Azzal, hogy nem száll vitába velem, azt közli, hogy nem volt igazam, de nem tartja értelmét erről kioktatni engem. Remélem, nem hiszi azt, hogy nagyon hülye vagyok és nem tudom, hogy ha ennyire vigyázni akar rám, mint amennyire most nekem tűnik, akkor nem a legjobb emberére bíz. Laza túlkapás lehet a részemről ez a gondolat, de nem érdekel, engedélyezem magamnak. Ha lúd, legyen kövér – vagyis ha pofára kell essem, akkor akkorát szeretnék, amiből nem kelek fel, mert a nyakam töröm.
A műsor csak akkor kezdődik, mikor Asame visszaér. Rá-rápillantok, hátha megtudom, mi a cél, mit vár el tőlem, mire kíváncsi, miközben kissé idegesen, de engedelmesen teszem azt, amire Akihito utasít. Rég nem volt edzőm, mesterem, azóta két életszakaszt is váltottam, gyerekből kiskölyök, abból pedig kamasz lettem. Most minden más, hiába hasonló a régi helyzethez. Ez feszültté tesz, hiába vicceli el a dolgokat a kardmester. Vannak dolgok, amikhez nem úgy viszonyulok, mint mások. Sőt... igazából inkább ilyen dolgok vannak velem.
A frász jön rám, mikor a vigyoriból egy szemvillanás alatt előbújik a vadállat. Valahol az agyam rejtett zugában felsikít egy hang, hogy térjek ki a csapás elől és fussak, de a józan ész mást diktál. Azért vagyok itt, hogy tanuljak és egy gyakorlókarddal aligha ölhetnek meg, úgyhogy mindent tudok ahhoz, hogy eszembe se jusson megfutamodni. Mi marad? Védekezni, majd azonnal ellentámadást indítani. Szigorúan és határozottan, annak ellenére, hogy fingom sincs, mit csinálok és azt jól-e. A lényeg megvan: nem vertek szét a fejemen valamit. Mint mondtam, az úszás volt az én sportom, meg hajdanán a karate, szóval nem tudom, mit várnak tőlem. Maradok a bevált dolgoknál, majd gondolkodom később azokon, amiket Asame mondott, miközben mozgatott és forgatott a gyakorlás során. Hajdanán is mindent ösztönből csináltam. Ahogy épp jött. Persze nem engedtem el minden gyeplőt, az eszem a helyén kellett, hogy maradjon, mert néha annyira hajtott előre a hév, hogy ha nem fékeztem volna magam, mint a nyíl, úgy fúródtam volna bele a medence falának. A gyorsaság volt a cél, esetleg a megkötött szabályok, nem az, hogy szépen ússzak. Az amerikaiaknak a győzelem a fontos, az oda vezető út nem. A japánoknak pedig majdnem megcserélődik az állás, hiszen ők veszíteni is becsülettel akarnak. Ez az egész valahogy nekem sosem akart összeállni fejben, míg csak az úszásra koncentráltam. Most azonban tessék, mindent elém tárt ez a fatökű, ha tényleg férfit akar belőlem faragni.
Nem akarni mindenáron megfékezni a másikat? Ez nekem kínai... Mégis figyelem Akihito szavait, hátha megértem, miről beszél. Otthonosan mozog a tanításban, magyaráz és mutat, nekem pedig bevillan anyám, ahogy a legyezőit vezette még a vad szélben is. Aznap pont lebuktatott Ayako, én pedig miután megtéptem, s meg is kaptam érte a leszidást, megkérdeztem anyát, hogy csinálta. Azt mondta, csak a természet törvényeit kell ismerni és az élet könnyű lesz. Aki ellenáll, mint egy megkeményedett gerincű fa, azt kitépi az orkán a földből, míg az a kis csenevész, amely hajladozik a magasabb erő akaratára, életben marad, maximum pár ágát veszti. Áldozatok, szerinte, mindig kellenek, mert ha valamit adsz, akkor kapsz is, viszont ha mindenhez vasököllel ragaszkodsz, kitépik a kezedből és nem biztos, hogy kapsz érte valamit egy fityiszen kívül. Okosan kitalált egy játék a lét, igen, anyu.
Másodjára már nem esem abba a hibába, hogy megállítani próbálom Akihitot. Nem, ahogy mutatta, úgy védem ki a támadását és a siker íze megemberesíti azt, ahogy fogom a fegyvert. A világ hirtelen csak a férfiből és belőlem áll a számomra, kizárva az idegességet és azt, hogy Asame árgus szemekkel figyel. Nem pillantok többé rá, hanem hagyom, hogy a barátja tanítson. Csak az én hülye maximalista elvárásom mindjárt, az első pillanattól kezdve remekelni valamiben, amiről semmit sem tudok szinte, s hogy ez bizonyosodott számomra, már egészen nyugodtan megválhatok tőle. Persze a görcsök feloldódásával megint jönnek azok az érzelmek, amelyeket el akarok titkolni, de nem tehetek róla, ilyennek születtem: hálás vagyok azért, ha valaki foglalkozik velem.
A műsor csak akkor kezdődik, mikor Asame visszaér. Rá-rápillantok, hátha megtudom, mi a cél, mit vár el tőlem, mire kíváncsi, miközben kissé idegesen, de engedelmesen teszem azt, amire Akihito utasít. Rég nem volt edzőm, mesterem, azóta két életszakaszt is váltottam, gyerekből kiskölyök, abból pedig kamasz lettem. Most minden más, hiába hasonló a régi helyzethez. Ez feszültté tesz, hiába vicceli el a dolgokat a kardmester. Vannak dolgok, amikhez nem úgy viszonyulok, mint mások. Sőt... igazából inkább ilyen dolgok vannak velem.
A frász jön rám, mikor a vigyoriból egy szemvillanás alatt előbújik a vadállat. Valahol az agyam rejtett zugában felsikít egy hang, hogy térjek ki a csapás elől és fussak, de a józan ész mást diktál. Azért vagyok itt, hogy tanuljak és egy gyakorlókarddal aligha ölhetnek meg, úgyhogy mindent tudok ahhoz, hogy eszembe se jusson megfutamodni. Mi marad? Védekezni, majd azonnal ellentámadást indítani. Szigorúan és határozottan, annak ellenére, hogy fingom sincs, mit csinálok és azt jól-e. A lényeg megvan: nem vertek szét a fejemen valamit. Mint mondtam, az úszás volt az én sportom, meg hajdanán a karate, szóval nem tudom, mit várnak tőlem. Maradok a bevált dolgoknál, majd gondolkodom később azokon, amiket Asame mondott, miközben mozgatott és forgatott a gyakorlás során. Hajdanán is mindent ösztönből csináltam. Ahogy épp jött. Persze nem engedtem el minden gyeplőt, az eszem a helyén kellett, hogy maradjon, mert néha annyira hajtott előre a hév, hogy ha nem fékeztem volna magam, mint a nyíl, úgy fúródtam volna bele a medence falának. A gyorsaság volt a cél, esetleg a megkötött szabályok, nem az, hogy szépen ússzak. Az amerikaiaknak a győzelem a fontos, az oda vezető út nem. A japánoknak pedig majdnem megcserélődik az állás, hiszen ők veszíteni is becsülettel akarnak. Ez az egész valahogy nekem sosem akart összeállni fejben, míg csak az úszásra koncentráltam. Most azonban tessék, mindent elém tárt ez a fatökű, ha tényleg férfit akar belőlem faragni.
Nem akarni mindenáron megfékezni a másikat? Ez nekem kínai... Mégis figyelem Akihito szavait, hátha megértem, miről beszél. Otthonosan mozog a tanításban, magyaráz és mutat, nekem pedig bevillan anyám, ahogy a legyezőit vezette még a vad szélben is. Aznap pont lebuktatott Ayako, én pedig miután megtéptem, s meg is kaptam érte a leszidást, megkérdeztem anyát, hogy csinálta. Azt mondta, csak a természet törvényeit kell ismerni és az élet könnyű lesz. Aki ellenáll, mint egy megkeményedett gerincű fa, azt kitépi az orkán a földből, míg az a kis csenevész, amely hajladozik a magasabb erő akaratára, életben marad, maximum pár ágát veszti. Áldozatok, szerinte, mindig kellenek, mert ha valamit adsz, akkor kapsz is, viszont ha mindenhez vasököllel ragaszkodsz, kitépik a kezedből és nem biztos, hogy kapsz érte valamit egy fityiszen kívül. Okosan kitalált egy játék a lét, igen, anyu.
Másodjára már nem esem abba a hibába, hogy megállítani próbálom Akihitot. Nem, ahogy mutatta, úgy védem ki a támadását és a siker íze megemberesíti azt, ahogy fogom a fegyvert. A világ hirtelen csak a férfiből és belőlem áll a számomra, kizárva az idegességet és azt, hogy Asame árgus szemekkel figyel. Nem pillantok többé rá, hanem hagyom, hogy a barátja tanítson. Csak az én hülye maximalista elvárásom mindjárt, az első pillanattól kezdve remekelni valamiben, amiről semmit sem tudok szinte, s hogy ez bizonyosodott számomra, már egészen nyugodtan megválhatok tőle. Persze a görcsök feloldódásával megint jönnek azok az érzelmek, amelyeket el akarok titkolni, de nem tehetek róla, ilyennek születtem: hálás vagyok azért, ha valaki foglalkozik velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése