346.

Deon

Biccentek Akihitonak, mikor azt mondja, szeretné folytatni a tanításomat és visszaülök Asame mellé az ágyra, remélve, hogy nem akar merényletet elkövetni. Részemről semmi akadálya, hogy a kendoedzővel folytatódjon minden és nem is miattam maradt félbe a dolog, noha Asame gondoskodott arról, hogy ne teljenek unalmasan a napjaim, és ne is csak haszontalan élvezetekkel legyenek telve. Nem mintha azt bántam volna, mert szeretném biztosan, hogy nagy kanállal habzsolhatom az élet örömeit, de jó így, hogy nem vagyok azért annyira nagyon elkényeztetve sem. Ha elkapatnak, utána már nehéz visszaállni egy normálisabb kerékvágásba. Bár remélem, azzal, hogy újra Akihito fog edzeni és Tatsuki is folytatja a kiképzésemet, Asame még nem gondolja úgy, hogy nem akarok tőle tanulni. Imádom, amit a dojoban művel, teljesen mindegy, hogy fegyverrel, vagy anélkül, tanít, vagy csak gyakorol, szóval eszemben sincs letenni arról, hogy tanítson.


Kihasználom, hogy Asame dohányzik és előkeresem a Shinjitől elkobzott cigarettát, s abból gyújtok rá egy szálra. Kíváncsi vagyok, a srác mit szív. Kellemeset, de inkább valami fanyar koktél jut róla eszembe, mint a dohánylevelek. Bár nem az én ízvilágom, kedvtelve fogom elfüstölni az egész rám maradt dobozt. Remélem, a srác hasonlóan vélekedik a cserecigiről. Viszont most már nekem is illő lesz találnom valamit, ami engem jellemez, hogy ha megkínálok valakit, ne azt mondjam, hogy Asaméé, Shinjié, vagy bárki másé, hanem egyértelmű legyen, hogy nálam a saját cigim van. Az a régi, olcsó vacak, amit szívtam, ilyesmi volt, de most már megengedhetem magamnak, hogy valami normálissal kátrányozzam a tüdőmet. Valamivel, ami igazán ízlik és minőségi is.


Asszem, hiányzik valami a palettáról. De nem jövök rá, hogy mi. Mindegy, míg kitalálom, válaszolok Asame kérdésére. Nem érzem úgy, hogy kényelmetlen beszámolási kötelezettségem van azzal kapcsolatban, hogy megkérdezi, hova szándékozom ma még menni és az, ahogy kedvesen küld anyámhoz, elég mókás, hiszen tudom, hogy immár szabadon járhatok-kelhetek. Nem múlt el teljesen a veszély, de most egy kicsit fellélegezhetünk ilyen szempontból, talán. Ellenben én is már rosszul tűrtem, hogy be vagyok kalickázva a házba. Szeretek itt élni, lenni, de hiányzik a tér, a szabadság, az az érzés, hogy bárhova elmehetek, noha furcsa lesz, hogy ezentúl legalább egy testőr fog a nyakamban lihegni. De kíváncsi is vagyok, Shin vajon hogy viseli majd a heppjeimet. Ő már biztos, hogy mellettem lesz és remélem, ez mindkettőnknek előnyére, javára válik. Szeretném. Jófej a srác és mindketten komoly kudarcként élnénk meg, ha az együttműködés nem valósulna meg, nem éreznénk jól magunkat, nem tudnánk segíteni, kiegészíteni egymást. Azt viszont nem tudom, Bakari milyen. Akárhányszor láttam, hallgatag volt és komoly. Ráadásul furcsa képet fogunk így hárman alkotni, ha Bakari is elfogadja ezt a helyzetet. Én leszek a legkisebb, cifra, színes hajú, egyik oldalamon egy tőlem nem sokkal magasabb, fiatal srác, másik oldalamon meg egy nála is magasabb, zord képű pasas. Fain lesz...


Asame kinyúl értem és furcsán magához húz. Először nem tudom, mit akar, aztán amikor megértem, először nem vagyok biztos benne, hogy bele akarok feküdni az ölébe, aztán rájövök, hogy de, nagyon is kedvemre való ez, csak ne rontsa el perverzkedéssel. Egyik tenyerem a combjára fektetem arcom előtt és lehunyom a szemeimet is. Kellemes így, itt. Sajnos én kicsit sem hittem el még Asaménak sem, hogy képes vagyok hallgatni, meg semmiségekről beszélgetni anyával és a húgommal. Valahogy ez kimaradt az életünkből és eléggé aggaszt, hogy fogalmam sincs, mit mondjak nekik. Még Asamét is könnyebb volt beszédre szoktatni, mint egyáltalán témát találni Ayakoval.


Hosszú percekig hallgatunk mindketten. Néha megszokásból jobban ráfogok Asame combjára, hogy tudja, nem aludtam el. Tatsukival gyakoroltuk be azt, hogy ilyen apróságokkal adok jelet, különben a legmeghittebb meditációmból is vadul felráz. Megint eszembe jut, hogy mennyi mindenről kéne egyeztetnünk Asaméval és elfog a pánik. Nem akarok... Ez valahogy nem megy. Kérdeznie kellene, vagy megindítania a témát, mert rám hiába fog várni, én szépen hallgatok a legutolsó percig. Viszont nem akarom ezekkel elrontani a pillanatot. Annyira jó és békés...

- Sosem beszélgettem a húgommal – vallom be csendesen Asaménak. – Ha szóba álltunk egymással, legtöbbször veszekedtünk, kiabáltunk. Elhasználta a samponom, elcsórta a szemceruzám, és amikor jól kiosztottam, hogy ezt mégis hogy képzeli, a fogkrémemből rajzolt mintát az ablakaimra, vagy a nehezen megszerzett doboz cigimet beáztatta valamibe és visszarakta a nadrágom zsebébe, másnap meg nem győztem kamillázni, hogy mi van, meg ilyenek. Jó, én sem voltam egy angyal, direkt magasra raktam a gabonapelyhet, hogy ne érje el a maga 142 centijével, kipakoltam a sminkcuccát a fürdőből, méghozzá egy zacskóba szedve az egészet és eldugtam a házban, vagy ha nagyon elegem lett, kicsesztem az egészet a kukába, de szabtam át a kedvenc pólóit is – mesélem el őszintén, milyen ostoba, gyerekes, de valódi háború dúlt köztünk mindig. – Olyan, mintha Ayako tök idegen lenne, hiába éltem vele együtt tizennégy évig – ismerem el. – Anyával kicsit hasonló a helyzet, mivel az elmúlt három-három és fél évet totál elhidegülve tőle töltöttem. A nyelvemben a pirszing egy emlékeztető is arról, hogy szavakkal képes vagyok olyan nagy és mély fájdalmat okozni valaki olyannak, akit szeretek, hogy az nem mer többet közeledni hozzám. És visszatartóerő is volt, hogy ne kérhessek tőle bocsánatot, ne magyarázhassam meg, hiszen elég bajos beszélni fájó, zsibbadó, égő nyelvvel, egy hét után meg már felesleges nagyon pedálozni olyasmik után, amiket én vágtam anya fejéhez. Persze nem szűnt meg köztünk a szeretet, csak távol tartottuk magunkat a másiktól. És most nagyon furcsa, hogy anya közel van, belém akar kapaszkodni, ahogy az is, hogy szeretnék neki segíteni, csak nem tudom, hogy kell, mivel lehetne, hogyan tudnék.