342.

Asame

Miután Asahito végül távozik, megint csak magamra maradok huzamosabb időre. Ismét kikelek az ágyból és magamhoz veszem a dossziét, amit Ryuu gondosan összepakolt az íróasztalra. Szükségem lenne a többire is, de a dolgozószobámig elmászni már igencsak kemény feladat lenne. Végül mégis csak döntök és felhívom Ryuut. Megkérem, hogy hozzon át néhány aktát, azt is megmondom, melyikeket. Persze megint nem úszom meg a dolgot, atyai szigorral parancsol rám, hogy ne vigyem túlzásba a dolgot, de nem is tervezem, s miután belém diktálta a szerinte kellő mennyiségű folyadékot, ismét csak elnézést kérve magamra hagy, nem is bánom. Nyugodtabban tudom intézni a magam dolgait. Elveszem a telefonomat magam mellől és először Akihitot hívom. Lebeszélem vele, hogy egy fél óra múlva jöjjön be hozzám, mert mindenképpen meg akarok tudni néhány dolgot, amiben csak ő tud jelenleg segíteni, de arra is megkérem, hogy ha lehet, erről egy szót se szóljon senkinek, végül bontom a vonalat. Előhalászok néhány régebbi aktát és kiveszem belőle a különböző névtelen, jelentéktelen cégek számlázásait összehasonlításképpen. A helyzet mindenhol ugyanaz, hatalmas összegek jelennek meg a bankszámlákon, majd másnapra tűnnek el. A cégek nem fejlődnek látványosan, ami viszont meglepő, nem találtunk szállítóleveleket, melyek alapján nyomon tudnánk követni a dolgokat. Nagyon jól dolgoznak. Az elmúlt időszakban közel tíz ilyen céget találtunk különböző prefektúrákban. Mindegyik valamelyik kikötőváros közelében található, így azért nem nehéz a képlet, hogy miért nincsenek szállítólevelek. Fals számlák alapján régiségeket, különböző haszontalan kacatokat szállítanak ki az országból, látszólag... De kétlem, hogy nem találnánk mást is azokban a ládákban... Elmosolyodom. Akkor játsszunk kicsit. Kezembe véve a telefont keresem ki a most nekem kellő nevet és már tárcsázom is. Sokáig cseng, mire végre felveszik.

- Asame – szól bele egy férfi a maga eldohányzott, rekedtes hangján, nekem pedig halvány mosolyra húzódik szám. - Minek köszönhetem a hívásodat? - kérdezi szelíden, s kattan az öngyújtó fedele. Sokkal lóg nekem, itt az ideje, hogy törlesszen.

- Még mindig Kazumoto kezében van a céged? - kérdezem komolyan, mire egy elégedetlen morgással válaszol. - Remek. - Felhorkan. Neki annyira nem, ezzel tisztában vagyok. Valamit valamiért.

- Térj a tárgyra – kéri türelmetlenül.

- Mostanában futnak ki érdekes szállítmányok, kicsit rájuk kéne nézni – osztom meg vele. - Okosan csináljátok, mert nem szarral gurigáznak azok, akik futtatják a céget – mondom komolyan. - Kicsit meg kéne zargatni őket, hogy egy időre ne nagyon indíthassanak árut Kínába.

- Nocsak, nocsak... emberkereskedelem? - kérdezi, mire egy határozott igennel válaszolok. - Amint találok valamit, jelentkezem – teszi le a telefont. Egyelőre ezt a szálat lezártnak tekintem. Ismét tárcsázok, s megint hosszú ideig cseng a telefon, de végül felveszik azt.

- Oyabun...

- Asame Seichirou... rég hívtál – ró meg, de hangjában egy cseppnyi szemrehányás sincs. Ritkán beszélünk egymással, nem tartjuk szükségesnek, hogy bárki is rájöjjön a kettőnk közti kapcsolatra. Apám persze szerette kihasználni a dolgot, még ha titokban is, én nem. Engem az ilyesfajta hatalom és pozíciószerzés nem érdekelt soha. Utoljára akkor beszéltem vele, mikor Asahito miatt megkerestem. Megmondtam neki, hogy nem érdekel, velem mit tesz, de őt hagyja békén. Akkor meglepődött, azt hitte, arra fogok hivatkozni, hogy ennyit igazán megtehetne az unokaöccsének, engem viszont nem érdekelt ez a fajta kapcsolatkihasználás, ahogy a mai napig sem. Ha kell, segítek neki, ha kell, ő is meghallgat és segít és itt vége a kapcsolatunknak. - Azóta benőtt Asahito feje lágya?

- Neki? Soha... De kezelhető, amint azt tapasztalhatod mostanában. De nem ezért hívlak – térek a lényegre, mert nincs kedvem vele csacsogni. - Mit tudtatok meg?

- A Triádok mindenképpen területet akar magának. Több negyedből, prefektúrából és városból is jelentették, hogy megkezdődtek az előkészületek. Néhány alvilági kutya szivárgott be ezekre a területekre és kezdték meg a rendzavarást, igyekezve egymásnak ugrasztani a helyi yakuzákat. Most ezeket a vadászokat keresik az embereink, hogy ennek minél előbb véget vessenek, valamint több kínai nemes is érkezett az országba különböző napokon. Figyeltetjük egyelőre őket, de jelenleg semmit nem tesznek, csak a pénzüket szórják – mondja komolyan. - Te mit tudtál meg?

- Ugyanez a helyzet itt is. Mint azt mondtam már neked, Wulong Fei dolga volt, hogy egymásnak ugrasszon minket és eltegyen láb alól, de ő mögötte is állt egy ember. Tudjuk is ki, de ezt most nem osztanám meg veled, majd később. Fei halott – mondom végül -, ám ugyanúgy nem nyugodhatunk meg, ahogy eddig sem tettük és továbbra is figyelemmel kísérjük, akit lehet – árulom el neki. - Vissza kell juttatnunk őket Kínába anélkül, hogy ezzel háborút indítanánk el a két ország, a Triádok és a Szindikátus között - mondom őszintén.

- Ezzel én is tisztában vagyok - mondja komolyan. - Értesíts, ha megtudsz valamit, én is értesítelek Nishidán keresztül, ha bármilyen előrelépés történne – mondja és bontja a vonalat. Újra kezembe veszem a papírokat és nézegetni kezdem őket. Egyelőre nem tudunk mást tenni, csak várni. Talán a Nishidától kapott dokumentumok most segítenek előrelendülni az ügyben.


Nem sokkal később ismét kopogtatnak az ajtómon és Akihito lép be a szobámba. Elmosolyodom és magam mellé invitálom őt, majd megkínálom egy cigivel is és én is rágyújtok. Tényleg jó színben van és ennek őszintén örülök.

- Már azt hittem, könyörögnöm kell azért, hogy meglátogass – mondom neki elmosolyodva és kifújom a füstöt.

- Jártam nálad, csak éppenséggel jobban élvezted az álommanók társaságát, mint az enyémet – feleli. - Mi a helyzet az üggyel kapcsolatban? - kérdez rá végül rövidke hallgatás után, én pedig megosztom vele mindazt, amit egyelőre megtudtam az oyabuntól.