- Megyek, elintézek néhány telefont – áll fel végül Aki, befejezve az ebédjét. - Később még visszajövök megnézni, hogy jól viselkedsz-e – mosolyog rám és indul el kifelé. - Apropó, Deon, amint lehetséges, szeretném újra elkezdeni a tanításodat – mondja még visszafordulva az ajtóból a kölyöknek, aki időközben befejezte a telefonálást. Kinyúlok cigimért és előhúzva egy szálat rágyújtok, majd lerakom ölembe, hogy ha Deon akar, rá tudjon ő is gyújtani. Egy kávé hiányzik most hozzá, de égetően.
- Mész még ma valamerre? - kérdezem meg tőle végül csendesen. Kezdek megint fáradni szép lassan, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Persze eszem ágában sincs bevallani ezt senkinek, mert még a végén tényleg kötelező jelleggel kell aludnom, ennem, innom, pisálnom... Eh... Mindegy is azt hiszem, már így is elég rövid a nyakamba aggatott póráz, és rosszul is viselem. Mindigis rosszul viseltem, ha meg akartak kötni.
- Beszéltem telefonon anyával, ő jobban van, viszont megkért, hogy nézzek rá a húgomra, mert megzuhant, kezdi azt csinálni, amit anno én és aggódik. Azt vagy ma, vagy holnap meg akarom ejteni, egyébként csak házon belül mászkálnék.
- Menjél nyugodtan – mondom komolyan, így is gondolva. Tudja jól, hogy tisztelem azt a kötődést, ami őt és az anyját összeköti, így egy percig sem vitás, hogy ebbe beleegyezem.
- Még nem tudom, mikor menjek. Nem tudom, mit csináljak Ayakoval, meg hogy tudok-e elég higgadt maradni ahhoz, hogy apámról egy rossz szót se szóljak anyám füle hallatára - vallja be őszintén.
- Neked kell tudnod, mikor vagy ezekre képes – mondom komolyan, s kinyúlok érte, hogy ölembe húzzam fejét. - Viszont tudom, hogy képes vagy rá, hogy hallgass, ha kell. Nem azért, mert nem idegesít az, amit apád tett, hanem azért, mert tisztában vagy azzal, hogy szükségük van rád... És most szükségük van. Nem arra, hogy arról beszéljetek, mit tett apád, vagy mit nem, csak arra, hogy ott légy velük egy kicsit, még ha semmiségekről is beszélgettek órákig – mondom komolyan. Deon csak hosszasan hallgat, míg végül megszólal.
- Mission impossible... köbö – mondja csendesen, mire elmosolyodom és kisimítok egy kósza tincset arcából. Többet nem szólok, csak csendben élvezem a jelenlétét, hagyva, hogy ha akar, mégis mondjon valamit. Szeretem hallgatni, mikor beszél, még akkor is, ha néha túlzásba viszi és úgy kell lelőni, vagy befogni a száját.
- Mész még ma valamerre? - kérdezem meg tőle végül csendesen. Kezdek megint fáradni szép lassan, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Persze eszem ágában sincs bevallani ezt senkinek, mert még a végén tényleg kötelező jelleggel kell aludnom, ennem, innom, pisálnom... Eh... Mindegy is azt hiszem, már így is elég rövid a nyakamba aggatott póráz, és rosszul is viselem. Mindigis rosszul viseltem, ha meg akartak kötni.
- Beszéltem telefonon anyával, ő jobban van, viszont megkért, hogy nézzek rá a húgomra, mert megzuhant, kezdi azt csinálni, amit anno én és aggódik. Azt vagy ma, vagy holnap meg akarom ejteni, egyébként csak házon belül mászkálnék.
- Menjél nyugodtan – mondom komolyan, így is gondolva. Tudja jól, hogy tisztelem azt a kötődést, ami őt és az anyját összeköti, így egy percig sem vitás, hogy ebbe beleegyezem.
- Még nem tudom, mikor menjek. Nem tudom, mit csináljak Ayakoval, meg hogy tudok-e elég higgadt maradni ahhoz, hogy apámról egy rossz szót se szóljak anyám füle hallatára - vallja be őszintén.
- Neked kell tudnod, mikor vagy ezekre képes – mondom komolyan, s kinyúlok érte, hogy ölembe húzzam fejét. - Viszont tudom, hogy képes vagy rá, hogy hallgass, ha kell. Nem azért, mert nem idegesít az, amit apád tett, hanem azért, mert tisztában vagy azzal, hogy szükségük van rád... És most szükségük van. Nem arra, hogy arról beszéljetek, mit tett apád, vagy mit nem, csak arra, hogy ott légy velük egy kicsit, még ha semmiségekről is beszélgettek órákig – mondom komolyan. Deon csak hosszasan hallgat, míg végül megszólal.
- Mission impossible... köbö – mondja csendesen, mire elmosolyodom és kisimítok egy kósza tincset arcából. Többet nem szólok, csak csendben élvezem a jelenlétét, hagyva, hogy ha akar, mégis mondjon valamit. Szeretem hallgatni, mikor beszél, még akkor is, ha néha túlzásba viszi és úgy kell lelőni, vagy befogni a száját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése