Csak tartom őt karomban, ölelve magamhoz.
- Semmit, ha nem akarsz – felelem csendesen. - De inkább csipogj, abból legalább tudom, hogy itt vagy velem még – vallom be neki. Látom, hogy kezdi legyőzni a fáradtság és az álmosság, s hogy ezt elkerülje, beleharap alkarjába. A fájdalom az, ami ehhez a világhoz köti. Nem bántom őt érte, gyengéd csókot lehelek fejére és nyakára. - Szeretlek, csibe – mondom csendesen, újabb csókok kíséretében. - Mikor alhatsz? - kérdezek rá végül. Szeretnék neki segíteni, de ahhoz az kell, hogy segítsen. Gyanítom, semmit nem aludt a múlt éjjel.
- Legkorábban nyolckor - felel halk hangon. Az órára pillantok, fél hét múlt pár perccel. Másfél óra, ennyit kell kibírnia ébren. Az evéssel már nem próbálkozom, legalábbis azzal, hogy megkérjem rá, egyen. Van olyan makacs, hogy ne egyen még mindig, még akkor is, ha muszáj lenne neki, de megetetni megpróbálhatom, maximum azt is elutasítja. Megtartom őt ölemben, míg kinyúlok a tányérért, amit Tatsuki neki szánt és az ölébe rakom, ám mielőtt tiltakozhatna, hogy nem akar enni, mutatóujjamat ajkára tapasztva hallgattatom el, s kezembe véve egy szendvicset török belőle apró falatot, ám ahelyett, hogy neki nyújtanám, magam eszem meg. Rendben, én sem vagyok éppen éhes, de hátha így sikerül rávennem. A következő falatot már neki nyújtom. Nem hagyom, hogy elvegye a kezemből, így ha nehézkesen is, de végül elfogadja az ételt. Látom rajta, hogy erősen küzd magával, de legalább eszik. Hálából pedig, hogy mégis hajlandó valamennyit enni, apró csókot lehelek fejére megint, ezzel köszönve meg, hogy enged nekem. Lassan eszünk, nincs hova kapkodni, hol én, hol a kölyök kap újabb falatokat, míg végül két szendvics elfogy. Erőltetni nem akarom tovább azonban a dolgot.
- Megbirkózunk még eggyel? - kérdezem csendesen tőle, őt figyelve.
- Én tutira beteltem ennyivel - válaszol halványan elmosolyodva és ezzel mosolyt csal az én arcomra is. Félreteszem a tányért és szorosan magamhoz ölelem őt. Még így is van egy óra, utána pedig szigorúan az ágyba parancsolom magam mellé, ebből nem fogok engedni és remélem, ő sem fog tiltakozni sokat, bár vállam már egyre jobban lüktet megint. Végül gyengítek az ölelésen, mikor jelez testem, hogy ennek nem lesz jó vége és elvéve a cigit a kölyök mellől kínálom meg őt is, s magam is rágyújtok megint.
- Nem kell beszélned semmiről, amiről nem akarsz – mondom komolyan, kifújva a füstöt, megadva ezzel neki a lehetőséget arra, hogy ha van valami, amit mégis elmondana, megtehesse. Nem kell bocsánatot kérnie, nem kell magyarázkodnia, egyszerűen csak mondjon bármit, amivel most le tudom kötni a figyelmét kicsit, amivel még egy órát ébren tudom tartani, mert most ez a fontos, ő a fontosabb kettőnk közül jelenleg. Mert nem akarom elveszíteni... - Mondd csak, csibém, van olyan hely, ahova szívesen elmennél egyszer? - kérdezem meg elmosolyodva, a szemébe nézve, mire Deon elvörösödik, és elkapja tekintetét. Mosolyogva csóválom meg a fejem és álla alá nyúlva fordítom vissza övét, hogy édes csókba vonjam. - Ez nem válasz – suttogom ajkaira a szavakat. Tényleg érdekel a dolog amúgy is, ám Deon ahelyett, hogy válaszolna, elvigyorodik és számba harap. Mocsok kis dög, de imádom ezt benne. - Alakul, de még mindig nem azt a kérdést válaszoltad meg, amit feltettem – mosolygok rá továbbra is.
- Meleg tengerpartra bárhányszor elmennék, olyan pedig van egy pár, de ami különösen vonz, az Görögország – árulja el végül csendesen, de nem nézve szemembe. Zavarban van, én pedig puszit nyomok homlokára. Még ha azt kérdeztem volna meg, melyik pózt próbáljuk ki a következő együttlétünkkor, megérteném ezt a zavart, de végülis ettől Deon.
- Nocsak – mondom őszintén. - Jártál is már ott?
- Legkorábban nyolckor - felel halk hangon. Az órára pillantok, fél hét múlt pár perccel. Másfél óra, ennyit kell kibírnia ébren. Az evéssel már nem próbálkozom, legalábbis azzal, hogy megkérjem rá, egyen. Van olyan makacs, hogy ne egyen még mindig, még akkor is, ha muszáj lenne neki, de megetetni megpróbálhatom, maximum azt is elutasítja. Megtartom őt ölemben, míg kinyúlok a tányérért, amit Tatsuki neki szánt és az ölébe rakom, ám mielőtt tiltakozhatna, hogy nem akar enni, mutatóujjamat ajkára tapasztva hallgattatom el, s kezembe véve egy szendvicset török belőle apró falatot, ám ahelyett, hogy neki nyújtanám, magam eszem meg. Rendben, én sem vagyok éppen éhes, de hátha így sikerül rávennem. A következő falatot már neki nyújtom. Nem hagyom, hogy elvegye a kezemből, így ha nehézkesen is, de végül elfogadja az ételt. Látom rajta, hogy erősen küzd magával, de legalább eszik. Hálából pedig, hogy mégis hajlandó valamennyit enni, apró csókot lehelek fejére megint, ezzel köszönve meg, hogy enged nekem. Lassan eszünk, nincs hova kapkodni, hol én, hol a kölyök kap újabb falatokat, míg végül két szendvics elfogy. Erőltetni nem akarom tovább azonban a dolgot.
- Megbirkózunk még eggyel? - kérdezem csendesen tőle, őt figyelve.
- Én tutira beteltem ennyivel - válaszol halványan elmosolyodva és ezzel mosolyt csal az én arcomra is. Félreteszem a tányért és szorosan magamhoz ölelem őt. Még így is van egy óra, utána pedig szigorúan az ágyba parancsolom magam mellé, ebből nem fogok engedni és remélem, ő sem fog tiltakozni sokat, bár vállam már egyre jobban lüktet megint. Végül gyengítek az ölelésen, mikor jelez testem, hogy ennek nem lesz jó vége és elvéve a cigit a kölyök mellől kínálom meg őt is, s magam is rágyújtok megint.
- Nem kell beszélned semmiről, amiről nem akarsz – mondom komolyan, kifújva a füstöt, megadva ezzel neki a lehetőséget arra, hogy ha van valami, amit mégis elmondana, megtehesse. Nem kell bocsánatot kérnie, nem kell magyarázkodnia, egyszerűen csak mondjon bármit, amivel most le tudom kötni a figyelmét kicsit, amivel még egy órát ébren tudom tartani, mert most ez a fontos, ő a fontosabb kettőnk közül jelenleg. Mert nem akarom elveszíteni... - Mondd csak, csibém, van olyan hely, ahova szívesen elmennél egyszer? - kérdezem meg elmosolyodva, a szemébe nézve, mire Deon elvörösödik, és elkapja tekintetét. Mosolyogva csóválom meg a fejem és álla alá nyúlva fordítom vissza övét, hogy édes csókba vonjam. - Ez nem válasz – suttogom ajkaira a szavakat. Tényleg érdekel a dolog amúgy is, ám Deon ahelyett, hogy válaszolna, elvigyorodik és számba harap. Mocsok kis dög, de imádom ezt benne. - Alakul, de még mindig nem azt a kérdést válaszoltad meg, amit feltettem – mosolygok rá továbbra is.
- Meleg tengerpartra bárhányszor elmennék, olyan pedig van egy pár, de ami különösen vonz, az Görögország – árulja el végül csendesen, de nem nézve szemembe. Zavarban van, én pedig puszit nyomok homlokára. Még ha azt kérdeztem volna meg, melyik pózt próbáljuk ki a következő együttlétünkkor, megérteném ezt a zavart, de végülis ettől Deon.
- Nocsak – mondom őszintén. - Jártál is már ott?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése