342.

Deon

Nishidához érve megint minden úgy történik, ahogy múltkor, Shinji kinyitja előttem az ajtót és most már én sem akarok magamtól kipattanni, magamra igazítom a kabátomat, őr jön értünk és hárman hatolunk be a házba, de a dolgozószoba ajtaja előtt Tatsuki jelez, hogy kint marad, hiszen úgyis kivágná őt a yakuza, ezt a kört meg inkább kihagyná. Nem ellenzem, nekem sem hiányzik még egy olyan kellemetlen pillanat. Belépve üdvözlöm Nishidát, elkérem tőle a dokumentumokat, majd elbúcsúzom tőle és az irányt Kazu szobája felé veszem. Kopogtatok, majd benyitok. A srác az ágyában van és mindjárt három emberrel bővül a létszám a szobájában. Én odamegyek hozzá, Shinji megint a fotelt foglalja be, Tatsuki meg ismét a szőnyeget választja.

- Bicikli. Hogy vagy? - kérdezem meg tőle.

- Így, hogy már csak egy van belőled, határozottan jobban - heccel engem, amin Tatsuki jót nevet, én csak vigyorgom rajta. - Ráadásul könnyebb lesz azt a beígért seggberúgást is kivitelezni. Fejfájás, hányinger, de most már túlélem. - Jobban is fest, mint tegnap, aminek őszintén örülök.

- Kettő szerintem is sok Deonból - szól oda Tatsuki a srácnak villantva rám egy széles vigyort, majd cigarettát keres. Immár kérdés nélkül gyújt rá egy hamutálat kerítve magának.

- Te Kazu... miért akarsz te engem bántani? - kérdezem meg tőle színpadiasan. - Ha ennyire nem bírod a fejem, el is mehetek - vágok vissza heccelődve. - Nem kínozlak a társaságommal többet, ha seggbe rúgsz - fenyegetem meg játékosan.

- Bántani? Baráti fenéken billentés lenne csupán, tudod, az a pusztán szeretetből fajta - vigyorogja, de én csak rázom a fejem. - Mazochista vagyok, szeretem, ha kínzol - kacsint rám, ezen pedig röhögve tátom el a szám. Ilyet se mondott még nekem senki, s Tatsukinak is tetszhet, mert magába fojtottan kuncog rajtunk. Vetek egy pillantást Shinjire is, aki vigyorogva a fejét csóválja a hülyeségeinket hallgatva. Azon gondolkodom, feleljek-e Kazunak, de elnézve a hallgatóságomat inkább csendben maradok. Ha beoltom, a nagy röhögés idevonzza Nishidát is, aztán ő meg leszedi a fejem Tatsuki miatt. Fejetlenül nem lennék szép látvány.

- Most erre csak annyit mondok, hogy oké, leszek a szadista és nem bántalak - vágok vissza csakazértis, mert nem bírom ki, hogy semmit se reagáljak.

- Ezért jó mazochistának lenni - vigyorogja. - Ha rossz, akkor jó, ha jó, akkor pedig rossz, tehát az is jó - kuncogja. El kell ismernem, hogy igaza van, de ha én tényleg rosszat akarnék neki, bármekkora mazo, akkor se élvezné.

- Cseles - jegyzem meg neki elismerően. - Azért ha nem haragszol meg, ennél a fajta jónál maradunk, mert még nem köszönték meg nekem, ha valakit kiidegeltem - jelentem ki elvigyorodva.

- Velem lehet alkudozni - mondja vállat vonva. Cigit vesz elő ő is és rágyújt, majd a dobozt Shinjihez dobja, aki reflexből hajol el előle, majd mikor Kazu csak nagyokat pislog rá, elneveti magát. Fura humora van a srácnak, de ez is tetszik benne.

- A rutin meg az évek - vonja meg vállát. - Sok mindent vágtak már a fejemhez, a cigisdobozt még nem - magyarázza is meg.

- Majd passz vissza, én is abból kérek - mondom Shinjinek. Ez újfajta doboz, múltkor, úgy rémlik, nem ilyen volt Kazunál, vagyis kell belőle egy szál. Nem tudom, miért szeretem kipróbálni a különféle dohányokat, miért jobb a másé, de ezek kérem, tények.

- Új sportot teremtünk? - kérdezi Shinji. - A papírrepülők röptetése már unalmas? - teszi hozzá, majd nekem dobja a dobozt, én pedig elkapom, kihúzok belőle egy szálat, amit az ajkaim közé biggyesztek, aztán a hecc kedvéért visszahajítom neki a cigisdobozt.

- Sosem röptettem papírrepülőt, a sportom pedig az úszás volt - mondom neki könnyedén.

- Bezzeg az órai köpőcsövezés... - szólal meg Tatsuki. Igen, az más. És vigyorogva gyújtom meg a cigarettát. Szegfűszeges... Lehunyt szemmel, az élvezettől hosszan hümmögve élvezem az első kortyot.

- Ez nagyon finom - mondom is ki a véleményemet és Kazura pillantok, hogy elismerésül adózzak az ízlésének. Lehet, áttérek erre. Vagy mégse? Nem tudom, de ez vetekszik most épp Asame cigijével.

- Azért el ne menj! - heccel engem a srác, miközben visszakapja Shinjitől a dobozt. - Nekem annyira nem jön be, Nishida van oda ezekért az ízesítettekért, maradok a mentolosnál, ha már ízre vágyom - vigyorogja. Azt hiszem, kiül az arcomra a meglepetés, mert nem gondoltam volna, hogy Nishida szereti az ízezett cigarettákat. Azt hiszem, ideje lepacsiznom vele és mindig lehúznom egy-egy szállal, amikor találkozunk. Bakker, és még nem szúrtam ki a közelében a finom illatokat! Nem is hiszem el... Jó, tény, nem azzal voltam elfoglalva, milyen cigivel kátrányozza a tüdejét, hanem hogy ne csináljak magamból komplett idiótát a közelében, makogás nélkül elmondjam neki, amit akarok, satöbbi. - Apropó - hajol az éjjeliszekrényhez és veszi ki a múltkor itt felejtett cigisdobozokat. - Ez borzalmas - jegyzi meg odadobva Tatsukinak az övét, a másikat meg nekem adja.

- Elmenni? Nem szándékoztam, kényelmesen ülök - vágok vissza Kazunak. - Nem kell? Nekem van elég otthon - teszem hozzá felemelve a kezembe nyomott dobozt.

- Tudom - morogja mosolyogva Tatsuki. - Nem az enyém, de ebből kaptam. Egy kartonnal - teszi hozzá, mire alaposan kiröhögöm.

- Bakarit sürgősen át kell szoktatni valami normálisra, mert ezt nem fogom mellette szívni - jegyzem meg neki vetve egy fintorgó pillantást a visszakapott cigijére.

- Ne velem beszéld meg, engem kurvára nem érdekel, mit szív.

- Na jó, ha neked annyira nem - vigyorogja Kazu és visszaveszi a cigit, s inkább abból gyújt rá. Megmosolygom a dolgot.

- Asaméé - tájékoztatom, bár nem mondok ezzel neki újdonságot.

- Ha kocsmában lennénk, mondanám, hogy a következő kört én állom, de - veszi elő közben Shinji az ő cigijét és dobja az ágyra - most éljetek a lehetőséggel, később nem adok - heccel minket, én pedig vigyorogva kicserélem a cigijét az övtáskámban lévő dobozra és azt hajítom vissza neki.

- Beosztom - ígérem neki kacsintva. Tatsuki persze dől a röhögéstől, Shinji meg néz egy nagyot, hogy behúztam az egész dobozzal, de ennek megvan a maga oka. Nem akarok egy szálat belőle betenni Asaméé mellé, mert akkor átveszi az aromáját, ellenben ha ez egy vissza nem térő alkalom, akkor most kell cselekedni. És én megtettem.

- Hékás, gondolj rám is! - nyújtja ki nyelvét. - Lassan komplett cigarettakóstolót nyithatunk - vigyorogja Kazu. - Na de mesélj, mi hír arrafelé?

- Ha cigikóstolót nyitsz, még többet leszek itt - árulom el játékosan barátomnak. - Imádom kipróbálni őket - teszem hozzá gondosan. - Na jó, megosztom veled - egyezek bele, de nem mozdulok, most van másik, amivel tömheti a fejét. - Hír? Hát az van... - De nem folytatom, mivel nem minden tartozik Tatsukira és Shinjire. Lenne olyasmi, amit az ő fülük hallatára semmiképp sem mondanék el, pedig már alig bírom ki, hogy magamban tartsam.

- Nálam viszont nincs harapófogó.

- Akkor viszont meg kell kérnem két testőrömet, hogy legyen kedves kimenni - mondom bocsánatkérő pillantással először Shinjire nézve, majd Tatsukira pillantva. Nem kell külön kérvényt benyújtanom nekik, mindketten kimennek. - Ritka, hogy velem szemben harapófogóra van szükség, szóval nem kell aggódnod. Csak vannak tápos infók, amikről Tatsukit nem értesítem, Shinjit meg tájékoztassa Ryuuichi, amiről úgy gondolja, a srácnak szükséges tudni - mondom komolyan Kazunak. - Asame tegnap este elég jól volt, ma reggelre meg belázasodott. Ennek ellenére szerintem már nem sokáig lehet ágyban tartani. Nagyon durva - jelentem ki mosolyogva. - Ryuuval úgy intéztük, hogy ne nagyon legyen képben, mennyit volt álomországban, mert ugye ma van Naoto temetése és egyikünknek sem hiányzik, hogy befenyítsük, mert ragaszkodik hozzá, hogy ott legyen. Nagyon necc kijátszani őt, és remélem, nem jut eszébe olyan egyszerű dolog, minthogy a telefonján megnézi, hányadika van és milyen nap, mert akkor fingom sincs, hogy tartom erőszak és keménykedés nélkül ágyban, és nem ússzuk meg a fejmosást sem Ryuuichivel - mesélem vigyorogva. - Össze lett eresztve amúgy a két nagykutya, mármint Asame és Tatsuki. Nem ölték meg egymást, ami haladás. Nincsenek haragban, de jócskán fognak morogni egymásra, mivel mindkettő az utódjának választott engem és egyik sem enged az elképzeléseiből, mert nem olyan fajta - magyarázom Kazunak.

- Sosem tudott megülni a hátsóján - vigyorogja. Hát igen, az nem Asame lenne, aki csak úgy dekkol az ágyban, élvezi a nyugalmat, olvas mondjuk egy könyvet, vagy valami. - Emlékszem, mikor nála éltem, egyszer súlyosabban megsérült. Azt hiszem, a jobb vállába kapta a golyót, ráadásul elég veszélyes helyen is, erre fel másnap Ryuunak és Naotonak úgy kellett őt összeszednie a dojoból, mert nem volt hajlandó feküdni és pihenni - mondja visszaemlékezve, én meg csak kuncogok ezen. - Csodálom, hogy eddig bírta egy szó nélkül.

- Na egy ilyen jelenet miatt üvöltöztem vele, mint egy eszement - veszem át a szót Kazutól. - Elég jó meggyőzőerőnk van, összefogtunk Takashival és Ryuuichivel hárman. Szerinted? - kérdezem nevetve. - Egyébként Takashi biztosra ment, morfiumos cuccot adott Asaménak, én meg azt hittem, feltúrom érte a várost és kitekerem a nyakát. Súlyos vétség a szememben mindenféle tudatmódosítót adni úgy embernek, hogy nincs tisztában vele. Mondjuk az is igaz, hogy ha előre tudtuk volna, nem élünk vele - teszem hozzá őszintén.

- Én félnék a helyében ettől a hármastól - vigyorog rám. Én nem félnék, mert ilyen félnótás vagyok, de Asaménak bizony tényleg van oka rá. - A morfium nem volt hülye lépés annak ellenére, hogy tényleg elég övön aluli húzás volt. Viszont az egyik legerősebb fájdalomcsillapító is, bár nem tudom, nem akarom kipróbálni, bármennyire is szenvedek a fájdalomtól - mondja őszintén. - Azzal pedig valószínűleg Takashi van tisztában, hogy egy ilyen sérülés mekkora fájdalmakkal járhat.

- Elismerem, hogy nem volt hülyeség, csak na. Én úgy állok hozzá, hogy inkább a fájdalom, mint álomország, nem beszélve arról, hogy én gyakorlatilag alig szedhetek be bármit, amit meg igen, az lepkefing, szóval nem érdemes foglalkozni vele, Asame meg bámulatosan kezeli a fájdalmat - árulom el Kazunak. - Volt alkalmam látni és mindig elcsodálkozom rajta. Mindegy - mondom legyintve egyet, és zavartan elmosolyodva.

- Igen, ez igaz, Asame remekül tudja kezelni, bár gyanítom, ebbe most nem volt beleszólása. - Rázom a fejem, jelezve, hogy nagyon nem. - Ahogy ismerem, ő sem fogja megdicsérni ezért Takashit, feltéve, ha tud arról, mit kapott...

- Az tuti - mondom elvigyorodva. - Asszem, ma este is ránéz, szóval majd igyekszem ott lenni, hogy kimentsem a dokit - teszem hozzá viccelődve. - Egyébként rájöttem mindenre Luxszal kapcsolatban - folytatom megkomolyodva. Nem könnyű erről beszélni. Hirtelen végigfut rajtam mindaz, amiket megtudtam és kiráz a hideg.

- Ha nem akarod, nem kell elmondani - mondja nekem együttérzően és a vállamra teszi a kezét. Halvány mosolyra húzódik szám szeglete, majd elnyomom a hamutartóban a csikkemet. Isteni volt ez a szegfűszeges cucc, majd szólok Asaménak, hogy ilyet muszáj beszereznie. - Majd ha úgy érzed, képes vagy rá - mosolyodik el kedvesen.

- Hülye - vágom hozzá a szót erőtlenül elnevetve magam. - Ha nem akarnék róla beszélni, nem hoznám fel - tájékoztatom. - Szval az a helyzet, hogy ugye Lux régen mentorolt, vagyis kibaszott sok pénzt fektetett a jövőmbe. Most visszajött és benyújtotta a számlát azzal a nem titkolt szándékkal, hogy engem akar inkább, mintsem apám cégének tulajdonjogát, vagy mi a szart, apám meg megkötötte vele az alkut - mesélem el Kazunak. - Ezért akar engem Lux, gyakorlatilag megvett.

- A rohadék...! - csúszik ki száján. Ingerültté válik a hallottaktól, engem viszont már nem húz fel, csak komorrá tesz. - És, mit akartok tenni vele?

- Hát... Hétfőre van egy vacsorameghívásom hozzá, de evidens, hogy azon nem fogok megjelenni - kezdem. - Tatsuki, ha jól vettem ki, egyezkedik vele, vagy nem tudom, de úgy gondolja, ha nem fogadom el a meghívásait, bejelenti, hogy látogatást kíván tenni Asaménál. Nyilván vissza lehetne utasítani, kifizetni, amit rám költött, satöbbi, de az ügy nem csak ennyi. Lux egy nemes, ráadásul olyan, amelyik anyagilag támogatja a Triádokat, ha durván viselkedünk vele, netán eltesszük láb alól, háborút robbantunk ki Kína és Japán között - avatom be Kazut.

- Remek... Tehát meg kellene győzni, hogy sürgősen tegyen le rólad, fogja a pénzét és ha nem megy repülővel, akár vissza is úszhat Kínába, mindezt úgy, hogy a két ország ne ugorjon egymás torkának. Tehát meg kellene találni azt az építőkockát, amelyiket ha kihúzod, minden romba dől, de háború nélkül.

- Ja - értek vele egyet. - Tatsuki szerint Lux mindenképp talál rá módot, hogy velem üljön le tárgyalni és ahogy ma beszéltem erről vele, Asaméval gyakorlatilag elképzelhető, hogy szóba sem áll - mondom a számat kínosan elhúzva. - Nekem viszont nincs ötletem, mivel lehetne meggyőzni. Tatsuki benyögött a kocsiban egy olyat, hogy minimum le kell vele feküdnöm, szóval nem folytattuk az eszmecserét és faszán nem tudom, komolyan beszélt-e, de... érted - nyomom oda a végére ezt, mert nem akarok magyarázkodni. Így is felkavar még a gondolat is, nemhogy tényleg fontolóra vegyem, eladom-e a testem a békéért, Asaméért, magamért...

- Ha eléritek azt, hogy személyes látogatást tegyen Asaménál, nem teheti meg azt, hogy négyszemközt beszélhessen veled, akkor gyanítom, inkább nem fog tárgyalni, vagy ha annyira akar mégis, belemegy abba, hogy ott legyen Asame... A Tatsuki által felvázolt lehetőség meg kizárt, akkor sem tenne le rólad szerintem, legalábbis ha a helyében lennék, én biztos nem tenném azután sem. - Ahogy erről beszél, elfordulok Kazutól, hogy ne lássa az arcom. Ez kibaszott kínos nekem, noha valszeg elsősorban nem nekem kéne szégyellni. Mégis így teszek, hiszen bárhonnan is nézzük, rajtam múlik végső soron, Lux eltakarodik-e békésen az országunkból, vagy sem és abból akár rohadt nagy gebasz is lehet. - Ráadásul még akkor is ő járna jól, mert már tisztában lenne azzal is, hogy milyen vagy az ágyban. - Ezen kiakadok. Még jó, hogy a srác nem láthatja, ahogy kikerekednek a szemeim és vér vörös leszek. Baszd meg, Kazuki! Mi vagyok én, valami sütemény, amiből lehet kóstolót kapni, aztán ha már az megvolt, kell az egész?! Egyébként sem vágom, hogy a faszba jut eszedbe, hogy hajlandó lennék ilyesmire! Idegesen kopogok ujjaimmal az ágyon mellette és nagy lélegzetvételekkel igyekszem megnyugodni, mielőtt hozzávágok valami nagyot és keményet. Baja lett az agyának attól az ütéstől, vagy mi van? Ezt nem hiszem el, komolyan mondom... - Ne haragudj, de a hülye mondana le utána bárkiről is.

- Nem akarok indiszkrét lenni, de úgy konkrétan belegondoltál, hogy mégis mit mondtál ezzel nekem?! - kérdezem meg villogó szemekkel ránézve. - Nem kell lebeszélni erről, eszemben sincs még csak megfontolni sem! - suttogom dühösen, mert ha kiabálni kezdenék, Tatsuki rögtön bent lenne, aztán az istenek se tennék ki innen többet.

- Hülye vagy! - mondja komolyan. - Rohadtul nem feltételeztem egy percig sem azt, hogy megtennéd. - Ez megnyugtat, kicsit csillapodottabban nézek a szemeibe. - Elmondtam azt, hogy akkor mi lenne és ennyi - teszi fel kezeit védekezően. - Ne öld meg a hírhozót! Próbálok valami megoldást találni, segíteni, de ehhez nekem ezeket is végig kell gondolnom. Minél több verziót nézel végig, hallgatsz meg, gondolsz át, annál könnyebb lesz talán megtalálni is a megoldást - jelenti ki, majd rágyújt megint egy cigire.

- Jó-jó, bocsi, csak ez az egész rohadtul kiakaszt - mondom neki lehiggadva. - A szex nekem tök tabu dolog... - vallom be lesütött tekintettel. - Utálom, mikor olyan közönnyel vagy egyszerűséggel bánnak vele az emberek, mintha nem lenne több, mint mondjuk egy nadrág, amit átcserélsz, ha koszos, választasz egy másikat, ha meguntad, megvarrod, ha elszakadt, vagy odaadod valakinek, aki jobban becsülné. Értem a szándékod, csak felcseszi az agyam ez a dolog és igazából Tatsukival kellett volna kiabálnom még a kocsiban azért a kurva mondatért, de úgy érintett, mint egy gyomorszáji ütés - ismerem be, hogy megint én csattintottam el valaki olyanon az ostort, aki nem érdemelte meg.

- Részben megértelek, részben nem tudlak - vallja be. - Beszélek róla, általánosságban, mert ez akárhogy nézed, hozzátartozik az emberi kapcsolatokhoz, viszont a Nishidával való dolgaimat én sem teregetem ki senkinek. Mert az a mienk, ránk tartozik és senki másra - mondja csendesen, vállat vonva. - Nem haragszom - fújja az arcomba a füstöt vigyorogva, nekem azonban csupán egy erőtlen mosolyra futja. Igaza van, de kegyetlenül rosszul érzem magam ettől a témától, ami miatt legszívesebben felállnék és elhagynám a szobát. Azonban nem menekülök, mert nem akarok. Lesz, ami lesz, az ágyon ülve tartom magam, megküzdök a torkomat szorító gombóccal, a gyomromat összerántó, maró érzéssel, a félelemmel és a szégyennel. Percekig rágódom, mit mondjak, végül aztán rájövök, igenis van téma, amihez nem nagyon tudok hozzászólni, mert beszédképtelenné válok. A szám nem nyílik, még csak azt sem tudom megkérdezni Kazutól, szerinte kell-e beszélgetni a szexről, és az izmaim is bekeményednek a bennem gyülemlő feszültségtől. Mint lehetőség, hogy le kellene feküdnöm valakivel, akivel sosem akarnék, felzaklat. Nem is az erőszak ténye, amit nyilván el kellene követni, mert nem adnám meg magam, hanem az, hogy valaki másé legyek. - Hagyjuk ezt a témát inkább - javasolja, mert nyilván látja, hogy őrlöm fel magam, s közelebb ül hozzám, majd átölel. Kínos mosolyfélébe vonom a szám, megkapaszkodom karjában, végül arcomat elrejtem. Gáz vagyok, ennyi... Még mindig csak arra tudok gondolni, hogy ideje lenne elhúznom a csíkot, pedig nem jutottam a hírmondás végére sem. Ráadásul ezen a hangulaton valahogy túl kéne lendülni és nem úgy, hogy köszi, hogy itt lehettem, satöbbi és eloldalogni.

- Hagyjuk - értek egyet és kérem is egyszerre Kazut, azzal kibontakozom az öleléséből. Kínosan érzem magam, ezen nem tudok változtatni, csak ha véget vetek a folyamatoknak és túllépek az érzésen. - Visszatérve a Lux-problémához... - váltok is témát. - Kicsit rafkósabb az öreg, mert fejvadászokat, vagy miket küldött Asaméra, feltételezem, az egyikük lőtte meg őt és míg nem voltunk otthon, kettő körülnézett ott is - mesélem. - Ráadásul Luxnak nem csak azért én kellek, mert fizetett értem, hanem mert központba kerültem és rajtam keresztül sokaknak lesz kellemetlen érzése. A barátságunk miatt rajtad keresztül Nishida is nehezebb helyzetbe kerül például - teszem egyértelművé, mire gondolok, Kazu pedig felsóhajt.

- Ez csak egyre bonyolultabb lesz... - mondja csendesen, megdörzsölve tarkóját. - Nem tudom, mi lenne a jó megoldás, azt hiszem, ehhez mi már kicsik vagyunk - vallja be őszintén. - Mellesleg valahol az az érzésem, hogy Nishi is titkol valamit, mert annyi munkája nincsen, amennyire most el van havazódva mindennel. Rendben, infókat gyűjt Asaménak, ez eddig oké, de ezt régebben is tette. Nekem az egész innen, amennyit látok, amennyit meg tudunk beszélni... Csak azt tudom leszűrni, hogy itt nagyobb a baszd meg, és most a yakuzáink sem nyílt lapokkal játszanak.

- Mivel itt már nem csak Asaméról és a negyedről van szó, mert nem Lux az egyetlen kínai nemes az országban, nyilván felsőbb körökben is szervezkedés van - osztom meg a sráccal a véleményem és egyben újabb infókkal is szolgálok a számára.

-Tehát Triádok kontra Szindikátus, mindezt háborúmentesen... Miért érzem azt, hogy jelenleg ez valahol a Mission impossible határt súrolja? - kérdezi, én pedig elröhögöm magam.

- Igen. Egyébként meg mi az a szöveg, hogy mi ehhez kicsik vagyunk?! - pirítok neki oda. - Olyan hülyeségeket tudnak az emberek felhozni indoknak... Lehetetlen, ehhez nem vagyok elég, satöbbi... - morgolódom, majd vállba bokszolom Kazut. - Nekem ilyenekkel hiába jössz, pont leszarom, mit tart és ki lehetetlennek.

- Jól van, megadom magam - nevet fel. - De azért akkor is van mit tanulnunk még - vigyorogja.

- Nekem mondod? - kérdezem elmosolyodva. - Rendesen semmilyen fegyverrel nem tudok bánni és harcolni se tudok. Ettől függetlenül nem parázom be - teszem hozzá vállat vonva.

- Nem, dehogy, a fotellal csacsogok éppen - vigyorogja még mindig. - Azért azt megcáfolnám, hogy nem tudsz bánni semmilyen fegyverrel rendesen. A szavak is azok és megnyugtatlak, a beszédben nagyon is jó vagy - mondja elismerően. Ezen csak kuncogok. - A többit pedig úgyis megtanítják - von vállat. - A beparázás... távol vagyok tőle, csak kifejtettem az én meglátásaimat ezzel kapcsolatban.

- A fotel mellett legalább szóhoz jutnál és nem kéne félned tőle, hogy legyőz a szavaival - heccelem Kazut. - Tudom, hogy jó vagyok benne, és te még nem is hallgattál igazán sokat mellettem. Asame kapja ezeket és nem csak jól viseli, de egészen sokat beszélgetünk - büszkélkedek el apró mosollyal, ő pedig meglepődik, de örül neki. - Annyira jó... - lelkendezek kicsit talán elvörösödve, bár nem tudom, ez mennyire nomális. Igazából tök szeretném elmondani, mennyire remek dolgom van Asame mellett, csak barátom sem mond semmit Nishidával kapcsolatban és így nem vagyok benne biztos, hogy okos ötlet lenne elújságolni például, hogy Asame mennyi mesét ismer, beszél a gyerekkoráról, vagy a történelmi tudása emberfeletti.

- Ha nem vagyok indiszkrét, miről szoktatok beszélgetni? - kérdezi kíváncsian. - Csak mert nekem ez tényleg új és furcsa, hiszen említettem, hogy velem teljesen másmilyen volt - mondja őszintén. - Furcsa is volt egy darabig, hogy miután átkerültem ide, Nishida például rengeteget beszélgetett velem. - Ezen én lepődöm meg, mivel nem gondoltam volna, hogy a yakuza beszédes típus. Úgy fest, mind tényleg vágynak egy lelki társra, aki mellett és akivel emberi, megszokott, hétköznapi életet élhetnek. Talán Nishida és Kazu is együtt esznek, meg ilyen apróságok. - Mindegy volt, hogy miről, hogy ő kérdezett, vagy én kérdezhettem tőle bármit. Nishi például rengeteget mesélt arról, milyen volt, mikor először lökték be a mélyvízbe, és ilyenek.

- Nem vagy indiszkrét - válaszolok elmosolyodva. - Mindenféléről. Rengeteget tud a különféle harcművészetekről, fegyverekről és mint múlt éjjel kiderült, más országokról is, mint például Görögországról - kezdek magyarázni. - De a történelmi tudása is elképesztő, meséket mesél, leáll velem hülyülni, méghozzá elég eredményesen. El sem tudod képzelni, milyen keményen tudjuk oltani egymást - mondom vigyorogva. - Volt már olyan, hogy kicsordult a könnyem is a röhögéstől és szabályszerűen fetrengtem - teszem hozzá. - Gyakorlatilag még nem sikerült olyan témát találnom, amiről Asame nem tud beszélni. Mindenről van véleménye és nagyon kevés dologról nincs ismerete.

- Nishida is hasonló, bár meséket még nem mesélt nekem, viszont a történelmi dolgokban ő is jártas - árulja el. - Rengeteget tud például a szamurájokról és a kardkészítésről, és az igazat megvallva ezeket szeretem a legjobban. Az már kevésbé köt le, mikor mondjuk a második világháborúról tart kiselőadást, de szeretem hallgatni. - Elképzelem ezt és elnevetem magam. Mókás lehet. - Nálunk ez a heccelés kicsit másképp működik. Általában lököm neki a saját hülyeségeimet, egy darabig nevet rajta, aztán mikor megunja, megoldja, hogy fogjam be. Visszaolt valamivel, vagy csak egyszerűen közli velem, hogy bolond vagyok... Sosem vitattam ezen állítását - kuncogja.

- Képzeld! - suttogom izgatottan. - Asame tegnap este megkérdezte, hogy mit szólnék hozzá, ha elutaznánk egy hétre valahova. - Nem bírom ki, izgatott vigyor terül el a képemen, mint egy hülye kis csitrinek, mikor bevallja a barátnőjének, hogy életében először menstruált, de leszarom. Annyira boldog vagyok...! - Nem tudom, lesz-e belőle valami, igazából már annyitól madarat tudnék fogni örömömben, hogy Asame feltett egy ilyen kérdést - vallom be. Kazu elmosolyodik.

- Egész jól hangzik - vigyorogja, majd elgondolkodik. - Nishida utoljára másfél évvel ezelőtt vitt el bárhova is - mondja csendesen. Nekem tök fura, hogy ez nem Asame kis romantikus ötlete volt, hanem Nishida is gondolt már életében ilyenre, ráadásul meg is valósította. Nevetgélek a saját butaságomon és csendben örülök, hogy Kazu nem sárgult be az irigységtől, mert a yakuzám lehet, hogy elvisz lazulni valahova. - Na jó, külföldre persze - mosolyogja. - Mondjuk annyira nem is vágyom rá - mondja komolyan, majd hozzám hajol, mintha bárki meghallhatná, amit most elmond. - Utálok repülni, félek tőle - osztja meg velem vigyorogva, én pedig barátságosan megveregetem a vállát.

- Szerintem tök frankó dolog - árulom el a saját véleményemet a repülésről. - Nagyon szeretem onnan magasról nézni a hangyányivá zsugorodó világot, a végeláthatatlan eget és felhőócánt - suttogom, mintha titkokat mondanék. - Hol jártatok? - kérdezem meg ezt már rendes hangon.

- Én elhiszem, de tériszonyom van. Engem már egy létra harmadik foka is keményen megizzaszt - vallja be. - És ha azt akarták volna, hogy repüljünk, valószínűleg szárnyaink lennének, vagy akkora füleink, mint két ejtőernyő - kuncogja. Ezen én is nevetek, noha engem a magasság egy cseppet sem riaszt, ahogy a mélység sem. - Szingapúr, Hawaii, továbbiakra már nem vállalkoztam. Az a két több órás repülőút is kész rémálom volt...

- Nem is akárhová vitt. Ümmm... - morgok csukott szájjal, elégedetten. - Mióta van tériszonyod?

- Mióta az eszemet tudom - vonja meg vállát. - Mindig féltem, ha csak egy kicsit is magasabbra kellett másznom, mint két fok a létrán vagy gyerekként a mászókán.

- Fura - jegyzem meg egyszerűen. - Bár mindenkinek más az ijesztő. Én például akkor tettem tele a nadrágom majdnem, mikor fegyvert rántottál, hogy megvédj - vallom be neki. - Nem a pisztoly miatt, hanem attól, hogy megsérülsz vagy meghalsz miattam. Naoto az első, aki meghalt körülöttem - tájékoztatom őt. - És leszámítva a töréseimet, nem volt dolgom Asame előtt komoly sebekkel sem. Most meg állandóan ápolhatom és tök ciki, hogy azt se tudom, mit kéne csinálnom, meg rosszul vagyok a vértől.

- Különbözőek vagyunk - mosolyodik el. - Sosem zavart a vér látványa, sőt, elárulom neked, orvos akartam lenni. Úgy gondoltam, hogy ha befejezem a középsulit, bepróbálkozom az egyetemen, aztán máshogy alakult, de ezt sem bánom - mosolyodik el megint.

- Én azért akarok egy csomó mindent megtanulni Takashitól, hogy tudjam kezelni a helyzeteket. Egyébként meg sokkal többet érzékelek a világból, kábé, mint valami állat, mivel a drogoktól, amiket gyógyszerként szedek, máshogy működöm. Azoktól vagyok impulzív és szélsőséges is - teszem hozzá mellékesen. - Szóval amit te közel hajolva látsz, azt én távolabbról is úgy látom, mintha közel hajolnék, gyorsabban is fogok fel mindent, vagyis amiből te már csak annyit látsz, hogy ott van a falon a vérpaca, azt én úgy látom, hogy belefúródik, átmegy és sugárban fröcsköl mindenfele a vér - magyarázom komolyan a srácnak, hogy értse kicsit a helyzetemet. - A vérnek a szagát is baromira érzem és utálom. Jól megjártam Asaméval - jelentem ki vigyorogva, egy cseppet sem komolyan gondolva. Kazu is érti ezt, mert jót nevet rajta.

- Értem - mondja komolyan. - Akkor neked tényleg nem lehet ez így egyszerű. - Hát nem, de megoldom. - Zsák a foltját? Nishida szeret utazni, repülni, erre kapott egy tériszonyos kölyköt. Szerinted? - Ezen én röhögök fel.

- Ez jó... - ismerem el. - Én azon flasheltem sokáig, hogy Asame tradíciókövető, fontosak számára a szabályok, becsületes, hallgatag, úgy csinál, mintha nem lennének érzelmei, én meg lázadó, hangos, harsány és szeles vagyok, és nem riadok vissza az alattomos húzások megtételétől sem.

- Az ellentétek vonzzák egymást - vigyorogja. - Ezekben sajnos nem tudok neked nyilatkozni. Nishida is ilyen valahol, már ami a hallgatagságot, a becsületességet és a szabályokat illeti. Persze követi a tradíciókat is, rajta azért többet látsz érzelmet, mint Asamén. Legalábbis én többet láttam és látok még most is. Ugyanakkor nekem megmutatja azt az oldalát is, amit senki nem ismer, vagy csak tényleg nagyon kevesek. Azt a férfit, aki odafigyel, aki kedves és képes őszintén mosolyogni vagy nevetni azon, ha a választottja valami oltári nagy baromságot csinál. Sosem büntetett, tettekkel nem, még szavakkal sem igazán, elég volt elvonulnia ridegen és rám sem néznie akár napokig.

- És a hasonló is vonzza a hasonlót - mondom, mert valamiben még Kazuval is harcolnom kell egy kicsit. Természetesen vele is csak szeretetből. - Én pont Nishidáról nem tudom eldönteni, hogy mit gondol, bár az is igaz, hogy még nem töltöttem el vele elég időt - osztom meg a sráccal őszintén. - Asamén viszont akkor is látom, hogy valami nem tetszik neki, vagy épp igen, ha felhúzza azt a rideg maszkot, amit szerintem te is jól ismersz. - És Kazu bólogat, jelezve, hogy igazam van. Tudom, hiszen látom Asamén, hogy mindig visszaveszi, mikor valaki olyan lép a környezetébe, aki nem ismeri őt, igazán őt. - Kaz, nekem mennem kéne - sóhajtom. - Még rengeteg emberrel kell ma beszélnem, köztük anyára is rá kell néznem, mert nagyon ki van borulva. Nem aggódom érte, mert erős nő, de azért valahogy szeretném megnyugtatni egy kicsit. Arról meg kussolok, amit apáról megtudtam - teszem hozzá, mintha a srác tudná, hogy anyám folyóba ugrana, ha megtudná, mi történt.

- Persze, menj csak - mondja őszintén mosolyogva. - Aztán most már én megyek hozzád - kuncogja. Mivel nem szóltam neki direkt egy kukkot se Asahitoékról, remélem, erre nem lesz módja még egy pár napig, mert elég necc lesz megmagyarázni, miért maradt ki az élménybeszámolómból épp ez. - No meg ígértem neked egy kocsikázást is még régebben. Ha lecsitulnak a dolgok tényleg megejthetnénk.

- Azt is. És Asame is elfogadta a kihívásod - árulom el neki vidáman, majd barátságosan megbököm kétszer a vállát, aztán felállok mellőle és az ajtóhoz lépdelek.

- Akkor már csak össze kell kaparnunk magunkat - búcsúzik végül tőlem, én pedig egyetértően rábólintok és hazamegyek.