324.

Deon

Szigorért Tatsukinak sem kell a sarki fűszereshez mennie, a hangja kemény és hideg, most nem az a mély, biztonságosnak ható hangon beszél velem, mint szokott. Kihúztam nála a gyufát, amiért cserébe bedöf nekem párat, ultimátumot ad, én pedig végül jobban teszem, ha megadom magam, kivételesen harc nélkül, mert látom rajta, hogy képes lenne kiszakítani Asame karjából és megpofozni, hogy észhez térjek. Fáj az igazság, amit a képembe vágott és az üresség, amit maga mögött hagy, miután feldúlt vadkanként hagyja el a szobát. Mélységesen fáj, ezért Asaméhoz menekülök, átölelem, hozzábújok, arcom nyaka bőrébe temetem és ráébredek, már sírni sem tudok a saját nyomoromon.


Némasági fogadalom? Nem büntetem, hogy ilyet eszközöljek. Néha alkalmazom, de csak kivételes esetekben, mert hosszú ideig csendben maradni számomra is elvi képtelenség.

- Mit mondjak? – kérdezem csendesen, kissé megadóan. Vulgáris kifejezések jutnak eszembe, mint az, hogy kanos vagyok, hulla fáradt és idegileg kimerült. Elegem van a kínaiakból, korog a gyomrom és mégsem bírok enni, mert rosszul vagyok még a kaja látványától is. Undorodom attól, hogy egy olyan ember vére kering bennem, aki árucikket csinált a saját fiából, és szenvedek annak igazságától, hogy ha erről tájékoztatom anyámat, megölöm őt. Kétségbeestem, ráadásul ma aztán szépen bemutatkoztam, megmutattam Asaménak a legocsmányabb arcom, és még csak azt sem tudom, mi történt igazából. Mégis mi a faszt kéne mondanom?! Kérjek bocsánatot? Annyira szánalmas lenne... Kezdek magyarázkodni? Az lenne aztán a legek legje, asszem... Nem maradhatnánk inkább csendben? Nem feledhetnénk el azt, ami azután történt, hogy anyámról beszéltem, vagy tekinthetnénk úgy, mintha egy része csak rossz álom lett volna? Szeretnék aludni...


Csúszik szét körülöttem a világ, szédülök bele a sötét mélységbe, húz magába leromboltnak hitt álomvilágom, mely hiába bukott el a valósággal vívott versenyben, továbbra is küzd és bennem is valami kitart mellette, ezért beleharapok alkarom bőrébe. A fájdalom ébren tart, megmutatja, hogy élet természete igazából milyen és nekem, míg fogaimmal még bőszen szorítom a beharapott részt, keserű mosolyra húzódik a szám.