Elmosolyodom azon, ahogy Deon meg-megszorítja combom, minden bizonnyal jelezve, hogy nem aludt el. Nem is szeretném, ha megtörténne. Tudom, hogy beszélnünk kéne erről, de túl jó most a csend és meghittség, ami körbevesz minket. Lassan cirógatom vállát, hátát, néha eljátszadozom hajával és lehunyom szemem, ám mielőtt megszólalhatnék, mégis ő töri meg a csendet, ezzel egy újabb mosolyt csalva arcomra. Csendben hallgatom őt végig, meg-megmosolyogva egy-egy gyermeki csínytevést, de már most tudom, hogy érdemben nem fogok tudni neki válaszolni ezekre a dolgokra. Nekem kimaradtak az életemből az ilyenek. Persze, volt, hogy Akihitoval összevesztünk, míg kicsik voltunk. Nem is egyszer, de a harag sosem tartott tovább tíz percnél. Vagy én mentem oda hozzá és mutattam neki valami érdekeset békülés céljából, vagy ő tette meg ugyanezt és a vége mindig nagy nevetés volt, anyám halála után pedig nem veszekedtünk többet. Voltak kisebb nézeteltéréseink, de sohasem olyan, ami miatt az egyikünk faképnél hagyta volna a másikat. Nekem ő volt a támaszom és én az övé, mikor a családja nem értette meg. Asahito is teljesen más volt ilyen szempontból, mint Deon húgával való kapcsolata.
- Bármi is történt a múltban – kezdek bele csendesen, még mindig lehunyt szemmel -, az összetartás, az, hogy egy család vagytok, ilyenkor mutatkozik meg a legjobban – mondom komolyan. - Lényegtelen, hogy addig távolságtartóak voltatok vagy sem, egy ilyen helyzet képes összekovácsolni újra egy családot – mondom neki, mert én így gondolom. - Nincs sok tapasztalatom egy normális családkép terén, ahogy ezekben a testvéri civakodásokban sem. Akihito velem van gyerekkorom óta, de mi sosem veszekedtünk. Persze volt, hogy összebalhéztunk valamin, akár egy teljesen jelentéktelen dolgon is, de keményen öt percig tartott köztünk ez a harag, mert valamelyikünk mindig ment békülni és az egész fulladt kudarcba, anyám halála után pedig sokkal jobban támaszkodtunk egymásra, illetve én rá, így ha valamelyikünk megharagudott valamiért a másikra, akkor sem hagytuk faképnél egymást. Kiduzzogtuk magunkat tisztes távolságból, majd folytattuk tovább... Az Asahitoval való kapcsolatomról meg tudsz most már – mondom elmosolyodva. - Az egyetlen, akit példának tudok hozni a családra, az apám lenne, de vele meg sosem voltunk család. Nem szólítottam apának és ő sem fiamnak – vonom meg vállam. - Ha kellett, megruházott a testőrök előtt, ha kellett, elvert. Még a halálos ágyán is inkább utasított és fenyegetőzött, mintsem egyszer az életben elfogadta volna, hogy a fia vagyok... - Bár mikor beszélek róla, apámnak szólítom, de ennek a szónak számomra nincs jelentése, nincs benne semmi, amitől több lenne annál, mintha azt mondanám, kutya. Csak egy megjelölés, hogy mégse a nevét mondjam ki, ha róla beszélek, hogy mégse tűnjön úgy, hogy egy vadidegen embert emlegetek, hanem egy olyat, aki részt vett abban, hogy világra jöhessek. Vagyis inkább megcsinált és ennyi. Leszámítva a tanításait, melyekben voltak hasznos dolgok is. - Csibém, beszélnünk kéne valamiről – mondom komolyan. - Nem kérem, hogy mondj el mindent, főleg olyan dolgot, amiről magad sem tudsz, nem az olyan helyzetekre gondolok, mint amilyen a tegnap éjjel is volt, csak tudni akarok arról, hogy honnan tudom, ha baj van és mit tegyek, hogy ne legyen még nagyobb - kérem őt őszintén.
- Bármi is történt a múltban – kezdek bele csendesen, még mindig lehunyt szemmel -, az összetartás, az, hogy egy család vagytok, ilyenkor mutatkozik meg a legjobban – mondom komolyan. - Lényegtelen, hogy addig távolságtartóak voltatok vagy sem, egy ilyen helyzet képes összekovácsolni újra egy családot – mondom neki, mert én így gondolom. - Nincs sok tapasztalatom egy normális családkép terén, ahogy ezekben a testvéri civakodásokban sem. Akihito velem van gyerekkorom óta, de mi sosem veszekedtünk. Persze volt, hogy összebalhéztunk valamin, akár egy teljesen jelentéktelen dolgon is, de keményen öt percig tartott köztünk ez a harag, mert valamelyikünk mindig ment békülni és az egész fulladt kudarcba, anyám halála után pedig sokkal jobban támaszkodtunk egymásra, illetve én rá, így ha valamelyikünk megharagudott valamiért a másikra, akkor sem hagytuk faképnél egymást. Kiduzzogtuk magunkat tisztes távolságból, majd folytattuk tovább... Az Asahitoval való kapcsolatomról meg tudsz most már – mondom elmosolyodva. - Az egyetlen, akit példának tudok hozni a családra, az apám lenne, de vele meg sosem voltunk család. Nem szólítottam apának és ő sem fiamnak – vonom meg vállam. - Ha kellett, megruházott a testőrök előtt, ha kellett, elvert. Még a halálos ágyán is inkább utasított és fenyegetőzött, mintsem egyszer az életben elfogadta volna, hogy a fia vagyok... - Bár mikor beszélek róla, apámnak szólítom, de ennek a szónak számomra nincs jelentése, nincs benne semmi, amitől több lenne annál, mintha azt mondanám, kutya. Csak egy megjelölés, hogy mégse a nevét mondjam ki, ha róla beszélek, hogy mégse tűnjön úgy, hogy egy vadidegen embert emlegetek, hanem egy olyat, aki részt vett abban, hogy világra jöhessek. Vagyis inkább megcsinált és ennyi. Leszámítva a tanításait, melyekben voltak hasznos dolgok is. - Csibém, beszélnünk kéne valamiről – mondom komolyan. - Nem kérem, hogy mondj el mindent, főleg olyan dolgot, amiről magad sem tudsz, nem az olyan helyzetekre gondolok, mint amilyen a tegnap éjjel is volt, csak tudni akarok arról, hogy honnan tudom, ha baj van és mit tegyek, hogy ne legyen még nagyobb - kérem őt őszintén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése