344.

Deon

Ahogy Asame kéri, odaadom neki a papírokat, miközben figyelem az arcát és a beszélgetést, mely a megjelenésemkor sem marad abba. Nem tűnik valami barátságosnak, lehet, inkább hagynom kéne őket nyugodtan megbeszélni a dolgokat, főleg, mert Asame magára veszi a rideg maszkját, ami kicsit sem tűnik jó előjelnek. Érdekel, mi történt, ezért mindenképp maradok, s míg Akihito bele van mélyülve a papírok rejtelmének feltárásába, adok egy csókot a yakuzámnak. Nem tudom, hogy ez csupán köszönési rituálé, vagy a kendo edzőnek szóló büszke bemutató, de ajánlom Asaménak, hogy ne az utóbbi legyen, mert biztosan nem állok jót magamért.


A számba suttog egy kérdést, amitől egy pillanatig lefagyok, az animékben ezt a szitut ábrázolják úgy, hogy felcsiripel a néma csöndben a tücsök, és úgy érzem magam, mintha benyomtak volna egy jeges vizű forrás zuhatagába. Tudom, hogy ha sokáig vacillálok a válaszon, az feltűnő lesz, ezért a legkézenfekvőbb válasszal állok elő, amit tapasztaltam is. Hideg van. Kicsit fúj a szél, érződik, hogy a tél egyre közelebb ér, de ezt nem teszem hozzá, mert a túlmagyarázás ugyanolyan gyanús, mint a hezitálás. Ráadásul Asame nyilván nem véletlenül kérdezte ezt, szóval ha hülyének nézem, kivág a picsába innen. Meg is érteném, de nem akarom hülyére venni őt. Mással lazán megtenném, vele nem. El sem ereszt, míg rendes választ nem kap, viszont bármennyire morog, nem akarom benyögni neki csak így a választ. Úgyis tudja, hogy péntek van, akkor meg miért tőlem akarja hallani?


Akihitora sandítok, jelezve, hogy elcseszte a Ryuuval közös, kemény munkánkat, meg azért is, hogy megtudjam, még mindig a papírokat bújja-e, vagy minket bámul. Utóbbi eléggé zavarna, de szerencsére a férfit látszólag jobban leköti az információ, mint a kettőnk cívódása. Vagy mégsem. Szeretnék neki valami velőset beszólni, szívem szerint kiküldeném valami frappáns genyósággal, de azt hiszem, utóbbihoz nem sok jogom van, a visszavágás meg valahogy nem jön a nyelvemre, nem tudom összerakni, annyira lefoglal az, hogy Asame még mindig megtart és próbálja belőlem kicsikarni a választ, amit egyébként már rég tud. Ő tőlem akarja hallani, én pedig inkább beadom a derekam, különben sosem lépünk egyről a kettőre és Akihito is bevágja a durcát. Ezzel megnyerem a szabadságom, ám Asame olyasmit mond, amit nem érzek jogosnak és megígéri, hogy este ezért még számolunk. Érdemes lenne előre megtudni, ezt mégis hogyan képzeli, mert a szado-mazo nem az én világom, szívesen kimaradnék belőle, de jobbnak látom nem feszegetni ezt a témát. Mégis azért muszáj megvédenem magunkat Ryuuichivel, hiszen mi a legjobb szándékkal jártunk el. Az más kérdés, hogy ezzel tényleg nem voltunk teljesen fairplayben. De a cél szentesíti az eszközt, főleg, ha a másik eszköz ennél sokkal durvább lett volna. Még egy morfiuminjekció, például. Egy szó, mint száz, az elhallgatás még a legbarátibb módszer volt Asame ágyban tartására, úgyhogy ne panaszkodjon! Megértem, hogy fontos neki Naoto, a temetés, meg mindent megértek én, de nem feszített volna olyan méltóságteljesen Asame sem, ha Ryuu tolókocsiba pakolja és abban végigülve kellett volna megjelennie, meg ilyen apróságok. Nem mintha ebbe ő, vagy én beleegyeztünk volna, még ha Asame el is fogadja ezen szankciónkat.


Pofátlanul belelesek a dokumentumokba, amiket leszállítottam, és valahol számítok rá, hogy nem lesz ennyire egyszerű megtudni a benne rejlő dolgokat, mégis mikor Asame elhúzza az orrom elől a papírokat, olyan mélységes megsértődés vonul rajtam végig, hogy ha nem tenné vissza szinte azonnal az ölébe azokat a kibaszott papírokat, kivonulnék dübörgő léptekkel, nagy ajtócsapással, és leshetné, hogy magamtól mikor jövök vissza. De mázlija van, ez most elmarad. Nem mintha sokat okosodnék, de szép lassan azért összeáll a kép.


Az övtáskámban Kapocs jelzi, hogy sms-t kaptam. Szerintem Yoru írt vissza és elhúzódva az ágytól meg is nézem, igazam van-e. Igen. Rendben, akkor itt nagyjából véges időt tölthetek, nem beszélve arról, hogy Asame este még tutira visszatér arra, hogy eltusoltuk előle, mennyit volt eszméletlen. Fenséges lesz… Ajj, nem akarok vele veszekedni! Miért kell ennek ekkora feneket keríteni?! Simán csak értse meg, hogy ő az, aki nem hagy más megoldást, mert a kemény fejének nem lehet megmagyarázni, hogy de, bizony neked most az a legjobb, ha szépen alszol, pihensz, iszol, eszel! Apropó, evés. Éhes vagyok! A felismerés elég vicces, főleg, mert mintha korábban már gondoltam volna rá. Na mindegy.

- Nem vagytok kajásak? – kérdezem meg Asamét és Akihitot. Yakuzámnak bőven ideje lenne megtömnie a fejét, ha még eddig nem tette volna meg, a kendo edzőnek meg szintén nem árt, ha megfelelő mennyiségű ételt visz be a szervezetébe. Attól, mert kikelhet az ágyból, még nem jelenti, hogy minden mehet tovább, ahogy eddig ment.