326.

Asame

Elmosolyodom, ahogy hallgatom őt és elnyomom cigarettámat.

- És hova mennél, szívesen? Athén? Kréta? Rodosz? Esetleg valami csendes kis falu, mint például Sougia? Mellesleg Sougia kellemes hely arra, hogy az ember elbújjon a világ elől, persze ezzel egyenesen arányosan nem sok lehetőséget nyújt a falu – mondom elmosolyodva. - Körülbelül húsz-harminc házból áll, van egy kis kikötője és egy alig kétszáz méteres napernyős strandszakasza is éttermekkel, bárokkal – mesélem tovább Deonnak. - Persze van egy nagyobb is mindenféle infrastruktúra nélkül, de nem hiszem, hogy a nudista strand vonzana – heccelem őt kicsit. - Másrészről engem sem igazán – vallom be neki. Hiába na, nem szeretem mutogatni magam még én sem, nem kiállítási tárgy vagyok, hogy megbámuljanak. - Szantorini persze már más, de ugyanúgy kellemes, ahogy Kréta egész déli partja – folytatom tovább. Most nem akarok neki kiselőadást tartani a látványosságokról, mert abból akad bőven. - Hova mennél még a meleg tengerparton kívül? - kérdezem meg tőle komolyan. Elgondolkodom. Annak idején, hat-hét éves lehettem, nem tudom, az emlékeim eléggé kezdenek elhalványulni arról az időszakról, ami azért így harmincöt évesen nem csoda, rémlik, mintha jártunk volna valahol, egy csendes ki helyen. Csak egy-két emlékfoszlány maradt meg belőle és azóta is próbálok rájönni, hol lehet az a hely, mert tetszett, legalábbis azt hiszem... - Hat vagy hét évesen apám elvitt minket anyámmal egy csendes kis faluba – kezdek bele. - Igazából alig maradt meg egy-két emlékfoszlány a dologból, de oda szívesen visszamennék – mondom komolyan. - Azóta is próbálok rájönni, hogy hol lehettünk, de egyelőre még nem sikerült megtalálnom és így közel harminc év távlatból annyi maradt meg, hogy a vénasszonyok összeborzolták a hajam és megcsipkedték az arcom, ami valljuk be, nem sok, de legalább kevés – mosolyodom el. - Na és persze az is, hogy csend volt, kellemes meleg és tengerillat – vonom meg vállam. Ember legyen a talpán, aki ebből valami használhatót összerak. De hát ez van. Tényleg rég volt már a dolog. Több maradt meg abból, amit itthon töltöttem anyám és Akihito társaságában, illetve inkább arról az időszakról, míg apám yakuzát nevelt belőlem. - Mit szólnál, ha eltűnnénk a fenébe innen egy hétre? - kérdezem meg őszinte kíváncsisággal.