33.

Deon

Imádok törökülésbe ülni, de amint Akihito arra kér, hogy üljünk le, a seiza kínálja magát, s én is abba ülök. A dojoban a fegyelem és a tisztelet kell, hogy domináljon, máskülönben semmitől nem különbözne a többi helyiségtől. Szinte pislogás nélkül nyelem a szavait megannyi képet képzelve el, hogy jobban megragadjanak bennem azok, amiket tanít. Alig bírok nyugton maradni, hajt az ébresztő és a tettvágy, mégis szívom magamba rezzenéstelenül Akihito tanítását. Az már súlyosabb, amit Asame mond, felvont szemöldökökkel sandítok felé, de hunyt pillái alól nem hiszem, hogy látja a grimaszolásomat, amely minden újabb szó felzendülésével csillapul, míg el nem múlik. Nehezemre esik pár ízes beszólással megvívni, amivel félbeszakíthatnám, ezért befogom a szám és még a levegővételt is visszatartom. Be szokott jönni, de ritka, hogy alkalmaznom kell, mert kevés embert akarok végighallgatni a kínzó beszélhetnékem ellenére is. Pedig mekkorát szólna már, ha megmondanám neki, hogy nála erőszakosabb embert nem ismerek. Ez viszont valahogy nagyon nem illik ide, tudom. Azon kívül nem is állna helyt.


És lassan, ha nem is mindent, de megértem, amit magyaráz. A képek, amiket lefest a szemem elé, nagyon tetszenek. Egyszerűek, természetes és gyönyörűek. Tudtam, hogy különleges ember, de azt nem, miért. Most látom, hogy kincseket rejt magában. Nem aranyat, jent, vagy valami haszontalan hülyeséget, amit a világ felértékelt értékké, pedig sosem volt és sosem lesz az, hanem olyasmit, mint a tiszta víz, a dög melegben feltámadó szellő, a termékeny föld vagy a hideget elriasztó tűz.


Nem tudom, mikor csúszott le a kezem a számról és azt sem, mennyire látszik rajtam, hogy Asame megint lehengerelt. A „nem tenni semmit” elv ellenem is kiválóan működik, tudatlanul és őszintén adom meg magam tőle, de mikor ráébredek, hogy ezt nem tehetem, mert... mert nem, akkor visszatérek a Deon-féle „mindig tenned kell valamit” állapotába. Azonnal állok talpra, mikor Akihito is; gyorsan, szinte pattanva. Nem tehet róla, de nálam a „ne tégy semmit” egyenlő a leállással, ezért ritkán engedem meg magamnak. Ilyen ritkaság a meditáció, amiből eddig szerencsésen mindig visszatértem. Egy futó gondolat azonban átmetszi a tudatom: mi van, ha Asame lesz a következő álomvilág, amelynek a rabjává válok? Más elképzelni egy világot, ami csak a tiéd és más azt hinni valakiről, hogy a tiéd lehet. Igazából sosem birtokolhatom őt, azt hiszem, ahogy ő sem engem. Mert soha sem birtokol senki semmit. Mindent kölcsön kapunk, még a testünket is.


Figyelem, milyen egyszerűen védi ki az ütéseimet. Nem tudom, mennyire van értelme taktikázni, úgyhogy bepróbálkozom többféle ütéssel. És vigyorra húzódik a szám. Néha nem tudom, mi értelme annak, amit mond, de érzem, hogy egyre több leszek, egyre jobban ráérzek. Talán nem vagyok valami ígéretes tanítvány, az elszántságom és a lelkesedésem azonban remélem, kárpótolja Akihitot. Figyelem azt is, ahogy ő mozdul, próbálom eltanulni, de persze nem könnyű egyszerre mindenfélére figyelni. Sőt, a legnehezebb egy dologra koncentrálni, a gondolatokról megfeledkezni. Azt hiszem, az lesz az igazi, amikor úgy tudok majd harcolni, hogy közben meditálok is.

- Ki. - Bár hogy mit, arról lemaradtam, úgyhogy elröhögöm magam.