Ha nem akarok, nem kell beszélnem. Ez kedves. Akarni még talán akarok, csak nincs ötletem, miről kéne. Kivételesen fogalmam sincs, milyen témát hozzak fel, Asame azonban találékony. Csipogjak? Az is valami... Miután kitisztul a szoba képe, elmosolyodom és egy picit jobban szorítom magamhoz őt, így jelezve, hogy vele vagyok még és játékosan, halkan mégis belecsipogok a fülébe. Ha ez a kívánsága... Nem teljesíthetetlen. Ez talán meghozza az ihletet, miről beszélgessünk, mert kérdezgetni kezd. Aggódik értem, ez nyilvánvaló, én meg tök hülyén érzem magam tőle. Igazából semmi bajom sincs, az ő bajához képest meg aztán pláne, mégis Asame ébren marad miattam és a kérdésből ítélve, ha már alig lát majd, akkor is éber akar majd maradni, hogy a felügyelete alatt tartson, ezért kicsit koraibbra teszem a fekvésidőt, mint egyébként. Nem akarom, hogy miattam kínozza magát, pihenjen csak nyugodtan, ha bealudna, átmennék Tatsukihoz, felkeresném Ryuuichit, hogy megkérdezzek tőle pár dolgot, vagy megpróbálnék beszélni Yoruval, ha neki is alkalmas. Kíváncsi vagyok, mire jutottak Asahitoval, meg szeretném elújságolni neki, hogy nem kell indokokat keresniük, miért vannak még itt, Asame szeretne beszélni az öccsével, csak még szüksége van egy kis időre, hogy méltóságteljesen tehesse azt meg.
Újra előkerül a kaja, nekem meg megint összerándul tőle a gyomrom. Hiába vagyok éhes, szinte az egész szervezetem tiltakozik az étel ellen. Szívesebben fogyasztanék el valami sűrű, ragacsos nedvet, mondjuk száz százalékos gyümölcslevet, vagy gyümölcsöt némi sajttal, ha már mindenképpen muszáj leerőszakolni valamit a torkomon, ám mielőtt ezt közölhetném, Asame csendre int. A szívem ritmusa megiramlik, izgalom bizsereg végig a bőrömön, s csak figyelem a munkálkodást. Nem kínálja magát jobban a szendvics, az étvágyam még attól sem jön meg, hogy Asame falatkaként kívánja a számba tenni, ám meglepetésemre az övében landol. Ja, hát ja, végülis neki is ennie kell. Így rendben van, valahogy majdcsak túlélem a látványt, hogy eszik mellettem, mikor belőlem a semmi is ki kíván fordulni, ám a második falatot már Asame nekem szánja. Erőltetett, szelíd mosollyal nézek a szemébe azzal a kérdéssel, hogy „Muszáj?”, és elszántságából ítélve nagyon úgy fest, hogy igen, muszáj. Felsóhajtok, jelezve, hogy megadom magam és igyekszem pár falat étel elfogyasztásába nem belehalni, de hiába nyúlok, hogy elvegyem a kezéből a darabot, elhúzza előlem. Etetni akar? Nagyon csábossá próbálja most tenni számomra ezt az egyébként hétköznapi, normális és természetes folyamatot. Még jó, hogy nem próbáltam kicselezni, lehet, hogy összetörtem volna ezt a kedves idillt, pedig annyira jólesik... Asame puszit is nyom a fejemre, talán jutalmul, hogy elfogadtam a kaját annak ellenére, hogy bizonyosan lesüt rólam, hogy a gyomorkorgás ellenére is meglennék nélküle. Pedig az is öröm számomra, hogy együtt ehetünk. Nem sokat, nem szertartásosan, nem valami mesterremeket, noha Ayakora továbbra sem lehet panasz, de lassan, komótosan, együtt. És ez a lényeg.
Miután befejezzük a vacsorázást, összeölelkezünk. Asame túl szorosan fog, ami nekem nem gond, de aggódom, hogy esetleg fájdalmat okoz magának a nagy rajongással. Annyit azért nem ér, majd később megszorongat, mikor nem egy alig kétnapos lőtt sebbel büszkélkedhet. Arcom a nyakához fúrom, újra szívesen csókot nyomnék rá, de nem akarom pengetni az idegeit, elég, hogy az enyémek feszülnek, ő pedig megoldja a helyzetet, kitérőnek cigizésre invitál. Kéne mellé egy kávé, de meg sem merem említeni, inkább kényelmesen rágyújtok magam is.
- Tudom – biztosítom Asamét arról, hogy tisztában vagyok azzal, hogy nem akar vallatni. Nem mintha nagyon lehetne, mert ha nem akarok beszélni, feszítővassal sem bírnak rá. Megkérném a rosszfiúmat, hogy egyelőre hanyagoljuk a Deon-témát, de azt hiszem, ha a csendkirályt játszom, megérti a célzást. Rápillantok füstölgő cigarettám felett, és ahelyett, hogy mondanék valamit, a számhoz emelem azt és beleszívok. Könnyedén odadörgölőzöm Asaméhoz, aztán olyasmit kérdez, amitől tök zavarba jövök. Eszembe jut, amikor arról faggattam, hogy képzeli el az álomnyaralását. Akkor nem kérdezett tőlem semmit, most meg, minden előzmény nélkül bekérdezi, hova mennék. Full egyértelmű: meleg tengerpartra. Persze azért nem tolom be mindjárt, hogy gyakorlatilag bármelyik görög tengerparton megsüttetném a hasam, mert nem olyan könnyű egy ilyen nagyobb fajta álomról beszélni. És ez úgy tűnik, Asaménak is tetszik, hiszen megcsókol érte. Ha másodjára sem felelek, újabb csókot kapok? Ki kell próbálnom, ezért a szájába harapok. Ezért már nem jár csók, úgyhogy beadom a derekamat, és szemlesütve elárulom nyaralási szándékaimat. - Nem – válaszolok kérdésére. - Egyébként is mindegy, hol jártam anno, mert azon kívül, hogy néha végighurcoltak a városon, vagy a szállodai szobámban kuksoltam, vagy a medencében róttam a hosszokat, vagy pedig azzal a pár sorstárssal hülyültem, akikkel találkoztam – árulom el őszintén, némileg komoran, azzal elnyomom a csikkem a hamutálban. - Ahogy az üzleti út sem olyan, mint egy nyaralás, úgy a külföldi megmérettetések is dög unalmasak – teszem még hozzá. - Görögország másért vonz. Meglátom képen és azt érzem, oda el kell jutnom, akarom, kell... - vallom be csendesen, elvörösödve. De ha lúd, legyen kövér, megpróbálok egy kis kedvcsinálóval előrukkolni, hátha Asaménak is megtetszik az ország általam ismert és imádott hangulata. - Annyira szép és barátságos... Meg lehet dögleni egy nyári napon az utcákon, olyan meleg van, mindenki visszavonul, a boltok is csak a turisták miatt vannak nyitva, este azonban szinte karneváli hangulat lesz úrrá mindenhol, megelevenednek az emberek, szól a zene, kivonulnak az árusok, mindent a forró-sós tengerillat és a sültek csalogató illata tölt be... A tenger meleg és tiszta, a partok egytől egyig fantasztikusak, és akkor még nem említettem a változatos kőzetét, mert a vulkántól kezdve minden van ott... Na. Ennyi – zárom gyorsan rövidre, mielőtt belemerülnék nagyon, mi mindent álmodtam meg magamnak az évek során, amit ki szeretnék próbálni ott. Például a búvárkodást, de ha azt nem is, mindenképp ragaszkodnék egy hajókiránduláshoz, aminek van olyan része, hogy be lehet ugrálni a halakhoz, meg ilyenek.
Újra előkerül a kaja, nekem meg megint összerándul tőle a gyomrom. Hiába vagyok éhes, szinte az egész szervezetem tiltakozik az étel ellen. Szívesebben fogyasztanék el valami sűrű, ragacsos nedvet, mondjuk száz százalékos gyümölcslevet, vagy gyümölcsöt némi sajttal, ha már mindenképpen muszáj leerőszakolni valamit a torkomon, ám mielőtt ezt közölhetném, Asame csendre int. A szívem ritmusa megiramlik, izgalom bizsereg végig a bőrömön, s csak figyelem a munkálkodást. Nem kínálja magát jobban a szendvics, az étvágyam még attól sem jön meg, hogy Asame falatkaként kívánja a számba tenni, ám meglepetésemre az övében landol. Ja, hát ja, végülis neki is ennie kell. Így rendben van, valahogy majdcsak túlélem a látványt, hogy eszik mellettem, mikor belőlem a semmi is ki kíván fordulni, ám a második falatot már Asame nekem szánja. Erőltetett, szelíd mosollyal nézek a szemébe azzal a kérdéssel, hogy „Muszáj?”, és elszántságából ítélve nagyon úgy fest, hogy igen, muszáj. Felsóhajtok, jelezve, hogy megadom magam és igyekszem pár falat étel elfogyasztásába nem belehalni, de hiába nyúlok, hogy elvegyem a kezéből a darabot, elhúzza előlem. Etetni akar? Nagyon csábossá próbálja most tenni számomra ezt az egyébként hétköznapi, normális és természetes folyamatot. Még jó, hogy nem próbáltam kicselezni, lehet, hogy összetörtem volna ezt a kedves idillt, pedig annyira jólesik... Asame puszit is nyom a fejemre, talán jutalmul, hogy elfogadtam a kaját annak ellenére, hogy bizonyosan lesüt rólam, hogy a gyomorkorgás ellenére is meglennék nélküle. Pedig az is öröm számomra, hogy együtt ehetünk. Nem sokat, nem szertartásosan, nem valami mesterremeket, noha Ayakora továbbra sem lehet panasz, de lassan, komótosan, együtt. És ez a lényeg.
Miután befejezzük a vacsorázást, összeölelkezünk. Asame túl szorosan fog, ami nekem nem gond, de aggódom, hogy esetleg fájdalmat okoz magának a nagy rajongással. Annyit azért nem ér, majd később megszorongat, mikor nem egy alig kétnapos lőtt sebbel büszkélkedhet. Arcom a nyakához fúrom, újra szívesen csókot nyomnék rá, de nem akarom pengetni az idegeit, elég, hogy az enyémek feszülnek, ő pedig megoldja a helyzetet, kitérőnek cigizésre invitál. Kéne mellé egy kávé, de meg sem merem említeni, inkább kényelmesen rágyújtok magam is.
- Tudom – biztosítom Asamét arról, hogy tisztában vagyok azzal, hogy nem akar vallatni. Nem mintha nagyon lehetne, mert ha nem akarok beszélni, feszítővassal sem bírnak rá. Megkérném a rosszfiúmat, hogy egyelőre hanyagoljuk a Deon-témát, de azt hiszem, ha a csendkirályt játszom, megérti a célzást. Rápillantok füstölgő cigarettám felett, és ahelyett, hogy mondanék valamit, a számhoz emelem azt és beleszívok. Könnyedén odadörgölőzöm Asaméhoz, aztán olyasmit kérdez, amitől tök zavarba jövök. Eszembe jut, amikor arról faggattam, hogy képzeli el az álomnyaralását. Akkor nem kérdezett tőlem semmit, most meg, minden előzmény nélkül bekérdezi, hova mennék. Full egyértelmű: meleg tengerpartra. Persze azért nem tolom be mindjárt, hogy gyakorlatilag bármelyik görög tengerparton megsüttetném a hasam, mert nem olyan könnyű egy ilyen nagyobb fajta álomról beszélni. És ez úgy tűnik, Asaménak is tetszik, hiszen megcsókol érte. Ha másodjára sem felelek, újabb csókot kapok? Ki kell próbálnom, ezért a szájába harapok. Ezért már nem jár csók, úgyhogy beadom a derekamat, és szemlesütve elárulom nyaralási szándékaimat. - Nem – válaszolok kérdésére. - Egyébként is mindegy, hol jártam anno, mert azon kívül, hogy néha végighurcoltak a városon, vagy a szállodai szobámban kuksoltam, vagy a medencében róttam a hosszokat, vagy pedig azzal a pár sorstárssal hülyültem, akikkel találkoztam – árulom el őszintén, némileg komoran, azzal elnyomom a csikkem a hamutálban. - Ahogy az üzleti út sem olyan, mint egy nyaralás, úgy a külföldi megmérettetések is dög unalmasak – teszem még hozzá. - Görögország másért vonz. Meglátom képen és azt érzem, oda el kell jutnom, akarom, kell... - vallom be csendesen, elvörösödve. De ha lúd, legyen kövér, megpróbálok egy kis kedvcsinálóval előrukkolni, hátha Asaménak is megtetszik az ország általam ismert és imádott hangulata. - Annyira szép és barátságos... Meg lehet dögleni egy nyári napon az utcákon, olyan meleg van, mindenki visszavonul, a boltok is csak a turisták miatt vannak nyitva, este azonban szinte karneváli hangulat lesz úrrá mindenhol, megelevenednek az emberek, szól a zene, kivonulnak az árusok, mindent a forró-sós tengerillat és a sültek csalogató illata tölt be... A tenger meleg és tiszta, a partok egytől egyig fantasztikusak, és akkor még nem említettem a változatos kőzetét, mert a vulkántól kezdve minden van ott... Na. Ennyi – zárom gyorsan rövidre, mielőtt belemerülnék nagyon, mi mindent álmodtam meg magamnak az évek során, amit ki szeretnék próbálni ott. Például a búvárkodást, de ha azt nem is, mindenképp ragaszkodnék egy hajókiránduláshoz, aminek van olyan része, hogy be lehet ugrálni a halakhoz, meg ilyenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése