Úgy érzem, mintha a kezeimen keresztül nyelném magamba Asame forróságát, azt a felesleges hőt, amit termel. Azt akarom, hogy elmúljon a láza, ezért elképzelem, hogy tényleg átveszem tőle a plusz hőt. A képzelet csodákra képes, emberek gyógyítanak vele. Magukat is, mást is. Talán nekem is sikerül. Talán, ha eléggé akarom, el tudom venni tőle a nem kellő meleget, ami nekem amúgy sem jön rosszul, tekintve, hogy hamar kihűlök. Ősszel és télen folyton ez van, ezért nem szeretem ezt a két évszakot. Főleg a telet utálom, akkor komoly beöltözést igényel a testem, különben borzasztóan kihűlök, az ujjaim, mint a jégcsapok, olyanok lesznek még keménységre is.
A kérdésre nem sokára válasz is érkezik, bár nem igazán merem elhinni, hogy csak ennyiről lenne szó. Felismerem a fájdalom jeleit az arcon, a szemekben és a mozgáson, és a láz is nyugtalanít, ami talán a Ryuuval közös munkánk hatására múlni kezd. Az viszont nem, hogy kegyetlenül kínosan érzem magam. Asame persze most sem zavartatja magát a meztelenségét illetően, ami tényleg meglep. Oké, hogy előttem fesztelen, hiszen szeret engem, nincs mit takargatnia előttem, szégyellnivalója meg aztán pláne nincs, szeretkeztünk is már egymással nem egyszer, de hogy minden szívfájdalom nélkül csak így meglegyen a véreb társaságában is... Nyilván nem most látja őt először Ryuuichi meztelenül és fura is lenne, ha Asame takargatná magát, de akkor is... Ez olyasmi, amit én nem tudok a magamévá tenni, ha próbálnám elsajátítani, sem menne.
Yakuzám fürkészi az arcom, talán tudni akarja, miképp érzem magam ebben a ciki szituban. Kegyetlenül rosszul, röviden. Nem tudtam volna ennyire jól kezelni a problémát, mint amennyire Ryuuichi igen, nincs benne különösebb gyakorlatom, de ha tényleg gond van, szóltam volna neki, ahogy megígértem. Vajon azt gondolja, megszegtem a szavam? Remélem, hogy nem. Csak másképp ítéltem meg a helyzetet, ennyi. Tény, hogy könnyen pórul járhattunk volna, hogy nem húztam meg egy határt, amihez közeledve már szóltam volna Ryuunak, de... Igen, Asame, ostorozom is magam. Kellett volna gondolkodnom tegnap éjjel, még akkor is, ha a vérem nagyobb többséggel posztolt a farkamban, mint az agyamban. Meg kellett volna előznöm, hogy ez megtörténjen, s szépen elpárologni, hogy kiverjem magamnak. Asaménak nem lett volna túlzottan kényelmes és nyugodt éjszakája, de talán megúszhattuk volna ezt az egészet.
Néha-néha Ryuuichire sandítok, mint egy kutya, amelyik tudja, hogy hiba volt felásni a kertet, csak épp ellenállni nem tudott a kísértésnek, és lélekben felkészülök rá, hogy majd megmossa a fejem a felelőtlenségemért. Ha nem azért, mert szexeltem Asaméval, akkor azért, mert nem hívtam őt segítségül, mikor rájöttem, hogy nincs jól. Találhatnék magyarázatot, felépíthetném a pajzsomat, de igazából nem tudom, mennyire lenne jogos nem elfogadnom a megdorgálását. Bánom, hogy nem voltam okosabb és hogy nem tudok hasznosabb lenni. Asame halványan mosolyog rajtam, én meg legszívesebben bőgnék, csak nem akarok. Férfiasan próbálom viselni a rám váró leszúrást, meg a jelen okozta kellemetlenségeket. Nem könnyű, bevallom. A torkom elszorul, az arckifejezésem semlegességbe keményedik, a vállaim megemelkednek, a gyomrom összeszűkül.
Úgy teszek, ahogy a testőr kéri, s tovább hűtöm Asamét. Némán felnézek rá, egy pillanatra halványan elmosolyodom, hogy jelezzem neki, nincs semmi baj, nincs miért aggódnia, aztán újra lefagynak arcomról az érzelmek. Egyedül a szemeim lehetnek árulkodóak, mert teljesen magamba fojtani a lelkem nem tudom.
- Köszönjük – mondom Ryuuichinek halkan, szinte automatikusan válaszolva neki, noha hálás vagyok neki, amiért gondot fordított ezekre.
A kérdésre nem sokára válasz is érkezik, bár nem igazán merem elhinni, hogy csak ennyiről lenne szó. Felismerem a fájdalom jeleit az arcon, a szemekben és a mozgáson, és a láz is nyugtalanít, ami talán a Ryuuval közös munkánk hatására múlni kezd. Az viszont nem, hogy kegyetlenül kínosan érzem magam. Asame persze most sem zavartatja magát a meztelenségét illetően, ami tényleg meglep. Oké, hogy előttem fesztelen, hiszen szeret engem, nincs mit takargatnia előttem, szégyellnivalója meg aztán pláne nincs, szeretkeztünk is már egymással nem egyszer, de hogy minden szívfájdalom nélkül csak így meglegyen a véreb társaságában is... Nyilván nem most látja őt először Ryuuichi meztelenül és fura is lenne, ha Asame takargatná magát, de akkor is... Ez olyasmi, amit én nem tudok a magamévá tenni, ha próbálnám elsajátítani, sem menne.
Yakuzám fürkészi az arcom, talán tudni akarja, miképp érzem magam ebben a ciki szituban. Kegyetlenül rosszul, röviden. Nem tudtam volna ennyire jól kezelni a problémát, mint amennyire Ryuuichi igen, nincs benne különösebb gyakorlatom, de ha tényleg gond van, szóltam volna neki, ahogy megígértem. Vajon azt gondolja, megszegtem a szavam? Remélem, hogy nem. Csak másképp ítéltem meg a helyzetet, ennyi. Tény, hogy könnyen pórul járhattunk volna, hogy nem húztam meg egy határt, amihez közeledve már szóltam volna Ryuunak, de... Igen, Asame, ostorozom is magam. Kellett volna gondolkodnom tegnap éjjel, még akkor is, ha a vérem nagyobb többséggel posztolt a farkamban, mint az agyamban. Meg kellett volna előznöm, hogy ez megtörténjen, s szépen elpárologni, hogy kiverjem magamnak. Asaménak nem lett volna túlzottan kényelmes és nyugodt éjszakája, de talán megúszhattuk volna ezt az egészet.
Néha-néha Ryuuichire sandítok, mint egy kutya, amelyik tudja, hogy hiba volt felásni a kertet, csak épp ellenállni nem tudott a kísértésnek, és lélekben felkészülök rá, hogy majd megmossa a fejem a felelőtlenségemért. Ha nem azért, mert szexeltem Asaméval, akkor azért, mert nem hívtam őt segítségül, mikor rájöttem, hogy nincs jól. Találhatnék magyarázatot, felépíthetném a pajzsomat, de igazából nem tudom, mennyire lenne jogos nem elfogadnom a megdorgálását. Bánom, hogy nem voltam okosabb és hogy nem tudok hasznosabb lenni. Asame halványan mosolyog rajtam, én meg legszívesebben bőgnék, csak nem akarok. Férfiasan próbálom viselni a rám váró leszúrást, meg a jelen okozta kellemetlenségeket. Nem könnyű, bevallom. A torkom elszorul, az arckifejezésem semlegességbe keményedik, a vállaim megemelkednek, a gyomrom összeszűkül.
Úgy teszek, ahogy a testőr kéri, s tovább hűtöm Asamét. Némán felnézek rá, egy pillanatra halványan elmosolyodom, hogy jelezzem neki, nincs semmi baj, nincs miért aggódnia, aztán újra lefagynak arcomról az érzelmek. Egyedül a szemeim lehetnek árulkodóak, mert teljesen magamba fojtani a lelkem nem tudom.
- Köszönjük – mondom Ryuuichinek halkan, szinte automatikusan válaszolva neki, noha hálás vagyok neki, amiért gondot fordított ezekre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése