349.

Ryuuichi

Papírokkal a kezemben ülök le az irodánkban lévő kanapéra és kezdem el bediktálni a rajta szereplő adatokat Shinjinek. Egész jól haladunk. Nino remekül ért a számítógépekhez, látszik rajta az, amit már annyiszor mesélt nekem, hogy, ha tehette volna, ezzel foglalkozott volna. Tényleg nem rossz benne a kölyök, de ezt már többször is bebizonyította nekünk, mikor Naotoval dolgoztunk valamit és menet közben szállt el egy-egy akár több órás munkánk is. Mindketten idegbajt tudtunk volna kapni, míg Shinji csak leült a gép elé és röpke tíz perc alatt meglett minden addigi munkánk. Érdemes lenne tanulnia, majd beszélek erről Asaméval és Deonnal is, ha már egyszer az ő testőre lett a kölyök. Vétek lenne, ha egy ilyen kölyköt veszni hagynánk és ha nem biztosítanánk neki lehetőséget arra, hogy sokkal több legyen, mint egy egyszerű testőr. Elmélkedésemből Nino hangja rángat ki, és vigyorogva közli velem, hogy körülbelül három perce megállás nélkül jelez a telefonom, hogy üzenetem jött. Oké, azt hiszem, kicsit elgondolkodtam. Előveszem a készüléket a zsebemből és elolvasom a Deontól származó sms-t. Asame elaludt és le kéne váltanom őt. Felállok és Shinji kezébe nyomva a papírokat szólok neki, hogy Asaménál leszek, ha valami gondja lenne. Hamar odaérek. Nem akarom megvárakoztatni Deont, mielőtt azonban távozna, még gyorsan elmondja, hogy Asame rájött arra, milyen nap van, ráadásul nem vette jó néven azt, hogy átvertük. Valahogy sejtettem. Ha valamit, akkor ezt nem viseli jól a főnök, még akkor sem, ha mindez az ő érdekeit szolgálja. Csak tudnám, honnan a fenéből tudta meg! Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy ő velem ellentétben tudja kezelni a telefonját, még ha nincs is kirakva a kijelzőre neki a naptár és óra. Na mindegy, majd megmagyarázom, aztán vagy elfogadja, vagy sem. Miután Deon kimegy, odalépek Asaméhoz, összeszedem a mellette heverő papírokat és dossziékat, majd az íróasztalra pakolom őket. Elmosolyodom, mikor látom a tálcát és a tányérokat bent. Tehát Deonnak sikerült rávennie, hogy egyen valamennyit. Remek, ennek őszintén örülök. Összeszedem a mosatlanokat, a szennyest, kicsit rendet varázsolok a szobában. Asame mindigis utálta a felfordulást maga körül, még akkor is, mikor nyakig bele volt merülve valami munkába. Néha annyit nevettünk rajta Naotoval, mikor nekiállt pakolni egy nagyobb munka kellős közepén. Asame persze annyira nem érezte a dolgot viccesnek és kaptunk is érte a fejünkre. Szó szerint ráadásul. Olyan barackot nyomott a fejünkre, hogy fél percig dörzsöltük a helyét, röhögve természetesen. Jó idők voltak azok is, akármennyire is más volt még akkor Asame. Velünk mindig közvetlenebbül viselkedett, ha nem látta senki.


Miután végzek a pakolászással, megigazítom a takarót Asamén. A teste most nem meleg, ami megnyugtat, talán most már tényleg megússzuk nagyobb gond nélkül a dolgot, mindenesetre szólni fogok Takashinak, hogy a láza le-fel ugrál. Megnézem vállán a sebet is, de egyelőre hagyom pihenni a főnököt. Ráfér. Mindig játssza, hogy halhatatlan, hogy neki még egy ilyen komoly sérülés sem számít, pedig ez nem így van. Annak idején, mikor négyszer kellett felvágni és összevarrni a sebét, rájöhetett erre. A negyedik után napokig nem kelt ki az ágyból. Nem tudott. Állandóan lázas volt, ami nála sosem volt könnyű. Asame az a típus, akinek vagy nagyon magas, negyven fok körüli láza van, mely szédüléssel, hányingerrel és mindennel egybekötve jelentkezik, vagy sima hőemelkedése, ami mellett úgy képes meglenni, mintha az lenne a normális. Akkor felváltva ápoltuk őt Naotoval, hogy kordában tartsuk a lázát, hogy ne kelljen kórházba vinni. Takashi naponta többször jött hozzá, infúziót azért nem kapott, mert Takashi félt, hogy egy esetleges lázálomnál Asame kitépi magából azt, így keményen meg kellett küzdenünk a főnökkel. Három nap után végül minden rendeződött, mintha az egészet egyszeriben elvágták volna, de az a három nap kegyetlen volt. Sosem akarom őt újra abban az állapotban látni, és nem akarom, hogy bárki más megtapasztalja azt. Sok mindent megéltem a főnök mellett, de ez mindent vitt...


Miután végzek a dolgokkal, leülök a fotelba kezembe véve az egyik könyvet, amit sikeresen találomra választottam ki a polcról, és olvasni kezdek, figyelve őt, nehogy baj legyen.