343.

Deon

Ugyan Kazunak azt mondtam, meglátogatnám anyámat, előtte még azonban haza akarok ugrani Asaméhoz. Felhívhatnám, de az nem olyan. Igenis értékelni kell, meg kell jutalmazni azért, hogy olyan aranyosan azt mondta, „Azért siess vissza.” és ezzel sikerült meglehetősen zavarba hoznia engem. Nem mellesleg szerintem úgysem alszik egész nap, szóval adok neki némi olvasnivalót a dossziéban található papírok formájában, mert az éjjeliszekrényen hagyott könyv egy álló napig nem tart ki szerintem. Nem akarom, hogy nagyon elunja magát, mert akkor megpróbál kikelni az ágyból és ma Ryuuichi sincs otthon, hogy fékezze. Nagyon morcos lennék, ha Asame hülyeséget csinálna, ezért a baj megelőzendő. Egyébként is ez a legjobb orvoslás.


Előkotrom övtáskámból a Nokiámat és felhívom anyát. Mint mindig, most is örül a hívásomnak és a hangjából úgy hallom, már egy kicsit jobban van a múltkorihoz képest. Összeszedettebb, már nincs annyira kiborulva, de azért még most sincs teljesen jól. Az emberek, akik azért posztolnak a ház körül, hogy távol tartsák a rendőröket, riportereket, egyéb kérdezősködőket, jó munkát végeznek, mivel még senki sem jutott el az ajtóig. Egyszer kiszúrták, hogyan munkálkodnak és anya félig nevetve, félig kínoskodva meséli el, hogy kihajítottak egy szóból-nem-értő újságírót a kerítésen át az udvarunkból. Azt mondja, nagyon kellemetlenül érezte ettől magát, mégsem bírta ki nevetés nélkül. Imádom anyámat, főleg, mert hálás akar lenni a nyugalmukat védelmezőknek, csak egyiküket sem sikerült még becsábítani egy kávéra, teára vagy enni. Ehelyett kitalálta, hogy zöldséges onigirit csinál és azzal vendégeli meg az embereket. Nevetek rajta, ám mikor a telefonba a Papa Roach – Time and time again című száma dübörög bele, elhal a hangom és kikerekednek a szemeim. Tatsuki észre is veszi, mert mindjárt kérdőn pillant rám, de intek csak neki, hogy nincs baj. Rákérdezek anyánál, hogy mit keres a húgom a szobámban, a gépem előtt, a hangfalaimat nyúzva, hiszen azért, mert elköltöztem, még nem jelenti azt, hogy bejárása van oda, meg egyébként is, de ahogy reagál... Azt mondja, Ayako órák óta ül bent a zenéimet hallgatva, néha ránéz, de tényleg csak ücsörög az ágyamon és néz maga elé, szóval kezdi azt, amit én csináltam korábban, zárkózik be. Anya borzasztóan aggódik, már emiatt sokkal jobban, mint a riporterek zaklatása, vagy a hírek elcsípése miatt. Elárulja, hogy a tévét is kikapcsolta, a rádiót sem hajlandó bekapcsolni, mert még mindig csak apámról, a szenátorról és erről az egész ügyről szól a fáma, ő pedig nem bírja hallani, amiket mondanak. Én nem tudok erről semmit, és nem tudom, akarjak-e egyáltalán tudni bármit is, úgyhogy inkább megkérdezem terelésnek, hogy beszélt-e apával. Persze, de az a kretén szerencsére hallgat a simliskedéseiről, anya semmit sem tud belőle kihúzni. Azt hiszem, nekem is időszerű lesz beszélnem apámmal, de még nem érzem elég diplomatikusnak magam ahhoz, hogy ne azzal kezdjem, hogy sűrű ordítozás közepette elküldöm a halál faszára, s rábaszom a telefont. Ezután megígérem neki, hogy hamarosan rájuk nézek, lehet, hogy még ma, lehet, hogy csak holnap, anya pedig azt kérdezi, mielőtt elbúcsúzhatnék tőle, hogy ránézek-e a húgomra. Meglepődöm ezen, de biztosítom róla, hogy megpróbálok vele kedves lenni, vagy valami hasonló. Miután visszasüllyesztem a mobilt a helyére, csak azután kezdek gondolkodni azon, milyen groteszk, hogy együtt éltünk éveken át, mégis idegenek vagyunk egymás számára és azt sem tudom, Ayako azért ül-e a szobámban a zenéimet hallgatva, mert a hangerő el tudja nyomni a fejében keletkező hangokat, vagy mert esetleg tőlem vár valami megoldást, gyógyírt.

- Imádnivaló anyukád van – jegyzi meg elégedett mosollyal nekem Tatsuki, mire elmosolyodom.

- Tudom. – Ennyiben marad a dolog, most egyikünk sem akarja ontani a szót, ezért csendben múlatjuk az időt, míg begurulunk a ház elé a BMW-vel, jól nevelten megvárom, míg Shinji kinyitja nekem az ajtót, noha szigorúan megjegyzem magamban neki, hogy nem azért, mert leszáradna a kezem, ha ezt nekem kéne végeznem, csak nincs kedvem ezen pörögni vele, majd az irányt Asame szobája felé veszem. Tatsuki menet közben tájékoztat, hogy a szobájában lesz, de ha szükségem van valamire, értesítsem, továbbá meg szeretné mutatni azt a „pacit”, amiről beszélt, úgyhogy nézzek majd be hozzá, ha ráérek, azzal lecsatlakozik rólam, én pedig Kapcsot halászom elő, hogy mielőtt célba érnék, még írjak egy sms-t Yorunak. „Ha van kedved, összeülhetünk úgy egy óra múlva dumálni. Az időt nem mondom biztosra, egyeztessünk még, én nem tudom, mikor szabadulok.” Miután elküldtem, benyitok Asame szobájába.


A rosszfiúm morcos képpel ül az ágyban cigarettával a kezében, mellette pedig Akihito ül. Vajon milyen rossz hírt sikerült elmondania Akihitonak? Vagy csak az a gond, hogy ő sem engedi felkelni? Rácsesz, mert akit lehet, ráállítok a „tartsuk Asamét az ágyban” projektre, míg Takashi azt nem mondja, hogy kikelhet onnan.

- Sziasztok! – köszöntöm őket szelíd mosollyal, miközben folytatom utamat az ágyhoz.