348.

Asame

Figyelmesen hallgatom végig azt, amit mond még mindig lehunyt szemmel. Neki is könnyebb úgy beszélni erről, ha nem figyelik.

- Sok mindent mondott el Tatsuki – árulom el neki komolyan - azzal kapcsolatban, mit kell veled csinálni ilyen esetekben. Ami igazán érdekel, az, hogy mikor kezdjek gyanakodni arra, hogy gond van. Nem válaszolsz esetleg, vagy ilyenek... Tudom, hogy nem szeretsz erről beszélni, ezt is elmondta. Tiszteletben tartom azt is, hogy nem beszélek az orvosoddal, amíg te így nem határozol, de nem szeretném, ha egyszer csak elaludnál, én pedig állnék melletted, mint fasz a lagziban, mert nem tudom, mihez kapjak. És ha lehetséges, meg is előzném ezeket... - mondom csendesen.

- Persze, értem... - válaszol csendesen, de nem kezd bele rögtön. - Elaludni pillanatok alatt szoktam. Már jó ideje nem beszéd, vagy valami más közben, hanem amikor csend lesz. Nem tudom... valszeg szuszogok és elernyed a testem - nyögi ki végül nehézkesen. - Erre Tatsuki talán jobban tudna válaszolni, mert én csak azt érzem, hogy húz az álom és hopp, már se kép, se hang – mondja csendesen még mindig. Megcirógatom vállát. Tudom, hogy segíteni akar, érzem rajta, csak maga sem tudja, hogy mi történik vele ilyenkor pontosan. Hát rendben, beszélni fogok Tatsukival erről mindenképpen.

- Van valami, ami... - próbálom megfogalmazni a kérdésem, hogy értse, igazából az érdekelne, hogy ha nem tudok vele fizikai kontaktust teremteni, hogy tudom meg, hogy nem azért van csendben, mert húzza az álomvilág. - Ha nem tudok veled fizikai kontaktust teremteni, valami biztos van, amiből érzed, hogy baj lesz – próbálkozom én is. - Azt hiszem, ez így nem lesz egyszerű – állapítom meg. - De nem számít, meddig tart, a lényeg, hogy tudjam, mit tudok csinálni, vagy tenni... Sok időt töltöttél Tatsukival egy időben, igaz? - kérdezek rá, és megvárom, míg bólint. - Voltak olyan dolgok, amikből ő rájöhetett, hogy gond van?

- Végigélte, hogy elkezdtem elmenekülni, szétcseszni az életem, és érdektelenné váltam mindennel kapcsolatban. Nem is érdekelt, amit tanított, csak megcsináltam, amit kért, mert a pénzből tudtam venni cigit, bringát, laptopot, ékszert, ruhát kaptam és nem kuksoltam álló nap a szobámban - mondja csendesen. - Látta, hogyan alakul ki ez a dolog és miután bebuktuk az első komoly akcióm és kikötöttem a szalonjában totál kikészülve, kénytelen volt felébreszteni a lelkiismeretét és hazavinni. Két hétig voltam nála, gyakorlatilag boltba sem ment el, mert tudta, hogy simán meghalok nélküle - magyarázza komolyan. - Akkor ismertem meg a leendő testőröm, Bakarit, aki intézte Tatsuki dolgait és hordta fel hozzá a kaját, satöbbi - meséli tovább. - Tatsuki folyton figyelt, gyakorlatilag csak rám... Akkor kezdett valami komolyabb kötődés kialakulni kettőnk között... Tudod, az alvilágiak többnyire nem szeretnek, mert kiölik belőlük az emberséget... de ha megfigyeled őt, aggódik értem, amit emberi rész nélkül nem lehet. Mindig csak addig feszíti a határaimat, amíg érzi, hogy lehet. Igazából olyan, mintha teljesen rám hangolódott volna, ezért sem volt hajlandó elmenni a közelemből tegnap. Nála megjátszottam, hogy kajáltunk, beszélgettünk, kibuktam, bealudtam, felrázott, hánytam... egymás után ikszszer. És ez nem volt túl rég, a születésnapom után lett meg az ötödik pirszingem, amikor az egészen túlléptem bukásostól, beégésestől, kötődésestől. És utána leépítettem, mert túlságosan figyelt rám, túl közel került hozzám. Neki két hétig azzal telt az élete, hogy minden pillanatban rám figyelt. Félretette a kötelességeit, gyakorlatilag megszűnt a külvilágnak. Maximálisan kapta belőlem a sötét részt, a hisztit, a kiabálást, a sírást, az őrjöngést, a veszekedést, mindent. Szóval volt miből tanulnia.

- Én azért nem szeretném, ha leépítenél – mondom csendesen, hogy kicsit oldjam a hangulatot. - De azt, sem, hogy belecsússz ezekbe az állapotokba, és nem azért, mert nem segítenék, ahogy tudok, mert nem érdekelne, vagy hogy ezek miatt azt hinnéd, hogy nem foglak ugyanígy, vagy még jobban szeretni, csibe, mint most, mert ez hülyeség. Éppen ezért szeretném tudni, és szerettem volna tudni ezeket a dolgokat – mondom őszintén. - Az előbb, mikor megszorítottad a combomat többször is bizonyos időközönként, azért csináltad, hogy tudjam, még ébren vagy, igaz? - kérdezem csendesen, újra a hajával játszadozva.

- Igen. Megszokás. Ha becsukom a szemem és nyugton vagyok, így jelzek, hogy ébren vagyok még. Vagy megszorítom mondjuk az ujjad és ha nagyon gyengül a szorítás, megpróbálhatod kihúzni. Ha sikerül, elaludtam, ha rászorítok, még ébren vagyok.

- Akkor ezt tartsuk meg – mondom elmosolyodva. - És ha valamit unsz, szólj – kérem őt komolyan. - Nem foglak tudni mindig lekötni, de majd erre is keresünk megoldást, együtt, rendben? Stresszmentes életet ugyan nem tudok ígérni neked... - borzolom össze haját.

- Nem szoktam melletted unatkozni - vallja be elmosolyodva. - Az stresszel, ha miattad kell aggódni - motyogja, majd felkel az ölemből és szorosan mellém fészkeli magát, az arcát pedig a nyakamhoz simítja. - Egyébként... egy ideje... sokkal jobb ébren lenni, mint álmodni... - Óvatosan ölelem őt magamhoz balommal, és elmosolyodom. Ezek az apró vallomások, azt hiszem, mindkettőnknek nagyon is sokat jelentenek. Kívülről mindig keménynek akarunk látszani mindketten, holott ha arról van szó, belepusztulunk abba az aggodalomba, amit a másik ballépése vált ki.

- Nem ígérem, hogy nem kell többet aggódnod miattam, de azt igen, hogy mindent elkövetek majd azért, hogy ne kelljen – felelek csendes vallomással vallomására. Most már tényleg fáradtnak érzem magam, így ölelve őt hunyom le szememet újra, s hagyom, hogy úrrá legyenek rajtam a gyógyszerek és a fáradtság.