34.

Deon

Akihito érintését sokkal könnyebb elviselni, bár bevallom, kicsit sem vagyok hozzászokva az ilyesmihez. Karatén hajdan csak helyre igazítottak, lejjebb nyomtak, felemelték a fejem, a kezem, lenyomták a vállaim, vagy valami, nem kellett sosem együtt mozognom senkivel. Másfelől azért nem könnyű félig felajzott állapotban és egy mustráló tekintet kereszttüzében harmonikusan együtt mozdulni valakivel. Nem számít, hogy mióta ismerem új mesterem, bízom benne, ezért rá tudom bízni magam. Nem teljesen és nem könnyen, de amennyire képes vagyok rá, megteszem. Bámulatos egyébként, amit kivált belőlem. És nem csak belőlem, hiszen a szólítására Asame is úgy ugrik, mintha nem ő lenne a ház ura. Nem csodálkozom el rajta nagyon, valahogy a dojo szelleme arra int, hogy megtartsam a fegyelmemet, ami már nem esik annyira nehezemre, mint korábban, hogy még a számat is be kellett fognom. Figyelem kettősüket, aztán visszavigyorgom Akihitora. Gondosan megjegyzem azt a szúrós pillantást is, amit barátjától zsebel be, elraktározom, hogy mindig emlékezzek rá, bár szándékomban áll nekem is kiérdemelni párat. Tetszik a látvány. Az is, hogy most nem Asame van nyeregben, úgyhogy alig bírok magammal, vigyorgom, mint egy hülye. A dolognak csak az vet véget, hogy most én következem.


Arra számítottam, az ellesett dolgokból kell táplálkoznom, erre nem, szembe állít Asaméval. Mint mikor kicsavarnak egy pólót, úgy rándul görcsbe a gyomrom és így azt is megérzem, hogy éhes vagyok. Irányítva harcoljak a fatökűvel? Ez nem tudom, mennyire fog menni. Jobban szeretek vele a magam erejével és technikáival harcolni. De... ez itt mégiscsak a dojo... itt mások a szabályok, minden helyzet megváltozik... Hát jó... akkor hagyom magam irányítani Asame ellen. Az első támadást még teljesen ügyetlenül védem ki, csak Akihitoé az érdem, ám a büszkeség sarkall, hogy minél gyorsabban megtanuljam a mozdulatsort. Persze érzem, hogy a mögöttem álló férfi visszafog, mikor túl gyorsan, túl erősen vagy túl esztelenül akarom csinálni. Egészen addig fogságban tartja a csuklóimat, míg újra vissza nem lazulok az irányítása alá, majd meg nem tanulom, mit kell csinálni. Utána magamtól is megy és ezzel örömmel tölt meg. Bátrabb leszek megint, míg újra mögém nem érkezik. Megint megpattan bennem valami, amitől izgulni kezdek, ám már sokkal gyorsabban múlik el és a másik kézzel is hamarabb megtanulom a mozdulatsort.


Asame meghajol előttem, mikor már érzem, hogy kell csinálni a megmutatott technikát, én pedig egy pillanatra annyira megdöbbenek, hogy csak bámulom a hátát, miközben visszavonul. Hűha... Deon, lefagytál – tájékoztat közben a hang is, én pedig gyorsan viszonzom a meghajlást, mielőtt Akihitora figyelnék újra. A mondata kezdéséről lemaradok, mert gondolatban még nagyon is a meghajlások körül vagyok, aztán erőltetem magam a tényleges figyelemre. Az, amit elmond, nem teljesen új, csak más megvilágításból láttam, tudtam eddig. Viszont meglepő, mennyire fesztelenül bánik a szavakkal, milyen könnyen mond ki olyasmit, amit trágár formában csak kamaszok szoktak. Hihetetlen... Szeretném, ha még tanítana, mert el tudom fogadni a mesteremnek. Csak ne higgye, hogy a dojon kívül nem változom vissza a lázadóvá.


Kuncogva és vigyorogva bólogatok Akihitonak. Nem kérdés, szeretném-e. Nem feltétlen azért, hogy Asamét lássam lenyomva, bár abban is van valami kéjesen vonzó, sejtelmesen édes, elégedettséget és élvezetet nyújtó, hanem a harcot szeretném látni. Most már látni szeretném, tanulni belőle. Apró biccentéssel lépdelek hátra, majd leülök.