Ahogy Asame ébredezni kezd végre, mert szokásához híven most nem pattannak fel azonnal a szemei, nem tűnik kielégítőnek a helyzet. Az arckifejezése fura, szerintem nincs túl jól, vagyis a forrósága most nem természetes. Lázas lehet, mert a szemei csillognak és a tekintete sem teljesen tiszta. Basszus...! Hiába mosolyog, nyugtalanná tesz, amit látok és nem segít a helyzeten, hogy hullámzik körülöttem az egész szoba. Leszarom, akkor is segíteni fogok valahogy Asaménak! Szegény alig bír mozdulni, ezért nagyon bánom, hogy éjjel nem bírtam magammal, nem utasítottam vissza a közeledését. Tényleg nincs sok eszem...
Körülnézek a szobában, hátha ki tudok találni valamit, de nincsenek pozitív híreim ezzel kapcsolatban magam számára. Ügyetlenül és óvatosan segítem csupán Asamét a mozgásban, mert ahogy látom, ő is szédül, nem igazán van képben a fel-le, jobbra-balra viszonylatokkal, én azonban már hozzászoktam ehhez. Oké, tanácsosabb az ágyban maradni, míg a delírium tart, ez azonban most nem megoldható.
- Fél tíz felé ballag – válaszolok a kérdésre. Nem merek elmozdulni mellőle, mert mindkettőnkkel forog a világ, pedig legalább annyit meg kéne tennem, hogy egy benedvesített törölközővel áttörlöm az arcát, nyakát és karjait. Meg lázcsillapítót kellene keresnem a Takashi által itt hagyott gyógyszerekből és megitatnom Asamét. Mikor látom, hogy mocorogni akar, esetlenül segítek neki, ami elég kevés, ezért bebújok jobbja alá, hogy megtartsam. - Hülye. Kérned sem kell – morgom oda neki az aggódástól, azzal megszívom magam levegővel és dereka magasságában átkarolva őt felhúzom az ágyról. Eddig oké. Nem vagyok valami erős, szóval a teljes súlyát nem hiszem, hogy elbírnám, de ha kicsit megtartja magát, el fogom tudni cipelni a fürdőbe. Csak mi lesz az infúzióval? Áááh! Lábammal kanalazom magunk elé az állványt, majd tolok rajta egy keveset, és határozottan elindulok utána Asaméval. Lassan, de biztosan. Az egyensúlyom is igyekszem megtartani, mert most arra nem számíthatok, hogy ő kibírja kibillenés nélkül. Előttünk meg-megtolva az állványt bekísérem őt a mosdóba, majd a vécé előtt megállva a lábammal felnyitom a fedelét és a nemtetszése ellenére is ráültetem Asamét, majd a homlokánál megtámasztva tolom őt úgy, hogy kénytelen legyen kihúzni a hátát. Most már határozottan látszik rajta, hogy fájdalmai vannak, ez pedig engem kijózanít. A rizikós helyzetekben valahogy elfelejtek aggódni, félni és ledermedni. Nagyon óvatosan megfogom bal karját, behajlítom a könyökét, majd alá teszem jobbját, mint egy bölcsőt, hogy megtartsa magának, míg én kitalálom, hogyan fabrikáljak neki tartókötést. A művelet után ellépek mellőle, bevizezek egy törölközőt az én kezemnek kellemesen langyos vízzel, majd kinyomkodom és áttörölgetem arcát, nyakát, és lapockáját.
Körülnézek a szobában, hátha ki tudok találni valamit, de nincsenek pozitív híreim ezzel kapcsolatban magam számára. Ügyetlenül és óvatosan segítem csupán Asamét a mozgásban, mert ahogy látom, ő is szédül, nem igazán van képben a fel-le, jobbra-balra viszonylatokkal, én azonban már hozzászoktam ehhez. Oké, tanácsosabb az ágyban maradni, míg a delírium tart, ez azonban most nem megoldható.
- Fél tíz felé ballag – válaszolok a kérdésre. Nem merek elmozdulni mellőle, mert mindkettőnkkel forog a világ, pedig legalább annyit meg kéne tennem, hogy egy benedvesített törölközővel áttörlöm az arcát, nyakát és karjait. Meg lázcsillapítót kellene keresnem a Takashi által itt hagyott gyógyszerekből és megitatnom Asamét. Mikor látom, hogy mocorogni akar, esetlenül segítek neki, ami elég kevés, ezért bebújok jobbja alá, hogy megtartsam. - Hülye. Kérned sem kell – morgom oda neki az aggódástól, azzal megszívom magam levegővel és dereka magasságában átkarolva őt felhúzom az ágyról. Eddig oké. Nem vagyok valami erős, szóval a teljes súlyát nem hiszem, hogy elbírnám, de ha kicsit megtartja magát, el fogom tudni cipelni a fürdőbe. Csak mi lesz az infúzióval? Áááh! Lábammal kanalazom magunk elé az állványt, majd tolok rajta egy keveset, és határozottan elindulok utána Asaméval. Lassan, de biztosan. Az egyensúlyom is igyekszem megtartani, mert most arra nem számíthatok, hogy ő kibírja kibillenés nélkül. Előttünk meg-megtolva az állványt bekísérem őt a mosdóba, majd a vécé előtt megállva a lábammal felnyitom a fedelét és a nemtetszése ellenére is ráültetem Asamét, majd a homlokánál megtámasztva tolom őt úgy, hogy kénytelen legyen kihúzni a hátát. Most már határozottan látszik rajta, hogy fájdalmai vannak, ez pedig engem kijózanít. A rizikós helyzetekben valahogy elfelejtek aggódni, félni és ledermedni. Nagyon óvatosan megfogom bal karját, behajlítom a könyökét, majd alá teszem jobbját, mint egy bölcsőt, hogy megtartsa magának, míg én kitalálom, hogyan fabrikáljak neki tartókötést. A művelet után ellépek mellőle, bevizezek egy törölközőt az én kezemnek kellemesen langyos vízzel, majd kinyomkodom és áttörölgetem arcát, nyakát, és lapockáját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése