame ugyanúgy a riválisom marad, de ha nyugodtan akarok aludni, míg ő tanítja a kölyköt, és nem akarom, hogy Bakari is a skalpom akarja, mert örökké idegesítem a féltésemmel és aggodalmammal, akkor betanítom a yakuzát. Ezzel ugyan elveszthetem a saját különlegességemet Deon szemében, de bízom benne, hogy a srác nem csak azért tart maga mellett, mert én vagyok az egyetlen, aki képes kezelni őt, mikor bekattan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése