324.

Asame

Aprót bólintok Tatsuki mondatára, nem csak én, ezzel tisztában vagyok. A két vadásszal is, ahogy ő nevezte őket. Illetve csak azzal a kettővel, akiket Deonra állítottak, habár azzal is tisztában voltam, hogy engem is el akarnak kapni, mert Deon nálam van. Végül Tatsuki, ha némán is, de jelez, hogy egyelőre semmit ne mondjak, amíg Deon nem hajlandó válaszolni neki, így hátrébb csúszva az ágyon nyúlok bele éjjeliszekrényem fiókjába egy doboz cigit és öngyújtót vadászva, majd én is rágyújtok. Hallgatva a kölyköt és visszahelyezkedve mögé az ölébe rakom a cigit. Ez talán jobban fog tetszeni neki. Figyelem hol Deon, hol Tatsuki reakcióit. Nem erre számított a kölyöktől, meglepte őt, s mikor Deon egyszerűen közli vele, hogy még nem találta ki, csak feldühítette, elröhögi magát. Most valahogy nincs kedvem átlátni a helyzet komikumát, bontakozzanak ki, nekem már úgyis mindegy az ugrálást és minden mást tekintve. El kell érnünk, hogy Deon ennyiben hagyja, habár nem fogja... Ezt még én is tudom róla. Nem lesz egyszerű menet, azt már előre látom.

- Mi az, amit tudsz még? - kérdezem meg végül Tatsukit. Kíváncsi vagyok, ő milyen infókhoz jutott hozzá. Az informátoraim jól dolgoznak és gyorsan, ahogy Nishida is, de mindent ők sem tudnak kideríteni, mindenhez nem férnek hozzá, mert nincs bejárásuk vagy belelátásuk ezekbe, panaszom azonban nem lehet rájuk, ahogy Akihitora sem volt soha. Mindig nagyszerűen dolgozott és most csodálkozom, hogy még nem keresett fel. Vagy csak nem tudok róla, hogy járt itt.

- Hűséges házőrződdel már megvitattam ezt, de sűrítve elmondhatom - válaszol nyugodtan.

- A hűséges házőrzőm és a kölyök elég erősen a fejébe vette, hogy csak annyiról tudhatok, amennyit ők jónak látnak. Csak abba nem gondoltak bele, hogy tisztában vagyok néhány olyan dologgal, amiről nekik sincs fogalmuk - árulom el könnyedén, Tatsuki pedig elkuncogja magát.

- Hát igen, bajos, ha szorul beléjük némi öntörvényűség - sóhajtja színészi játékossággal, mosolyogva, de érzem, hogy húzza az időt, miközben figyeli Deont, akinek megkordul a hasa. A kölyök elvörösödik, Tatsuki morog, én pedig telefonálok. Gyors munkamegosztás. Ryuut hívom és kérek magunknak valami ehetőt, majd bontva a vonalat újra a férfira figyelek.

- Nem minden esetben díjazom az engedelmes pincsiket - válaszolok ezzel az öntörvényűségre vonatkozó kijelentésére. - Szóval? Hallgatlak.

- Nálunk az olyat reggelire szolgálják fel - jelenti ki vigyorogva. Nálunk meg előételnek a reggelihez, de lényegtelen. Néha kell az engedelmesség, de nem mindig. - Jól van. Röviden Lux most nyugiban van, noha igyekszik azért úgy tenni, mintha fontoskodna, rendezgetné az embereit. Van négyféle lehetőség telefonbeszélgetések alapján, ahogy magával vihetné Deont, de ezek csak feszültségnövelők. - Aprót bólintok, jelezve, hogy erről tudok, ezt Ryuuichi is vázolta nekem. - Nem az ő stílusa ajtóstól berontani a házba, szépen megvárja, míg valakinél elszakad a cérna és kihasználja a kínálkozó alkalmat. Nyilván tisztában van azzal, hogy nem jelentene életbiztosítást a számára, ha vadászokat küldene a házhoz, ezért úgy saccolom, jövő hét közepe táján ő maga kíván eljönni, mondván, ha Deon nem megy hozzá a meghívására, ő meghívatja magát.

- Miért én? Azon kívül, hogy engem ismer – kérdezi meg a kölyök.

- Lux szépen a háttérből figyelt, míg Fei és Cheng játszotta a kisded játékait. Te kiskaput jelentesz, mert rajtad keresztül elég sok ember tökét meg lehet szorongatni - válaszol a tőle megszokott egyszerűséggel, Deon viszont grimaszol egyet. Ennél kicsit többről van szó azért, de most kivárom a megfelelő pillanatot. Egyelőre mélyen hallgatok arról a dokumentumról, amit Nishida küldött és amivel valójában foglalatoskodott az utóbbi időben.

- Ez azt jelenti, hogy a feltételezésem nem volt helyes? - kérdez rá egyenesen Deon, mire Tatsuki előbb végiggondolja, hogyan válaszoljon. Közben kopognak az ajtón, s Ryuu lép be rajta kezében egy tálcával. Az asztalra téve azt, minden szó nélkül fordulna is sarkon, ám mielőtt ezt megtehetné, intek neki, hogy adja ide az aktákat, amiket Nishidától kaptunk. Szúrós pillantását ugyanolyan szúrós pillantással jutalmazom, így kénytelen-kelletlen mégis a kezembe adja a dossziét.

- Inkább volt megérzésre alapozott, mintsem logikusan lekövethető, ezért ne érezd magad nyeregben, de fején találtad a szöget. - Tatsuki egy darabig figyeli a dosszié útját, majd ismét Deon arcát kezdi fürkészni. Nem szeretem, mikor nem látom a kölyök arcát, nem kapok képet arról még nagyjából sem, hogy mik játszódhatnak le benne, de egyelőre most be kell érnem azzal, hogy Tatsuki szemmel tartja. - Gyakorlatilag arról van szó, hogy apád téged ítélt eladhatónak, nem a cége tulajdonjogát, Luxnak meg ez kifejezetten kedvére való volt. Utóbb az is kiderült, hogy Lux pont arra hajtott, hogy téged kaphasson meg, de ez már részletkérdés.

- Mikor először szóba került apád cége – veszem én át a szót inkább Deonhoz beszélve most, mint Tatsukihoz -, kérdeztem pár dolgot, emlékszel? - kérdezek rá komolyan, de nem várok rá igazán válaszokat. - Feltűnően sok pénz futott be a céghez, aminek hirtelen veszett nyoma. Hónapokra visszamenőleg követtük le a tranzakciókat – veszem elő azt a papírt, amin egy ismeretlen cég számlázása szerepel, és teszem eléjük -, így jutottunk el ehhez a céghez. Szemet szúróan gyanús volt, hogy mi köze lehet ennek a cégnek apád cégéhez. - Deon nem mozdul, mikor eléjük rakom a papírt, Tatsuki azonban felemelkedik a szőnyegről és átfutja azt. - Rengeteg pénz vándorolt egy látszólag olyan üzletbe, ami senkihez sem volt köthető, mindemellett elég távol, Morikawa területén található ez az üzlet... Nekünk is hiányzott a kapocs, ami összekötötte ezt a kettőt, de azzal, hogy kiderült Lux ittléte, a kép magától is összeállt – mondom komolyan. - Ez a cég nem más, mint egy álnéven futtatott antikvitás, mely ugyanazokat a célokat szolgálja, amiket apád cége is. Ráadásul abból a pénzből lett felfuttatva, amiket apád kapott.

- Újabb áruló? - teszi fel a kérdést Tatsuki, miközben újra Deont kezdi figyelni, én pedig őt figyelem, miközben folytatom tovább az információk megosztását. Tatsuki pillantása nyugtalan és túlságosan is figyeli Deont, ami már nekem sem tetszik annyira.

- Nem, legalábbis semmi kapcsolatot nem találtunk Morikawa és a cég között. Amúgy sem akkora yakuza, mint amilyennek látszani akar és az sem elhanyagolható, hogy nincs a tulajdonában az üzlet – mondom komolyan. - Ez volt a másik, ami miatt nyomozni kezdtünk utána. Asahito nem tudott erről az üzletről, Nagano még a sajátjairól is alig néha – mondom komolyan -, így mi is a Morikawa szemszögből kezdtük megközelíteni. Nem találtunk kapcsolatot. Az üzlet független volt és az is maradt, ami megint csak azt engedte következtetni, hogy valakinek érdekében állt az, hogy ez így legyen. Így jutottunk el Kobayashi szenátorhoz is... Remekül felépítették az egészet, de mégsem túl remekül - teszem még hozzá, majd inkább a kölyökre fordítom minden figyelmem. - Deon - szólítom meg csendesen, mire megrázza a fejét. Nem, csibém, ennyivel engem sem rázol most le, de legyen, egyelőre hagylak. - Mellesleg nem ez az egyetlen cég, amelyik nem talált gazdára hasonló dolgok miatt - mondom komolyan. - Több prefektúrából is kaptunk információkat, miszerint megjelentek olyan cégek, amelyek a semmiből építkezve, függetlenségüket megtartva virágzanak.

- Az nem jó - fűz ennyit hozzá Tatsuki szája szegletét megvonva. Ennél kicsit több reakcióra számítottam tőle.

- Nem - zárom le ennyivel. - Az oyabun értesítve lett, ám egyelőre mindenki marad a seggén, ameddig lehet, nem érdekünk kirobbantani egy háborút a Triádok és a Szindikátus között.

- Egyetértek - zárja ezzel le a kérdéskört Tatsuki is, majd feláll és az egyik tányért elvéve pakol rá néhány szendvicset, és a kölyök kezébe nyomja azt, aki azonban félretolja az egészet. Tatsuki viszont nem hagyja ennyiben a dolgot. - Ne szórakozzunk, oké? Egyél! - utasítja határozottan.

- Nem megy. - Tatsukinál pedig ekkor telik be a pohár és mérgesen felsóhajt. Nálam még tart a birkatürelem, egy darabig...

- Deon – szólok a kölyökhöz azzal a rideg és semleges hanggal, amivel az első nap is. Nem érdekel, ha nem hatja meg, de most nincs kedvem még azért is harcolni vele, hogy egyen. - A napfényt és a cigi-kávé kombót hagyd meg nekem, és egyél végre.

- Egyél te! - vág vissza, azzal már pattan is ki az ágyból, vagyis csak pattanna, ha hagynám. Nem törődve a vállammal karolom át derekát és tartom meg erősen.

- Ne kelljen harcolnom veled, mert egyikünknek sem lesz jó – mondom komolyan, egészen közel hajolva hozzá, a fülébe suttogva. - Maradj nyugton és egyél! – kérem őt csendesen.

- Nem érted, hogy nem bírok ránézni se a kajára?! - kezd kiabálni, Tatsuki meg kínjában, örömtelenül elröhögi magát.

- De, értem, nagyon is megértem, csibém – nyúlok álla alá és fordítom fejét magam felé, hogy végre rám nézzen. Imádom, mikor hisztizik, csak néha nem a legjobb pillanatokban játssza be. Most sem azt választotta. - Elég, ha közlöd, hogy az ágyat akarod nyomni napokig, és vegyem vissza az intézkedést tőled – mondom neki komolyan.

- Oké, ez engem kurvára nem érdekel, úgyhogy vegyetek vissza! - mordul fel ridegen Tatsuki, miután elpusztított alig három falással egy szendvicset.

- Tudod, hol az ajtó, nem? Akkor használd! - mordulok rá ugyanolyan ridegen, ahogy ő morgott az előbb. - Befelé nyílik...

- Mihez akarsz kezdeni, Deon? - kérdezi makacsul a kölyköt nézve, figyelemre sem méltatva a hozzá intézett szavakat, noha azért ajka megrándult az idegességtől. Deon persze hallgat, ő meg egyre jobban elveszti a türelmét. - Jó, vázolom, mire számíthatsz. Ha anyád értesül róla, mit tett az öreged, szégyenében elsüllyed, legfejjebb addig marad életben, amíg a húgod nagykorú nem lesz, esetleg pártfogót nem fog neki. Ehhez kétség sem fér - erősíti meg hideg hangon. - Ugyanakkor ha apádnak csak egy fűszálat is keresztbe teszel, ugyancsak az anyádnak fog jobban fájni, ezért okosabb, ha meg sem próbálod. Ami meg Luxot illeti... Nem ajánlom, hogy magánakciót kísérelj meg, mert megígérem, hogy életed első verésével jutalmazlak érte. Mint azt nyilván hallottad és megértetted, az egy dolog, hogy fizetett érted, de mivel nem megy el, ha megkap, nem mész a közelébe. Világosan beszéltem? - kérdez rá szigorúan, de a válasz csak hallgatás. - Szeretném hallani.

- Igen.

- Végre - morogja, azzal kicsörtet a szobából. Halkan felszusszanok és engedek a szorításon is, amellyel Deont tartottam az ágyon és magam mellett.

- Hajlandó vagy végre enni? - kérdezem csendesen, ám Deon nem válaszol, csak átölel. Halványan elmosolyodom rajta. - Nem áll jól a némasági fogadalom - mondom csendesen és puszit nyomok fejére.