341.

Asame

Mielőtt Deon gyorsan megszökhetne, még magamhoz húzom egy csókra, nem érem be egy egyszerű vállra puszival, végül tényleg hagyom, hogy menjen és intézze a dolgait, különben sosem ér vissza Nishidától. Nem tagadom, jó az, hogy mellettem van, nekem sem jut eszemben sűrűn kiugrálni legalább az ágyból, de azt is tudom, hogy az élet nem állhat meg és azzal, hogy Fei halott, még nem zárult le semmi. Egy darabig figyelem őt minden szó nélkül, majd végül csak nem bírom megállni a dolgot.

- Azért siess vissza – kérem őt csendesen. Kész, Asame, ez már menthetetlen és csöpögős, inkább hagyd abba, mert még a végén magadból is kiábrándulsz hamar ilyenekkel.


Miután Deon távozik végül, hogy elhozza a papírokat Nishidától, kikelek az ágyból és elmegyek a mosdóba. Ezeknek a vackoknak köszönhetően egész jól érzem magam, a karom most nem lüktet, ami csak javít a helyzeten. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, ahogy végre sikerül könnyítenem magamon, majd kicsit azért rendbe kaparom magam és előkeresek egy boxert is. Egy szál faszban azért mégsem ücsöröghetek egész nap. Na jó, de, ücsöröghetnék végülis, csak nem akarok. Miután végeztem minden dolgommal, visszatérek az ágyba, nem akarok én küzdeni Ryuuval, hogy márpedig erre most égetően szükségem volt, így jobb, ha inkább nem is tud erről. Szerencsére azonban van dolga neki is, hogy ne járkáljon folyton a nyakamra. Elveszem telefonomat az éjjeliszekrényről és Asahitot hívom. Azt hiszem, itt az ideje megbeszélnünk néhány dolgot.

- Mondd! - veszi fel a telefont. Kész csoda, hogy most nem zavartam meg semmiben, bár kétlem, hogy Yoruval jókisfiút játszva egész nap csak ültek egymás mellett. Nagyot csalódnék, ha ez így lenne.

- Ha van pár szabad perced, látogass el a szobámba – mondom kimérten. - Ideje beszélnünk, lehetőleg négyszemközt – teszem hozzá. Tudom, hogy Yoru úgyis tudni fog mindenről, mert Asahito beavatja, de csak vele vagyok most hajlandó beszélni. Ha ezt nem értik meg, akkor részemről lezárt a dolog és majd máskor ejtjük meg.

- Tíz perc és ott vagyok – mondja komolyan, majd bontja a vonalat. Ryuu is betér hozzám, de intek neki, hogy egyelőre nincs szükségem semmire és jól is vagyok, így megint csak magamra hagy, hogy folytassa a munkát továbbra is. Míg Asahitot várom, elveszem a könyvet az éjjeliszekrényről, megnézem, Deon hol hagyta abba az olvasást, majd előrébb lapozok oda, ahol én tartottam és folytatom tovább a könyv elpusztítását. Sokszor olvastam már, de még mindig leköt. Több ilyen könyv is van persze, amit szívesen olvasok el újra és újra. Ilyen például Taichi Yamada Idegenek című könyve is. A könyv főszereplője, Harada éli a tipikus japán férfiak életét: dolgozik, dolgozik, alig találkozik a családjával, és megint csak dolgozik. Erre persze rámegy a férfi házassága és a válás után beköltözik az addig irodaként funkcionáló apartmanban. Kénytelen lesz elgondolkodni azon, mit is akar valójában az élettől. Harada egyik este meghívást kap a szüleitől, hogy látogassa meg őket, amivel csak annyi a bökkenő, hogy a férfi szülei közel harminc éve halottak. Innentől válik az egész történet érdekessé. A könyv egy korán árvaságra jutott férfi szülői szeretet iránti vágyódásáról szól; bármit hajlandó feláldozni, akár az életét is, hogy bepótolhassa megkurtított gyerekkorát, a felszínes emberi kapcsolatokat élesen bíráló író ezáltal arra is rámutat, hogy ez egyáltalán nem szokatlan Japánban, ahol mindenkinek előrébb való a munka. Ugyanakkor az egész mégsem lesz egy depresszió-regény, sokkal inkább krimi, ahol senki sem az, aminek látszik. Személy szerint én is kedvelem ezt a könyvet és habár évekig nem engedtem magamhoz közel Asahitot, a regény elgondolkodtatott erősen... Végül kopognak szobám ajtaján, s egy gyors igen után Asahito lép be rajta. Yoru nélkül, bár abban teljesen biztos vagyok, hogy a srác kint várja őt. - Miről akarsz beszélni? - kérdezi csendesen, gyanakodón méregetve engem, de nem jön közelebb, csak megáll ágyam végénél. Megdörzsölöm halántékom és magamhoz intem, hogy üljön le nyugodtan, sem megenni nem fogom, sem elküldeni a fenébe.

- Kettőnkről – mondom ki végül, mire felkapja fejét. - Megvolt az oka annak, miért akartam, hogy ne legyen közöd hozzám – kezdek bele kimérten. - Apánk amikor megtudta, hogy élsz, meg akart öletni, mondván, neki nem hiányzik egy fattyú a nyakába. Akkor segítettem a nevelőapádnak, hogy kijátsszuk az öreget, így elutasítottam minden közeledésedet – vallom be neki őszintén. - Tanítani sem akarlak, nem azért, mert nem lehetnél ennél is nagyszerűbb yakuza, hanem pont azért, hogy átgondold, mit is akarsz az élettől és meddig akarod azt... - mondom komolyan, mire lesüti szemét. - Tudod jól, hogy mitől romolhat az állapotod, ehhez mérten szeretném, ha végiggondolnád, mi a fontos. Van melletted valaki, akire gondolnod kell – folytatom tovább. - Remekül a képedre formáltad őt, méltó utódod lesz, de tényleg csak ennyit akarsz? Egy utódot? Képes vagy őt félredobni? - kérdezem tőle komolyan, mire megint rám emeli tekintetét.

- Én csak... akartam, hogy megérts engem is... hogy elfogadd, hogy vagyok, hogy létezem, hogy ugyanaz a vér folyik az ereinkben. Nem akartam semmit sem jobban, minthogy egyszer végre normálisan emberszámba vegyél.

- Asahito, ha nem fogadtalak volna el, szerinted megtettem volna mindazt, amit eddig megtettem érted? - kérdezem komolyan. - De, elfogadom, hogy a testvérem vagy, elfogadom, hogy közeledni akarsz, azt viszont te fogadd el, hogy vigyázni akarunk rád – jelentem ki. - Nem csak Yoru, én is... Tartható? - Mire aprót bólint válaszul. Halványan elmosolyodom, ő pedig közelebb csúszva hozzám átölel. Megmosolygom ezt is, hiszen Asahito valahol mindig ilyen volt, leszart mindent és mindenkit és kimutatta az érzéseit, nem érdekelte senki véleménye, hogy emiatt mennyire tartják őt balfasznak vagy sem. - De ez nem jelenti azt, hogy kedvellek – teszem hozzá heccelve őt.

- Én leszek az első, aki lecsesz érte, ha ezt megteszed – enged el végül. - Hogy vagy?