349.

Deon

Eltelik egy idő egyedül, aminek felettébb örülök. Kábultan, idült mosollyal ülök teljesen szétcsúszva a széken. Azt még felfogom, hogy az öreg házinéni megkérdezi, minden rendben van-e, nem kérek-e valamit, mert furcsán festek, olyan nem normálisan, de megmondom neki, hogy ez csak a gyógyszeremtől van, hamarosan elmúlik, egyébként meg nem kell aggódnia. Oké, nem ennyire összefüggően, mert arra nem vagyok képes. Mindenesetre megérti a helyzetemet, noha a biztonság kedvéért lerak a kávém mellé egy pohár vizet és meghagyja, hogy szóljak, ha mégis szükségem lenne valamire, bármire. Csöndre, magányra, nyugalomra, ezekre van szükségem, semmi másra.


Indul az utazás, a boldog emlékek kezdik ellepni a tudatom, de csak abból az időből jutnak eszembe dolgok, hogy már itt élek. A tengerpart és az olthatatlan vágy, hogy levegyem a cipőm és a zoknim, lerohanjak a habzó vízhez és térdig gázoljak benne, pedig nem lehet, mert veszett hideg, szeles idő van. Emellé azonban Asame meleg, erős teste, biztos-biztonságos ölelése, ami teljesen elfeledteti velem a bőrömbe maró hideget, a körülöttünk úszkáló, minket fenyegető problémákat és a miattuk érzett félelmet, s mindent... mindent, ami nem ő, nem hozzá tartozik és nem jó. Bár Asaméval még a rossz is jobb. Elviselhetőbb, nem olyan ijesztő, hatalmas és áthatolhatatlan. Kíváncsi vagyok, végül hogy dönt, hova menjünk arra az egy hétre. Úgy értem, milyen kiruccanást szeretne, s ehhez milyen célpontot választunk. Mert nem hiszem, hogy majd rábök a térképen, hogy na, ide megyünk, csibém... Hehe, ez is annyira vicces... Még mindig nem tudom, hogy lettem csibe, mikor alig veszek fel sárgát, a hajamban is kevés volt a szőke, és egyáltalán nem hasonlítok egy pufók, pihés kis madárkezdeményre. Mégis annyira szeretem ezt... meg csipogni, mintha tényleg csibe lennék és figyelni, hogy ez megnevetteti Asamét.


Beszéd ébreszt fel az emlékeim és elképzeléseim ködéből. Pislogok párat, hogy lássam is Yorut, mert a hangját már felismerem. Cigire gyújt, amit megkívánok, a kávé mellé dukál, ráadásul az enyém még érintetlen, nem volt alkalmam pusztítani belőle egy kortyot sem, mert rám törtek az élmények. Elmosolyodom.

- Akkor te többet tudsz mint én – árulom el, majd megköszörülöm a torkom és újabbakat pislogok, hogy tényleg magamhoz térjek. Úgy látom, a srác az ágyból szállt ki és nem aludtak Asahitoval, de megállapításomról mélyen hallgatok, még az arcomnak is megparancsolom, hogy kipirulni se merjen, mert főbe lövöm magam, ha erről kell beszélnem. - Én ott elmaradtam, hogy nem kell kifogás, hogy itt maradhassatok, Asame majd amúgy is beszélni akar Asahitoval – ismerem be, miközben az övtáskámból elővarázsolok egy szálat Shinji koktélcigijéből, majd rágyújtok. - Örülök, hogy béke lett – mondom ki őszintén, immár cigarettával a kezemben. - Tudsz róla, hogy miben maradtak, marad a fújunk egymásra látszat, vagy már nem fontos úgy tenni, mintha? - kérdezem meg Yorut, hiszen Asame nekem egy rohadt szóval sem mondta, hogy megbeszéltek mindent a testvérével és ezentúl, ahogy tőlük telik, jóban lesznek. Közben kortyolok a kávémból is, mert már múlik a kellemes szédülés, a túlzott fénylés és mámoros érzés belőlem, szóval meg merem kockáztatni, hogy folyékony halmazállapotú dolgot is le bírok küldeni a torkomon.