2011. szeptember 11., vasárnap

353.

Asame

Sötét, rideg, kegyetlen, ismeretlen. Szagok, furcsák, ijesztőek. A hely félelmetes, a falon felkúszó árnyak pedig egyre csak nőnek. Elhatalmasodnak, pofájuk nyílik, tűhegyes fogaik árnyéka csillan meg a betonon. Illúziók, rémképek, tudom, nem lehetnek mások, hisz az árnyék nem csillog, most mégis. Menekülnöm kell, de nem tudok mégsem. Valami odaköt, a félelem. Érzem a szagát, elborítja elmém. Gyerek vagyok, csak egy nyolcéves kisfiú, aki elvesztette az anyját. Mit akartok tőlem? Üvöltenék, de nem tudok, pedig érzem, hogy fojtogat a szívemet majd’ kifacsaró érzés. Fáj, éget és lüktet. Zokogva rogyok térdre, anyámat akarom! Minden gyereknek az anyja a legfontosabb. Nekem is ő volt. Bölcseletek, intelmek tolulnak elmémbe. Apám szavai, azé az emberé, akit mindigis megvetettem és aki mindigis megvetett. Az emberi lény mindig és mindenhol kénytelen elkeseríteni életét, különben nem lehet boldog. Mert földi paradicsom csak ott lehet, ahol a pokol is jelen van. Rettenetes szomjúság hozhatja csak létre a kielégülés édes, velőkig hasító gyönyöreit, s a rettenetes félelem a boldog megnyugvást... Vitába szállok vele. Nem, nem és nem! Nem kell nekem földi poklot gyártanod, hogy megnyugvást leljek, mert már megvan, megkaptam... Megrettenek. Egyedül maradtam egy sötét helyen, egyedül, mint kisgyermek, s félelmetes, hogy akivel vitázok, én magam vagyok. Teremtek, rombolok, pusztítva, nemzőn játszok. Romok, szilánkok, emlékmaradványok hevernek mindenütt. Honnan szabadult ide e gonosz kölyök, aki vagyok? A mostani, lángolóan lelkes ifjú, akit itt hagytak ebben a rothadó, bűzös sikátorban azonban irtózattal hőkölne hátra, ha megmutatnák neki majdani öregkori arcképét. Az apám képét, a gyűlölt lény képét, ki állandóan kísért. Fájdalmasan nyögök fel. Félelmetes és kegyetlen a ránk váró öregkor... A temető rideg, a saját síromhoz lépek, égető fájdalom mar belém. A sír irgalmasabb, a sír fölött ez olvasható: "Itt ember nyugszik!". Fájdalmas sóhaj szakad fel tüdőmből, Akihito vállamra teszi kezét, az égre nézünk. Alig vagyunk tizenhat évesek. Csillagot pillantunk meg a végtelen tér mélyén. Bámuljuk a fényét. Oly' messze van. Mi félelmet kelthet egy távoli csillag? Egyszer csak megmozdul. Remegő fény dereng körülötte. Íme, a közömbösnek hitt csillag, vándorol. Nem csillag az, hanem üstökös, az ég szörnyű gyújtogatója. A csillag jön, nő, bíborfürtjeit rázza, rettenetessé növekszik, felénk tart. Az üstökös ismer engem, az üstökös kíván engem, az üstökös akar engem. Rettenetes mennyei rohanás ez. Túl sok fény jön felém, megvakulok. Túl sok élet, belehalok. Jöttét, mely fénybe borítja egemet, már nem akarom. Nem kell a mélység szerelmi vágya. Szemem elé tartom kezemet, elvonulok, elbújok, azt hiszem, elmenekültem... Csak egy nyolc éves, ostoba kölyök vagyok. Felpillantok. A félelmetes csillag felettem ragyog. De nem csillag már, hanem egy egész világ. Ismeretlen világ. Izzó lávatömeg. Mélységek falánk csodája. Betölti az eget, nincs ott más, csak ő. Smaragd volt az ég végtelenjén, gyémánt volt távolból, de közelről katlan. A lángja pörköl. Tűzhalálom mennyei forrósággal emészt. Feltámadok, többször és újra, mint a főnixmadár hamvaiból. Én is az vagyok, egy pompás főnix, mely a fájdalomból merített erővel születik újjá hamvaiból, s magasra röppen a testét nyaldosó lángok elől... Eső, lehűt, fájdalmat igéz, csillapít... Könnyű minden, nem fáj többé, nincs mi égjen...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése