352.

Deon

- Vagy csak azok jöhettek volna rá, hogy hasonlítanak, akik ismerik őket – mondom könnyedén. – Mert alapvetően elég sokban is különböznek, ahogy én látom – teszem hozzá, hogy Yoru értse, miért gondolom úgy, ahogy. – Nem csak mellette – állapítom meg elnevetve magam. Szerintem elég drasztikus, ha az embert megfenyegetik, hogy ágyhoz kötik, benyugtatózzák, és mindenki, aki fontos számára és közel áll hozzá, az fenyegető képpel ott áll felette, hogy márpedig te most kurvára a seggeden maradsz, különben nagyon megjárod. Vagy az, amit ugyan Asame nem tud, hogy bizony megléptem volna, ha Ryuuichivel nem beszélgetünk. Nem vagyok biztos benne, hogy nem tenném meg, ha nincs más megoldás, de már abban sem, hogy meg tudnám tenni. Minél több idő telik el, annál jobban ragaszkodom én is Asaméhoz és azt hiszem, ő is annál inkább hajlik arra, hogy hallgasson rám. Talán kezdi értékelni, hogy én is el tudom fogadni, amit mond, mindenféle különösebb hepaj nélkül méghozzá. Van azért egy pár dolog, amit nehezen engedtem, neki azonban nem mutattam, csupán meggyőztem magam és bólintottam, hogy ha más lehetőség nincs, akkor legyen az, amit te mondasz. – Nekem inkább kitartásom van, mintsem türelmem – ismerem be apró mosoly kíséretében. A fejembe vettem, hogy kitartok az én hülye yakuzám mellett és nagyon keményen el kell velem bánnia ahhoz, hogy megváltozzon a véleményem, de akkor még annál is jobban kell majd tepernie, ha vissza akar szerezni. Ám remélem, nem jutunk el oda, hogy meggondoljam magam. – Szerintem, ha akarod, meg tudod győzni Asahitot – jelentem ki ravasz vigyorral, ami körülbelül a jobb fülemtől a balig ér. A mi helyzetünkben az a legjobb, hogy egy kis törleszkedés elég sokat segít abban, hogy megkapjuk, amit akarunk. Nem mintha nagyon használnám vagy használni akarnám ezt az eszközt.


Yoru nagyon figyeli Tatsukit, amiből arra következtetek, hogy vagy azon filózik, miért más most a pirszinges, mint legutóbbi találkozásukkor, vagy a férfi ugyanúgy méregeti őt, mint korábban. Sajnos a hátam mögé nem látok, úgyhogy ezt most biztosan nem tudom meg. Azt viszont igen, hogy Yoru lassan visszatér Asahito mellé. Kuncogok az indokán. Felőlem mehet, nem kéne okot mondania, nem vagyok én senki, hogy úgy kelljen elkéredzkedni a társaságomból, de mindegy, biztos csak én reagálom kicsit túl.

- Ajánld be neki a telefonos nyomkövetést, tuti módszer – mondom neki nevetgélve. – Asame felhív, ő ugyan nem fog engem kajtatni ebben a hodályban, én meg mindig röhögök a dolgon, de tökre bírom – osztom meg a sráccal őszintén, vidáman. – Az igazsággal mi a baj? – kérdezem meglepetten, hiszen én lazán beközöltem Asaménak, hogy lepacsiztam Yoruval. Persze nekem mindegy, miben maradnak ők Asahitoval, nekem az is ugyanolyan rendben van, hogy a srác letagadja, hogy összehaverkodtunk mi ketten, minthogy megmondja, nem akarok beleszólni a dolgaikba, hiszen nincs közöm azokhoz. – Ha gond, akkor is mennél – jelentem ki elvigyorodva. Hiába, nem tudom megtagadni magam és nem is akarom. – És menj csak, én nem tartalak vissza – teszem hozzá némi hatásszünet után. – Jó étvágyat ahhoz – biccentek fejemmel a kajára, aztán én is feltápászkodom az asztaltól és az övtáskámból előkotrom Kapcsot, hogy értesítsem Shinjit. Eddig, gondolom, mindig utasítás miatt jött velünk, viszont most, hogy már az én testőröm, minimum tájékoztatnom kell a hollétemről, ha az nem a házon belül van, azt hiszem. – Bicikli – köszönök bele, mikor felveszi. – Úgy tíz-tizenöt perc múlva ellépek anyához Tatsukival. Gondoltam, tudósítanom kell erről neked, mint testőrömnek, hogy a testem védelme idebent azon időintervallum után nem megoldható, no nem mintha itt nagyon szükségem lenne rá – magyarázom neki széles vigyorral. Elememben vagyok, ezért kiborítok ma mindenkit, azt hiszem. Nem baj, Shinjinek amúgy is szoknia kell az osztást. – Ami már eldöntött, hogy Tatsuki vezet és az ő terepjárójával megyünk, neked meg opcionális, elkísérsz-e, vagy sem.

- Léc! – köszön vissza. - Ehhez nem kellett volna ekkora körmondatot lenyomni - válaszol hangján hallhatóan elmosolyodva beszéd közben. Hát menj a picsába...! Jól van, legközelebb csak bejelentem, hogy elmentem és nézhetsz, mint borjú. - Nincs kérdés, sem vita. Megyek, annyi engedményt kaphatsz, hogy az egyik X6-ossal követlek titeket.

- Engedmény? Sorry, de ha azt gondolod, korlátozhatsz, már most könyörögd vissza magad Asaméhoz – tanácsolom neki komolyan, immáron Tatsuki ajtaja előtt állva. Ő kíváncsian kidugja a fejét, én pedig intek neki, hogy egy pillanat, csak ezt meg kell beszélnem Shinnel. – Egyébként ha menőzni akarsz, felőlem gyere az X6-ossal, de beférsz a terepvasalóba is.

- Korlátozott a rossznyavalya – mondja a hangjából kihallhatóan még mindig mosolyogva. Örülök, hogy nem kezdett morogni a figyelmeztetésem miatt, nem venné ki jól magát, ha mindjárt az első nap összerúgnánk a port. Arra még bőven ráérünk. - A testőröd vagyok, számomra nem kérdés, megyek-e veled, vagy sem. Másrészről akar a hóhér menőzni, szeretek vezetni... De ha gondolod, a nyakatokra ülök - közli komolyan. - Ergo ebben az esetben ücsöröghetsz a hátsó ülésen.

- Én nem ülök hátra – jelentem ki röhögve. – Inkább akkor már kísérj az X6-ossal – mondom megadva magam, bár vicces ezt beadagolni anyának, de mindegy.

- Túltárgyalva. Mikor akarsz indulni?

- Tíz perc, negyed óra, lehet, hogy kevesebb, nem tudom. Kábé ennyi. Rád csörögjek, mikor már a cipővételnél és a kabáthúzásnál tartok? – kérdezem meg elröhögve. Ezen Tatsuki is elkuncogja magát, s int, hogy menjek már be a szobájába.

- Persze, de a sapkát és sálat se felejtsd el – heccel engem, mire bontom a vonalat. Ezt a kört lehet, hogy nyerte, én pedig komolyan elgondolkodom, hogy átértelmezve a tanácsát megmutatom, kivel szórakozik. Ajj, a baseball sapka azért nem jó, mert gagyi lesz tőle a frizurám, azt viszont nem akarom!


Visszasüllyesztem a mellkasomon hordott övtáskába a telefont, majd felnézek Tatsukira. Ő már büszkén posztol az asztal mellett, s mikor találkozik a pillantásunk, felvesz róla egy lapot, de nem mutatja meg azonnal, előbb a mellkasához fogja, majd hozzám sétál. Izgatott vigyor szalad a szájára, és mikor elém tárja a legújabb „pacit”, vadul mered az arcomra, hogy lássa, mit gondolok a mintáról. Azt, hogy gyönyörű. Elveszem tőle a lapot, mintha nem hinném el, hogy amit látok, tényleg az orrom előtt van. Egy pegazus, mely felemelt szárnyai felé fordul, s egyik mellső lábát felhúzta. Kecses, vékony állat, szerintem kanca. A szemei fantasztikusak, annyira élettel teliek, hogy azt hinné az ember, a paripa a következő pillanatban pislogni fog, aztán az őt bámulókra néz és kíváncsian végigméri magának őket.

- Nem az a különleges benne, hogy maga az ötlet egyedi, hanem a kivitelezése – árulja el csendesen, szenvedélyesen szeretve ezt az ábrát is, mert amiket az „eléggé jó” kategóriába sorol, azokat ezerszer is fel tudná varrni a bőrre. Tatsuki igazi művész és a rajzain, tetoválásain tűnik ki, hogy van lelke, képes érezni, érzékeny lenni. – A szépsége a részletekben rejlik, a halvány árnyékoláson és a minden tekintetben kecses alakon.

- Tényleg gyönyörű – ismerem el szinte suttogva. Lenyűgöznek a munkái. Szinte teljesen mindegy, mit rajzol, percekig kell néznem, míg el bírok szakadni tőlük. Nem tudom, ez a „paci” hogy mutatna bőrön, de papíron lehengerlő. Tatsuki még közelebb lép hozzám, s ahogy látom, barna szemeiben és karikával díszített száján még mindig az izgalom dominál. – Mi az? – kérdezem tőle már-már zavartan, mert nagyon ritka, hogy ennyire fel van pörögve.

- Neked terveztem – árulja el. A vallomása totál meglep, főleg, mert ismeretségünk hajnalán megbeszéltük, hogy el sem tudom képzelni, hogy a testemre tetoválás kerüljön. Éppen ezért elcsodálkozom, Tatsuki jókedvén azonban ez mit sem változtat.

- És hova?

- Ide. – Lassan nyúl felém, mintha félne, hogy mi lesz, ha megérint, bekúszik pólóm alá bal vállamnál, majd finoman megnyomja a lapockám feletti és nyakam alja közti területet. – Nem gondoltam nagy mintára, húsz centi magassággal már mutat is a paci – árulja el, én pedig elröhögöm magam és kihúzom ruhám alól a kezét.

- El kell keserítselek, de az én bőröm nem fogod összefirkálni, bármilyen szépet is találsz ki rá – mondom meg neki az őszintét, mire mosolyogva magához karol. Az izmai kemények, a karja erősen présel hozzájuk, mégis melegséggel tölti el a szívem ez a mozdulat. Azt hiszem, sokat dobott nála a latba, hogy elveszített és mégis visszakapott, noha nem teljesen és már nem is vagyok az a kölyök, aki otthagyta őt a francba. Fél kézzel átkarolom széles hátát, mert a másikban a lapot tartom, és belemosolygom világos színű ingébe. Nem tart sokáig ez az egész ölelősdi, mert elereszt és visszaveszi tőlem a művét. – Miért pont pegazus? – kérdezem meg tőle csendesen.

- Nem t’om... - válaszol őszintén, majd visszateszi oda a papírt, ahonnan elvette. Felemel egy másikat, amin egy szép lányarc van égre meredő szemekkel, de Tatsukin látom, hogy közel sem elégedett az alkotással, pedig az is nagyon mutatós darab. – Nem akar sikerülni – morogja. – Látom a kiscsajt, ezt az ájtatos pofát és nem bírom lerajzolni.

- Hagyd félbe – tanácsolom szépen kérve őt. – Teszünk egy kirándulást anyánál, addig lenyugszol és nekiesel újra, újult erővel – mondom neki, ő pedig elmosolyodik, majd az ajtó irányába fordít.

- Húzz cipőt és szólj a testőrödnek, hogy álljon ki a garázsból – küld el ezzel, én pedig nem ellenkezem, visszacsattogok a konyhába a kabátomért, majd cipőt húzok a bejáratnál, közben pedig szólok Shinjinek, hogy menetkész vagyok.