347.

Deon

Természetesen most is igaza van, ettől azonban nem könnyül meg egy cseppet sem a helyzetem. Persze mit is várok, hogy majd Asaméval megbeszélem a dolgokat és hip-hop nekem frankó lesz? Ilyen még a mesékben sincs. Hallgatom, amit mond, s mikor az anyja halálát említi, megsimogatom ujjaimmal a combját. Elmondhatatlanul örülök, hogy az anyám él és el sem tudom képzelni, hogy ő nincs többé, ezért még nekem is belesajdul a szívem, hogy Asame édesanyja már rég meghalt. Aztán ahogy azt mondja, az apjával még csak apám-fiam megszólítást sem használtak, meglepődöm. Szerintem nem látja az arcomat, amire kissé kiül ez az érzés és próbálom elképzelni azt a férfit, akiről beszél. Egy szívtelen, kegyetlen embert, aki magával szemben sem ismert könyörületet. Mert biztos vagyok benne, hogy Asame apja önmagát is kínozta, ostorozta, talán gyűlölte is.

- Tudod... mi Ayakoval... utáltuk egymást – próbálom elmagyarázni neki a kettőnk viszonyát. – Nem azért háborúztunk elsősorban, mert a testvérek közt ez normális, hanem mert mindenképp le akartuk verni a másikon a saját sérelmeinket. A húgom mindig egyre jobban utált, amiért remekelek a medencében és ezért olyasmikben részesülök, amiknek ő a közelébe sem került – mesélem Asaménak komolyan, de csendesen. – Állítólag minden lánygyermek apás, az én apámat viszont nem érdekelt más, csak az, hogy velem villogjon. Mentort szerzett nekem, akihez rendszeresen elvitt, külföldre utazhattam... Kívülről úgy tűnt, hogy megvan a tökéletes kis életem és nekem sem volt ellenvetésem, mert tetszett, tudtam élni a lehetőségeivel. De ezért Ayako utált, alighogy visszajöttem az első külföldi utamról alig tizenegy évesen megmondta a szemembe – vallom be őszintén. – Ő azért cseszett ki velem állandóan, hogy ne érezzem annyira jól magam, én pedig mindent visszaadtam neki ugyanilyen formájában. Anno többször egymásnak ugrottunk, megvertük a másikat, de látva, hogy anya ettől mennyire szenved, elkezdtük azokat a dolgokat, amiket meséltem, a másik cuccának elkobzását vagy tönkretételét. Minden tettünket úgy válogattuk meg, hogy lényegében pótolható dolgokat választottunk, de kellően fontosat ahhoz, hogy ha nincs, ami kell, a másik nagyon szívja miatta a fogát. Elég kellemetlen például a megszáradt fehér kulimászt lemosni az ablaküvegről, aztán este rájönni, hogy a fogkrémed volt és most vagy kimarad a fogmosás, vagy kérsz valakitől. Anya persze mindig adott, de mivel mást használt, mint én, nem szívesen kértem kölcsön. Természetesen a fogmosás fontosabb volt, minthogy nem a megszokott ízű krémmel dörgölöm át a számat, de na, érted – magyarázkodom elmosolyodva. – Évek óta háborúztunk Ayakoval, csak az eszközök lettek mások, finomodtak, speciálisabbak lettek. Azt pontosan tudtam, melyik pólóját kell átszabnom, hogy kiboruljon és sírjon, azt viszont nem tudom most sem, mi az, aminek örülne, amit szeret. És ez vica versa, ő is tudta, hogy ha eltördeli a fésűimet, kihipózza a kedvenc farmerem, azzal elképesztően feldühít, de hogy mi az, amit szeretek a hangos zenén és a gabonapelyhen kívül, ami elég egyértelmű volt, szerintem halvány sejtelme sincs – folytatom a magyarázást. – Gyakorlatilag az a helyzet, hogy le kéne ülnöm egy kiscsajjal lelkizni, akit látásból ismerek, egy a vezetéknevünk és ugyanazt az embert utáljuk – ismerem be keserűen. – Anya mindig egy családot akart, apa viszont mindig ügyesen elintézte, hogy ez kimerüljön abban, hogy négyen ülünk néhány étkezésnél az asztalnál. Volt a héten négy nap, ami a miénk volt, a vasárnap anyáé, a csütörtök Ayakoé, a kedd az enyém, apáé pedig a péntek volt. Ilyenkor mindig az került az asztalra, amit az érintett ember szeretett és kívánt, egyébként anya kisorsolta, mit főzzön – mesélem. – De semmi mást nem csináltunk együtt, miután iskolás lettem – vallom be. Igazából ez sokáig nem tűnt fel, aztán már nem érdekelt, most viszont valahogy nehéz és fájó a számomra.


Lassan felsóhajtok, s Asame a csendet arra használja ki, hogy ráterelje a témát a múlt éjjeli műsoromra, egy másik problémámra. Megvonom a szám a kelletlenségtől, de persze megértem, hogy tudni akar erről többet. Csak azt nem tudom, mit mondjak. Hogy hogyan kezdjem... Valahol mégis kell, úgyhogy belekezdek. Lehet, hogy olyasmiket mondok el, amiket már tud, de ismétlés a tudás anyja.

- Igazából nem sokat tudok neked mondani, mert van egy határ, ami után fogalmam sincs, mi van. Snitt, képszakadás... de konkrétan. Még csak felidézni sem tudom, mi történt akkor, csak abból tudom, hogy szörnyű volt, amilyen képet vágnak körülöttem az emberek, meg a romokat látom magam körül – ismerem be kínosan. – Azt tudom, hogy napközben semmiképp sem aludhatok el, de nem mindig elég, ha beszélnek hozzám... - Nagyon ciki erről beszélni. Oké, hogy Asame nem látja az arcomat, én sem az övét, de akkor is... Így kimondani dolgokat mindenképp nehéz. – A figyelmem nem tartható fenn, ha húz magába az álom. Pont ez a lényege az elalvásnak, ignorálni a látványt és a hangokat, megszüntetni az érzeteket, elmulasztani az érzelmeket. Kikapcsolni, kizárni mindent – folytatom mégis, csendesen. – Viszont ha elaludtam, ha jól tudom, fél órán belül fel lehet ébreszteni, mert addig még ébresztőként hatnak a gyógyszereim. Az előző gyógyszeremnél volt nagyon fontos ez, mert ha fél óránál tovább aludtam, a bennem továbbra is munkálkodó hatóanyagok idegméregként kezdtek hatni, ennél az újnál viszont csak annyi a veszély, hogy nem tudni, ha nem ébresztenek fel időben, mikor térek újra magamhoz. Ami már olajozottan működik ébresztésnek, hogy belecsípnek vagy beleharapnak a bőrömbe, mert a fájdalom egy olyan erős inger, amire magamhoz térek. Általában akkor alszom el, amikor unatkozom vagy stresszben vagyok – folytatom kicsit mással. – És ha felébresztenek, rosszul leszek, hányok, szédülök, és még percekig nem tudok magamról. Ez az egyik véglet, amikor csak bealszom, a másik a túlzott reakció, a dühroham, a sírógörcs, a nevetőgörcs és társai. A görcsök általában kioldódnak, csak legyezni kell, mert nem nagyon kapok levegőt közben, viszont ezekre emlékszem, tudatomnál maradok legtöbb esetben. Sírógörcsöm is volt már és röhögőgörcsöm is, ezek nem vészesek, csak beakadok, aztán elmúlik. A dühroham viszont más – motyogom. – Ritka, hogy odavágok valamit, vagy valaminek a püfölésével vezetem le a feszültséget. – De azért eszembe jut a legutóbbi művem, Tatsuki üvegasztalának a szétverése. – Nem nyugtat meg, hogy tönkreteszek, megsemmisítek valamit, csak még bűntudatom is lesz, a testem meg féltem, mert nem akarok újabb csonttörést, a vérem látványától meg aztán végképp kiakadok. Amikor csak nagyon dühös vagyok, úszom vagy futok egy kiadósat, de amikor eldurran az agyam, üvöltözök, és amikor már ez sem elég vagy megpróbálom magam kontrollálni, lesz egy rohamom – vallom be. – Ezalatt már snitt van, de gondolom, Tatsuki mesélt dolgokat. Nem tudom, mit mondjak, hogy mi az, amit tudni szeretnél – ismerem el végül. – Kérdezz! – kérem csendesen, jobban bújva a combjához.